„Minden rendben van, élünk” - Beszélgetés Fűzy Gáborral a bárzongoristák utolsó mohikánjával

Drága Gabi bácsi, hogy bírod muzsika és közönség nélkül?

Csinálok magamnak közönséget. Talán elsők között voltam, aki otthonról online élő zenét csinált. És ez annyira bejött, hogy szólt a Piros Pezsgő tulajdonosa, menjek be a bárba és ott csináljam ugyancsak online.

Csak mi voltunk bent és a személyzet, de utána írt nekem egy híres zeneszerző, hogy „Gabikám láttuk a családdal, néztelek és olyan volt, mintha bent lettünk volna”.

Az online éneklésnek mégiscsak van egy hátránya, hiszen nem látod az arcokat. Pedig azt szokták mondani, hogy a Fűzy Gabi bácsi attól is zseniális, hogy a szemével énekel. Ez honnan jött?

Volt egy híres énektanárnőm, ő mondta nekem, hogy édes fiam, tudod mivel kell egy énekesnek énekelnie? A szemével. Mert, akinek énekelek, és akire nézek, lássa a szememben azt az érzelmet, amiről a dal szól, amit a dal kivált. Elvesztem, ha ezt nem tudom átadni.

Kicsit ez az olasz iskola, hiszen Gianni Morandi, Bobby Solo és Adriano Celentano szintén a szemükkel énekeltek. Másképpen hogy is lehetett volna átadni, hogy: „Térden állva jövök hozzád”.

Jól látod és az énektanárnőm is az olasz iskolán nevelkedett.

Úgy tudom, hogy a zene szeretete és a döntés, hogy bárzongorista leszel, nem egy zongora mellett született meg, hanem egy zongora alatt.

Mindkét bátyám tanult zongorázni, az idősebb bátyámat pedig egy bárzongorista tanította és ő játszotta a régi divatos számokat, „Lehoznám Néked a csillagokat is az égről..” Én pedig a zongora alá bújva hallgattam ezeket a régi slágereket és annyira belém ivódtak, hogy elhatároztam, én is bárzongorista leszek.

A másik inspiráció tudomásom szerint a nagynéni volt, aki minden megtanult dalért 1 forint jutalmat osztott ki.

Igen. Elég sokba kerültem neki, mert rengeteget énekelt és hallás után a kezdetleges zongoratudásommal, ha kipötyögtem a dalt, máris adta az 1 forintot.

Nyilván minél többet zongorázik valaki, annál magabiztosabb. Mikor érezted úgy, hogy akár közönség előtt is föl tudnál lépni?

Nem nagyon hittem magamban, sőt még ma is gyakran van ilyen problémám, hogy nem hiszek magamban és nem vagyok annyira magabiztos.

Ennek némileg ellentmond, hogy nagyon fiatalon egy budakalászi kocsmában a jelenlevők megdöbbenésére Gershwint játszottál. Mire odalépett hozzád egy munkás és megkérdezte: Öcsi, ezen a szaron kívül mást is tudsz játszani?

Pontosan így volt. Akkor jöttem rá, hogy nem magamnak és nem a zongoratanárom elvárásának kell megfelelnem, hanem a közönségnek. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt azért nagyon fontos megtanulni, mert pénzre megy a dolog. Meg is tanultam egy életre.

Az első igazán legendás munkahelyed a Búsuló Juhász lett, ami arról volt híres, hogy miután minden pesti szórakozóhely bezárt, oda fújta össze a szél azokat, akik esküdt ellenségei voltak a záróráknak. Hogy kerültél oda?

Először Kecskemétre mentem egy dobos kollégával, az ottani bárban játszottunk. Innét kerültünk ki Finnországba. Beadtuk a kérelmet a megfelelő helyre és jóváhagyták.

Könnyen ment? Az nem az a korszak volt, hogy csak úgy kimegyek külföldre.

Valóban, turista útlevéllel háromévente engedték, hogy vegyünk egy mély levegőt a nyugati határon túl. Szolgálati útlevéllel mentünk, amibe teljesen más típusú ablakot ütöttek.

