Másik János: A jó dolgok és a jó emberek mindig megtalálják egymást

Interjú2019. nov 23.Fodor Sándor

Ahogy hallgatom, miközben köd csípte, régi dolgokról beszélgetünk, a hangja szelíd és szenvedélyes. Érdekes érzelmi koktél, nem csoda, hogy nehezen maradtak közömbösek, akik a közelébe kerültek. Akik ismerhették jazz zenészként, vagy Cseh Tamás énekes partnereként, később a vad underground hercegeként, boldogan szippantották be a tehetségét. Így van ez most is, amikor bandoenon-on varázsol, vagy éppen énekli megzenésített saját verseit, amikre még Juhász Ferenc is elismerően bólintott.

Könnyedén sétálgatsz át a műfajokon. Ez azért van, mert sokan szeretnek együtt dolgozni veled és hívnak, vagy benned ég valami csillapíthatatlan kíváncsiság, hogy kipróbálj más műfajokat, muzsikálj más-más emberekkel?

Érdekes, amit felvetsz, és az jut hirtelen eszembe, amire egyszer édesanyám hívta föl a figyelmemet. Mesélt egy történetet, talán két éves lehettem, amikor fertőző betegséget kaptam és két hétre be kellett feküdnöm a kórházba, ami abban az életkorban eléggé sokkoló dolog. Öten voltunk testvérek, s édesanyám ritkán tudott emiatt bejönni hozzám. Később azonban elmondta: „elképesztő volt, ahogy megérezted, mi a jó nekem. Mert a gyerekek lógtak az anyjukon, üvöltöttek, te pedig egy szót sem szóltál. Hátat fordítottál, és csak amikor odaértem a kapuhoz, akkor fordultál meg és integettél és ezzel megkönnyítetted nekem az elválást.” Találkoztam ezzel kamasz koromban is.

Könnyen hangolódtam rá más emberekre, és ez a zenében is így működött. Ez valamiféle empatikus képesség.

Egyszer filmzenét vettünk föl Réti János hangmérnökkel, aki számomra az első, élőben hallott zseniális jazz zongorista, mégis filmzenén dolgoztunk, mert az egyik legnagyobb álmom volt filmzenéket írni, ami később igazán valósággá vált. Réti János mondta, hogy „Papa, te egy különleges fickó vagy. Hogy tudsz így együtt játszani más emberekkel? ”Mert talán érzem őket”, feleltem.  A jazzben ez alap, de Cseh Tamással is ugyanígy működött.

Nagyon fiatalon lettél elismert jazz zenész, ami a hetvenes évek elején nem csupán egy zenei műfaj volt, hanem maga a lázadás, a kötött, bebetonozott létformákkal szembeni improvizatív szabadság. 

Az Interbrass együttessel megnyertük 1972-ben a Ki mit tud? jazz zenei kategóriáját, s utána olyan koncertjeink voltak a Marczibányi téren, hogy a hozzáértők szerint előtte is, de utána is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy jazz koncerten benyomják a mosdó ablakát, mert annyian voltak, hogy csak azon át tudtak bejutni. Aztán 1974-ben a világhírű jazz-gitáros, a Carlos Santana-val is dolgozó Szabó Gábor készített egy tv-showt, amire meghívott engem is, és olyanokkal játszhattam együtt, mint Pege Aladár, vagy Kőszegi Imre.

Amikor röviddel utána, 1975-ben először találkoztatok Cseh Tamással, Novák János Csengery utcai lakásában és elkezdtél zongorázni, ő lelkesen annyit mondott, hogy „egész életemben veled akarok játszani”. Ez nem csak a zenésznek szólt gondolom, hanem az embernek is. Mégis olyan legendák keringtek az első közös lemez, a „Levél nővéremnek” kapcsán, hogy Tamással nem is voltatok együtt a stúdióban, külön vettétek föl az éneket, mert éppen haragban voltatok.

Ez egy tévedés. Voltak ugyan feszültségek közöttünk bizonyos nőügyek miatt, de együtt vettük föl a lemezt. Akik túl közel vannak, azok nagyon őszinték egymáshoz.

