Kézen fogva vezeti az embert az élet – Beszélgetés Pokorny Liával

Előfordul, hogy szelektál a napi teendők között és az egyikben kicsit spórolósabban vesz részt, a másikban viszont teljes odaadással?

Nem, azt nem tehetem! Persze nem állítom, hogy nem tudok elfáradni. Néha érzem, amint éppen lejárok. Ugyanakkor van bennem valami bitang erő, amit az is megsegít, amiben éppen létezem, amit éppen csinálok, mert egyszer csak elkezd feltölteni. Amikor arra gondoltam, hogy lesz ez az interjú, megrémültem, hogy Jézusom, nagyon fáradt vagyok, vajon össze tudok-e szedni néhány értelmes gondolatot. És miközben beszélgetünk, érzem, hogy újratermelődik bennem az energia. 

Pokorny Lia az Illatszertár című darabban - Fotó: Sárosi Zoltán

Ez az energia ott zakatolt az édesapjában is, aki szakácsként dolgozott. Azt értem, hogy egy katonatisztet mindig más-más állomáshelyre vezényelnek. A papa miatt maga is szinte az egész gyermekkorát különböző városokban élte le, miközben ez a folytonos vándorlás a szakácsokra azért nem minden esetben jellemző.

Apukámnak a személyiségéből fakadt. Neki kevés kellett ahhoz, hogy pontot tegyen egy mondat végére, gyakran eljött az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy mennie kell. Ennek persze volt pozitív hozadéka is, mert korán megtanított engem és az öcsémet is az új helyzetekhez való alkalmazkodásra. Számomra mindig valamiféle kaland volt új embereket megismerni, új közösségekbe kerülni. Élveztem ráhangolódni, föltérképezni a lehetőségeket és soha nem éreztem magam sarokba szorítva, talán mert alapvetően nyitottan állok a dolgokhoz és az emberekhez. Eközben beletanultam abba is, hogy gyakran le kellett zárnom dolgokat, el kellett búcsúznom emberektől. Talán ezért van, hogy amióta idősebb vagyok, egyre jobban ragaszkodom mindenhez.

És ez baj?

Könnyebb létezni úgy, ha el tudunk engedni dolgokat. Voltak időszakok, amikor sok mindent el kellett engednem és emiatt kicsit már úgy vágtam bele  az új dolgokba, hogy tudtam, minden véges körülöttem. Ezért teljes intenzítással jelen akartam lenni, ezer százalékig megmerítkezni benne, mert ott volt a levegőben, hogy bármikor elmúlhat, véget érhet.

Akkor ez egy érzelmi hullámvasút is lehetett egyben.

Gyakran meg is rémített. Eőfordult például Visegrádon, hogy az öcsémmel kijöttünk az iskolából és ott álltunk tanácstalanul, nagyjából emlékeztünk merre kellene menni, de valójában elfelejtettük, hogy hol lakunk.

És megtanulta a leckét? Könnyen le tudta egy idő után zárni a kapcsolatait, legyen az barátság vagy szerelem?

Azt tanultam meg, hogy mindig előbb kell lezárni valamit, mint megtörténik velünk valóságosan is. Ha benne vagyok egy barátságban, vagy szerelemben, akkor ne az lengje körül, hogy legbelül már nő a távolság, de a másik ebből nem érez semmit. Mert ha már így van, akkor nem kell húzni az időt, le kell zárni, hogy ne okozzunk még nagyobb sérüléseket.

Azt hiszem, ha valaki elkezd azon gondolkodni, hogy valaminek vége lesz, akkor valójában már vége is van.

Igen, de az én esetemben ez azért csalóka, mert a kilépés mégis a könnyebbik, a menekülő út. A legtöbb emberi kapcsolatot, helyzetet gyakran rendbe lehet tenni, ha keresünk és találunk rá valamilyen megoldást. Ezt én nem várom meg.

Talán érdemes néha energiát mozgósítani azért, hogy megmentsünk egy kapcsolatot.

Pontosan. Vannak helyzetek, amikor megoldást kell találni és nem menekülő utakat. Amikor mindezt fölfedeztem magamban, direkt benne maradtam ilyen történetekben, mert szerettem volna megélni a benne maradást. És eljutni oda, hogy ha meg kell történnie a szakításnak, akkor ne drasztikusan történjen meg, egy kurta mondat odavágásával, hanem éljem át természetes módon az elengedést, hogy igen, ez a dolog véget ért.