Ablak a világra. Milyen költői.

Helsinkiben kezdtünk egy nagyon szép éjszakai lokálban, aminek a nyári holtszezonjára vittek ki minket.

Akkor többet kellett játszani, mivel ott korán sötétedett?

Nem. Este 10-kor kezdtünk és ebben a nyári időszakban éppen az volt a baj, hogy szinte mindig nappal volt. Aztán a dobosom elszerződött egy hajóra és nekem haza kellett jönnöm. Nekem elég volt hajóból annyi is, mikor a finn Hansával átmentünk Turkuból Helsinkibe.

A hajón lehetett inni.

Mindenhol lehetett.

Mennyire volt elvadult ez az északi világ?

Egyáltalán nem volt. Kulturáltan viselkedtek még részegen is.

Milyenek a finn nők?

Szenzációsak

Vannak emlékeid?

Mit mondjak? Vannak.

És a finn nőknek rólad?

Valószínű. Hála Istennek gyereket nem hagytam magam után. Kopogtattak volna nálam.

Mekkora iskola volt szakmai szempontból a kint töltött idő?

Nagyon nagy. Ott például azt tanultam meg, hogy egy ilyen helyen viszont elsősorban nem a közönségnek kell játszani, hanem a takarító személynek. És azt hiszem lényegében így van ez Magyarországon is.

Miért ilyen fontos a takarító személyzet?

Ők szólnak először, hogy ez egy jó zene, vagy ez nem jó zene. És kint erre adnak az impresszáriók. Ott is megkérdezték a takarítónőt, hogy elégedett-e a zenével, mire ő azt felelte, hogy nagyon rossz. És ezzel az ember el is volt vágva. Vagyis ők pontosan tudják, mert a wc-ben kiderül, hogy egy vendég mit mond és mennyire érzi jól magát. És ez befolyásolhatja, hogy mennyit tudunk maradni egy helyen. Volt, hogy havonta váltottunk munkahelyet és mondjuk befejeztük reggel 4-kor Helsinkiben és 60 kilométerrel odébb kellett kezdeni délután kevés alvással, sok pakolással és zötykölődéssel egy bérelt kocsiban.

Mennyire volt változatos a repertorárod, mennyit kellett változtatni közben?

Azzal volt a legkevesebb probléma, hiszen a nemzetközi slágereket itthon is játszani kellett. Persze meg kellett tanulni néhány helyi dolgot, a finneknek a foxtrott valójában „szerumpa” és azt kiabálják közben, hogy „umpa, umpa, umpa, umpa!” Egyébként a finn átlagember semmivel sem különb, mintha elmegyek Kalocsa mellé egy kis szórakozóhelyre, legföljebb az infrastruktúra más. Voltak technikai dolgok, amit meg kellett tanulni, egyféle zenéből hármat kell játszani egymás után, ha játszottam tangót, akkor három tangót kellett. Mert azt végigtáncolják, aztán leülnek.

Hogy lett ebből Búsuló Juhász?

Hazajöttem búslakodva Finnországból, és elmentem a Pozsonyi útra egy cukrászdába játszani, lett egy vendégköröm és egyszer bejött a Kelet-Pesti Vendéglátó Vállalatnak egyik üzletvezetője és hívott a Tavirózsába játszani, de ezt nem vállaltam, mert este 8-kor kellett volna kezdeni és én nem szeretek „délután” játszani, hanem este 10-től reggelig, vagy éjjel kettőig. Erre megkérdezte, hogy hol szeretnék játszani és rávágtam, hogy a Búsuló Juhászban.

Miként sikerült fölfuttatni a helyet?

Pont egy olyan időszakot fogtunk ki, amikor nagyon elegük lett az állandó nyitvatartásból és az ezzel járó bajokból, ami miatt változtatni akartak. Hogy ne ez az „alja pont hu” legyen a törzsközönség

Pedig éppen arról volt híres a Búsuló Juhász, hogy mikor már minden szórakozóhely bezárt, ott gyűltek össze az éjszaka királyai és királynői.