És éppen emiatt mi megtehettük azt is, hogy elküldtük a másikat melegebb éghajlatra. Ez persze nem mindig jött ki túl jól. A konfliktusaink ellenére nagyon szoros barátság kötött össze minket. És nekem Tamás a mai napig jelen van az életemben. A halála óta eltelt 10 év nekem nem 10 év. Nagyon itt van még mindig. Volt, amikor évekig nem beszéltünk, részben mert konfliktusaink voltak, részben mert külön utakon jártunk. S mikor elkezdtünk turnézni a „Levél nővéremnek 2”-vel, egyszer csak ott ültünk az autóban és Tamás felkiáltott: óóóó, de jó, hogy megint együtt vagyunk! És tényleg jó volt.

A halála után „Kaland barátom” címmel írtál róla egy dalt. „Hazafelé Szolnokon az arcod lerúgták, igaz, utólag elmondtad sokat dolgoztál ezen. A fekvő test fölé ugorva ordítok, nem csak egy ember, elég! Széttéphetnének, de morogva visszalejtenek az asztalok felé”. Megtörtént?

Viccelsz? Gondolod, hogy kitaláltam? Provokálta őket, odament, egy pillanatra nem figyeltem és már lerúgták.

Lötyögtetek az autóban kelet-, vagy le dél felé, mint két mesterlövész. Két tehetséges ember. Tud ez zavaró is lenni. Mármint két szókimondó és tehetséges ember együtt.

Igen, ezt tudtuk.

Ráadásul két szép ember, akik képesek bármire.

Ezt nem tudtuk. 

Tamás azt mondta, hogy nem akarta aprópénzre váltani a dalokat. Vagyis olcsó sikerre, nőre

A nő nem aprópénz.

Ez igaz. Jó az, ami manapság a Cseh Tamás dalokkal történik? Egymást érik az emlékkoncertek.

Közeli barátok is mondják, hogy néha már egy kicsit sok. Egész iparágak alakulnak erre. Amennyire él a dolog magától a köztudatban az teljesen rendben van, sőt örülök neki. Évekig nem nyúltam a dalaihoz, miért is nyúltam volna, annyit léptünk fel közösen és baromira bírtam, ahogy ő ezt csinálta. A műsoraimban ezért a saját dalaimat énekeltem inkább a közös lemezekről, aztán mostanában elkezdtem énekelni Tamás dolgait is. Csak másképpen.

Mintha újraértelmeznéd nem csak zeneileg, hanem előadásmódban is.

Ez pontosan így van.

„Eszembe jutottál”, idézed föl Tamás egyik dalát, miközben érezhető, hogy most már Tamásnak énekeled. Izgalmas.

Pedig Bereményi Gézától, a szövegírótól tudjuk, hogy ez a dal, ahogy sok más dal is, egy nőnek szól. És tudod mi az, ami abszolút izgalmassá teszi ezeket a dalokat? Az aktualitásuk. Hihetetlenül aktuálisak. Nem múlik felettük az idő, akár tegnap is íródhattak volna. És a gesztus, hogy most már több nemzedék élő lelkiismerete.

Volt még hasonló korszak az életedben?

A nyolcvanas évek undergroundja sem futotta be azt az utat, amit megérdemelt volna. Pedig az egy kulturális forradalom volt. Amiből Tamás, bár örömmel jött volna, akár csörgődobozni is, mégis kimaradt. Miközben az ő hatása is érvényesült, nem szólva Baksa Soós János „Január” hatásáról. Részben Tamás és az underground is Baksa-Soós „Január” köpönyegéből bújtak ki. Ő csinálta először, hogy a színpad nem csupán egy koncert, hanem egy performance, egy igazi előadás volt.

Érdekes azonban megfigyelni, hogy bármennyire is szomorú világszerte a kulturális élet támogatásának a helyzete, a jó dolgok és a jó emberek megtalálják egymást. Ha nincs is akkora támogatásuk a független művészeknek, valamiért a progresszív, az úttörő, a „pionír” dolgok megtalálják egymást és ez nagyon jó.

Az is egy szép pillanat, amikor egy közös performance erejéig megtalálja egymást Cseh Tamás fia, Cseh András és Baksa Soós János fia Baksa Soós Attila. Univerzális művész vagy, több műfajú, de mikor érzed magad legjobban a színpadon?