A nagy hátratánc. Soha nem várta ki azt a kényelmesebb megoldást, hogy a másik döntsön, inkább maga döntött?

Soha nem vártam meg, soha nem húztam emiatt az időt. Más idejét.

Magával eléggé kíméletesen bánik a bulvár média. Pedig valamikor volt két szép ember, Ön és Csányi Sándor, akik egy párt alkottak, gyermekük is született, aztán elváltak. Hogy tudta ezt az igazi bulvár szenzációt normális mederben tartani.

Nem volt azért mindig normális mederben, elképesztő nyomás alatt éltem abban az időben. Követtek, lefotóztak, kérték, hogy mondjak el ezt vagy azt, de nem. Erre jött, hogy jó, de akkor megírják. Jeleztem, hogy nyilván nem tudom megakadályozni, de ha hazugságot írnak, akkor annak tisztázására van egy másik út. Mindezek ellenére mindketten nagyon fegyelmezettek voltunk: ez a mi életünk és ebbe nem engedünk be senkit. És egy idő után a bulvár is elfárad, ha az ember eléggé kitartóan mondja, hogy nem, mert védeni szeretném a magánszférámat. Hogy most miért kíméletesek velem? Ennek két oka lehet. Az egyik, hogy nagyon fegyelmezetten élem az életemet, mert akit a munkája miatt sokan ismernek, annak kutya kötelessége tisztán és fegyelmezetten élni. A másik, hogy a bulvárt továbbra sem engedem be a magánéletembe. A fiamról néha elmondom, amit még lehet, amit anyaként tapasztalok, de utána meghúzom a vonalat.

A pályája során számtalan csodát élt át. Igaz, hogy kétszer nem vették föl a Színművészetire, ami miatt úgy érezte, hogy ha az Ön által csodált embereknek nem kellett, akkor lehet, hogy nincs helye a színpadi deszkákon. Aztán besétált a Vígszínházba, ahol belebotlott Alföldi Róbertbe.

És Robi megkérdezte, hogy ki vagyok. Majd a kezembe nyomott egy monológot, hogy vigyem el a felvételire. Ami ugyan nem sikerült, Robi viszont meghallgatott és közölte velem, hogy akkor én játszom el Csehov Sirályában Mása szerepét.

Létezik ilyen?

Nem. Nem létezik. És mégis. Ezek a csodák valahogy mindig akkor jöttek az életemben, amikor nem erőltettem mindenáron a dolgaimat. Mert az erőlködés akadályozott. A saját egóm, ami ott nyüzsgött, meg félt és baromira akart valamit, pedig egyszerűen csak ki kell iktatni, el kell engedni, hiszen olyan gyönyörűen, kézen fogva vezeti az embert az élet…

Ha hagyjuk, hogy vezessen.

Nyilván meg is kell érte dolgozni, de sokszor nehéz, mert nagyobb sebességgel haladna az ember, miközben türelemre intik - és egy helyben topogunk, miközben szárnyalni szeretnénk. De okosabb elfogadni, ami van, és megpróbálni, azt élvezni, annak átadni magunkat. Ha úgy érezzük, hogy be vagyunk szűkülve, akkor fedezzük föl azt a szűk, pici teret. Hogy abban is lehetnek szépségek. Mindig elképzelünk valamit az életünkről, hogy hogyan kell nagyszerűnek lennie, valami nagyszabású dologra gondolunk, miközben lehet, hogy az az egyszerű valami, amiben már régen benne vagyunk az jó, és akkor rájön az ember, hogy úristen, hát én boldog vagyok!

Maga a színészi pálya is olyan egy kicsit, hogy a nagyszerűsége, a magasztossága látszik, miközben arról beszél, hogy a kicsi dolgokban is meg kell látni a jót és szépet. Nem ellentmondás ez?