Mostanában bármit csinálok, élvezem a színpadot. Valamilyen módon találtam a dolgok között egy szinkronitást. Amikor azt kérdezik tőlem, hogy jazzt már nem játszol, akkor azt felelem, hogy dehogynem.

A legközelebbi szólókoncertemen, vagy a Bereményi Gézával közösen előadott „Keresztben jégeső” című műsorunkban és bármikor.

Mindegyik kicsit jazz is, csak legföljebb nem ortodox módon. Az utóbbi időkben már minden színpadra lépés nagyszerű érzés. Valahol belül, összeálltak bennem a dolgok. És átáramlik a zenémen. Akkor is, ha nem a magam számára írok. Vörös Eszternek, az élettársamnak, aki bandoenon-on játszik, írtam egy 3 tételes 17 peres művet, amit előadott a Budapesti Vonósokkal és talán azért szerette, mert abban is benne volt minden, amit érzek vagy gondolok a zenéről.

Ez a Másik János-féle hangzás?

Amibe természetesen sok mindent beépítettem. Utoljára Livius a Quimby együttesből mondta, hogy bármit hall tőlem, azok teljesen különbözőek, legyen filmzene, koncert zene, énekelt dolog, mégis mindig tudja, hogy az enyém. Valami tehát van, ami rám jellemző és az ott van mindenben, egy kohézió, vagy egy szűrő, amin átmegy minden.

Megszűri egy rád jellemző érzelmi állapot?

Egy érzelmi állapot, egy helyzet, ami valamilyen módon szinkronban van azzal a világgal, amelyiket vagy szeretünk, vagy nem, de amelyikben élünk. Ettől aztán felismerhető arca van.

Ha már az arcoknál tartunk. Az is egy kicsit a mi sorsunk, ebben a kicsikét szűkös hazában, hogy másokhoz szeretnénk hasonlítani, ha már nekünk nem adattak meg dolgok. Mondták már, hogy hasonlítasz külsőleg és a zenédben is Lou Reedre?

Nagyon kedveltem. Az egyszerűségét, a kicsit elbeszélő stílusát, azt, hogy lehet beszélni közben.

Úgy énekelsz, mintha beszélnél, és úgy beszélsz, mintha énekelnél. Akár Bob Dylan.

Ja, ez az epikus dolog. Rám is hatott, tény. Viszont szerénytelenül mondom, van amiben talán messzebbre  jutottam. Teljesen függetlenül tudok énekelni, meg beszéd-énekelni a hangszeres játékomtól. Két dolgot egymástól meglehetősen függetlenül, ami nekem a jazzből jön. 

Az éneklésből pedig jött a vers?

Már a „levelek” előtt is énekeltem az Interbrass-ban. És később is érdekelt a dalforma, írtam saját szövegű dalokat is. Az első ilyen lemezem a „Peepshow mennyország” volt, amit Bálint Pistivel csináltam, teljesen más volt, mint a korábbiak, erre a lemezre írtam például a „Madarak”-at, amit a költő Can Togay is nagyon kedvelt, de sokat jelentett, hogy Juhász Ferenc egyszer azt mondta, hogy milyen jók a dalszövegeim.

„Előre és hátra ring, Isten karján az idő. Itt úszunk, sármenyasszony, porvőlegény, Míg a gyöngyöt a férgek zabálják. Még, még, még játssz! Még játszd újra azt a részt! Még, még, még úgy, ahogy emlékszel rá! Törd szét, törd szét, törd szét bennem ezt a készet! "Tényleg jó. Régi terved egy verseskötet megjelentetése.

Kiadót keresek, úgy tűnik, talán van némi esély a megjelentetésre, és talán nem fog elkallódni a dömpingben.

Komolyan mondod, hogy a te reputációddal, nem számít egy kiadó számára eseménynek, ha Másik János verseket dob a könyvpiacra?

Az igazság az, hogy nincs nagydobra verve a költői kísérletezésem. Előfordult persze, hogy egy műsorban Kamarás Iván mondta a verseimet és néhány interjúban is elejtettem, hogy írok verseket, ám tudjuk: ami kicsit is elüt a „mainstream”-től, azért nem állnak sorban ma Magyarországon. Az underground persze arról szólt a nyolcvanas években, hogy meg akartunk jelenni, de nem akartunk sztárok lenni. Mert az egy másik életforma, egy másik magatartás. Ezzel néhány undergroundból indult társaság szakított is mostanára, ami nekem nem feltétlenül rokonszenves minden esetben.

Innét nézve talán az is abszurd, hogy a hetvenes években viszont dicsőség volt nem megjelenni, nem beállni a hivatalos kánonba.

Abszolút. Valahogy a kör bezárult. Akkor dicsőség volt nem megjelenni, most viszont iszonyúan nehéz.

Zeneszerzője voltál olyan filmeknek, mint az „Egymásra nézve”, a „Meteo”, a „Hótreál", vagy a „Hídember”. Milyen tanulsággal szolgáltak ezek a munkák?

A filmzenéim is nagyon fontosak az életemben. A mozgókép és a zene viszonylatában, túl az érzelmi tölteten, a legfontosabb tapasztalatom, hogy a zene nagymértékben befolyásolja a képsorok sebességét, arra gondolok, hogy a befogadó másként éli meg ugyanazt a képsort zenével, mint zene nélkül.

Legendás időkben, legendás emberekkel hozott össze a sors és a város, aminek „neve is van: Budapest”. S, ha már versekről és előadó művészetről beszélgettünk, ha jól tudom Darvas Iván, Ruttkai Éva, Kern András mellett dolgoztál a „színészkirállyal”, Latinovits Zoltánnal is.

Sőt, ez a közös munka összefügg a „Budapest” című dallal. Novák János barátom a hetvenes évek elején megzenésített Ady és Kosztolányi versekből állított össze egy műsort a 25. Színházban. Latinovits valahogy fölfigyelt erre és le volt kötve egy felvétel a televízióban, ahol ő énekelte volna ezeket, de Novák közben sikeresen elnyert egy csellista ösztöndíjat Münchenbe és rám bízta, hogy keressem meg Zoltánt és hangszereljem meg a dalokat a tv felvételre, varrjam el a problémás szálakat. „A hatalmas ősz”, című vers dallama lett később a „Levél nővéremnek” az átkötő zenéje, ezt Tamás elkérte Novák Jancsitól, azt mondta, mindent odaad érte, de neki ez kell. A lényeg, hogy becsengettem a Bimbó utcai lakásba, ahol közösen élt Latinovits Zoltán Ruttkai Évával, és egy ősz hajú ember nyitott ajtót. Nagyon tiszteltem őt, talán huszonhárom éves lehettem, ő negyvenvalahány és megkérdezte: „hangszert nem hozott”? Mondtam, hogy „nem, mert azt gondoltam, biztosan lesz itt egy zongora”. „Itt egy zongora? Hát hol fér el itt egy zongora?”, horkant föl Latinovits, „na, mindegy, menjünk le borért”! És egy Trabanttal lehúztunk a Mechwart-térre borért, aztán visszamentünk a lakásba és egész délután beszélgettünk szerelmekről, nőkről, költészetről és életem egyik legjobb beszélgetése volt. A tv műsor pedig szépen lement, s meglett a fő dallama a „levélnek” is. Latinovits Zoltán szeretett volna egy lemezt költők verseire írt dalainkból, de engem közben behívtak katonának, s ott értesültem, hogy mi történt Balatonszemesen. S mikor egyik nap mentem föl a körletbe a katonatársaim a stokimra tettek egy lemezt, aminek a borítóján ott volt a fotóm Cseh Tamással és a fölirat: Levél nővéremnek.

Mindezek itt már a „múlt hieroglifái”. Beszéljünk a közelgő jövőről.

A párommal, Eszterrel régóta tervezünk egy, illetve több közös műsort. A Heart Rock Company elnevezésű zenekaromat nemsokára újra összeállítom, szólóban is szeretek fellépni, és mindezekkel együtt, illetve ezeken a terveken kívül is valószínűleg fogok írni ezt, azt.

Mi pedig örömmel hallgatunk és olvasunk tőled ezt, azt.

Fotó: Vörös Eszter