Amire céloz, azt kívülről látni a mi pályánkból. Számomra nem a csillogás a lényeges, hanem a szolgálat. Izgalmas életünk van, persze, de elképesztően stresszes. Az embert úgy dobálják a helyzetek, elvárások, hogy nagyon erős idegrendszerrel lehet csak bírni. Ráadásul e mögött ott van egy sokkal egyszerűbb, szokványos élet: Nekem is föl kell kelnem hajnalban, elindítani a kamasz fiamat, főzni, mosni, takarítani, aztán puccba vágni magamat és nem lehetek fáradt, mert mindez elképesztő fegyelmet igényel. Akik ott ülnek a nézőtéren, ők minderre nem kíváncsiak, csak szeretnének kapni valamit. Nem tudom, hogy ilyenkor honnét szedem az energiáimat, hogy igazi legyen, amit adok a színpadon, de az én jutalmam nem a csillogás, hanem, hogy velem megtörténik az előadás. Azért szeretem, hogy színész vagyok, mert nekem ez terápia. Egy csomó olyan dologról beszélhetek, ami fáj, szorít, beakadt, frusztrál, szégyellem, és akkor ezeket szépen meg lehet mutatni. Valahogy mintha együtt gyógyulnék a közönséggel. 

Nagyon tudatosnak tűnik, aki egy csomó megélt helyzetet beépít a munkájába, az életébe, az alakításaiba. 

A tudatosság nálam nem azt jelenti, hogy minden pillanatomat megtervezem, mert az nem tudatosság, hanem félelem. Akkor nem hagyom, hogy történjenek velem a dolgok. Számomra a tudatosság az, hogy felfedezem saját magamat. A gátlásaimmal, a félelmeimmel, a vágyaimmal együtt. Hogy megismerjem a mechanizmusaimat, miért úgy reagálok egy adott pillanatra, miért blokkol le valami, vagy miért szabadulok föl. Arról szól, hogy pontosan tudjam, miből vagyok. Folyamatosan dolgozom, hogy azokat az akadályokat, amiket én pakoltam magamra, szép lassan fel tudjam számolni.

Amikor döntenie kell, akkor is a tudatosság vezeti, vagy inkább az érzelmek. Gondolok például arra a helyzetre, amikor egy igazgatóváltás után eljött az Új Színházból és teljes létbizonytalanságba sodorta magát.

Akkor az érzelmeim arról szóltak, hogy ez, ami itt történik képtelenség. De ott volt az az érzelem is, hogy rettegtem attól, most mi lesz? És a bennem levő kisördög közben folyamatosan mondogatta, hogy maradni kellene. Az viszont a tudatos része, hogy az ember pontosan el tudja választani az esetleges félelmeit a valóságos érzéstől. Ami pontosan megmutatta, hogy nekem ezzel nincs több dolgom. Ha a félelmeire hallgatok, akkor nem a sorsom szerint haladok, ezért nem hallgatok soha a félelmeimre.

És jött is az újabb csoda, Puskás Tamás röviddel ezután szerződést ajánlott a Centrál Színházban, amelynek a mai napig a tagja. De más „csodák” is történtek, egyik előadása közben egy kismamának elfolyt a magzatvize és be kellett vinni a szülészetre. Máskor egy hölgy magából kikelve reagálta le az előadást, Ön pedig lement a színpadról beszélni vele, megnyugtatni.

Azt tapasztaltam az utóbbi években, hogy a nézőknek szükségük van valami sokkal személyesebb hangra a színpadon, vagy a színpadról. És talán erre képes vagyok. Amióta kezdem magamat jobban megismerni, felfedezni, sokkal érzékenyebb vagyok mások problémáira és többet látok belőlük is. A színpadon és a magánéletben is azokat az embereket vonzom, akik sok sérülést hordoznak magukban és nagyon szükségük van arra az energiára, arra a pluszra, ami bennem megvan.

Akkor valójában Önnel a legjobb dolog történik, ami egy színésszel megtörténhet. Hatni tud az emberekre. És meglehet, nem csupán a színészi játékával, hanem a személyiségével.

Ez így van. Nem is lehet a kettőt szétválasztani.

Ugye milyen szépen megfogalmaztam?

Tényleg (nevet).

Ugyanakkor minden színész, művész hatással szeretne lenni a közönségére.

Azt hiszem, szeretni kell az embereket. És nem elszaladni előlük. Nagyon nagy pillanat, amikor megélem az energiák áramlását. Mert a nézők érzik a belőlem jövő energiát és ők is valahogy óhatatlanul vissza akarnak belőle adni. És emiatt soha nem érzem úgy a színpadon, hogy elfogyok, vagy kiürülök.