Ez így igaz, de utána már nem volt nyitva másnap délig vagy két-három napig. Ez rettenetes teher volt, s mikor oda kerültünk megszüntették. Bár így is előfordult, hogy másnap délben mentem haza.

Gondolom, ha mondjuk Latinovits Zoltán mulatni akart, nehéz volt azt mondani neki, hogy záróra van.

Nem volt ő annyira mulatós. Szerette jól érezni magát, gyakran énekelt is. Az viszont előfordult, hogy fejen állt a placcon, mert így akarta megmutatni, hogy mennyire józan. De ez még este 10 óra körül lehetett, egyszerűen csak a józanságát akarta bizonyítani.

Mint vendég milyen volt a „Színészkirály”?

Velem nagyon normális volt és a személyzettel is. Semmi nagyképűsködés. Úriember volt, nem kötekedett senkivel. Viszont sértődékeny volt, ha valaki szakmailag megpróbálta őt bántani, vagy olyasmit mondott, akkor arra ugrott, de egyébként nem

Mondhatni, hogy az akkori művészvilág és a hatalom reprezentáns figurái is megjelentek Búsuló Juhászban?

Belügyisek is voltak persze, meg III/III-asok is, de ránézésre nem nagyon lehetett megállapítani, hogy kik azok. Nem volt ráírva a fejükre. De volt egy Dobos nevű ezredes, aki egy szenzációs pacák volt, de piázott rendesen, s mikor bejött az üzletbe, rögtön letetetették vele e fegyverét a ruhatárba, nehogy baj legyen belőle. Ne vesszen el, vagy nehogy valaki elkezdjen ott hőzöngeni.

Mi volt a helyzet a kor divatjának megfelelően tupírozott hajú, lenge öltözetű pillangókkal?

Voltak rendesen.

Mennyire számított abban az időben törvénybe ütközőnek?

Papíron törvénybe ütközőnek számított, de elfordították a fejüket a hivatalosságok. Egyszer – mikor már a Pipacsban dolgoztam -, láttam a TV Híradóban, hogy Magyarországon nincs prostitúció. És megkérdeztem magamtól, hogy a lányok, akik bejárnak hozzánk, azok hová sorolhatók. Sőt, hivatalosan is megkérdeztem, hogy mi a helyzet és azt a választ kaptam, hogy ez csak nulla egész nulla, vagy nem tudom hány ezrelék, vagyis egy elhanyagolható mennyiség.

Furcsa, de ezek a szórakozóhelyek a nagy menetelések után éjjel kettőkor valami miatt újra megélénkülnek. Egyrészt mert mások bezártak. Másrészt nincs az a részeg ember, aki ne adna meg mindent még egy utolsó italért. Vagy egy utolsó utániért.

Igen és akkor már más a pénz értéke is. A pénznek különböző értékei vannak reggel, napközben, este és éjszaka.

Akadtak emiatt konfliktus helyzeteid, akár mint zongoristának is?

Ha konfliktus volt, akkor az a vendégek között pattant ki. A zenészekest nem molesztálták, talán egy ilyen esetre emlékszem, amikor a dobos kollégám fölkapta a vizet. Akkoriban nagyon sok jugó járt hozzánk, és bejárt egy szerb srác, Bobánnak hívták, vad fiú volt, később a barátnőjét kidobta az ablakon. Volt egy kedvenc száma, amiben benne volt, hogy „picsku materina”, és a dobos fölháborodott, hogy neki ilyet ne mondjon, de végül elsímitottuk a dolgot, megtanultuk a dalt.

Hány évet húztál le a Búsuló Juhászban?

Majdnem ötöt, 1971-től 1976-ig dolgoztam ott, aztán 1976 január elsején kezdtem a Pipacsban az Aranykéz utcában.

Ezt a helyet nagyon szerették a sportolók és természetesen a színházak közelsége miatt a színészek is.

Igen, nagyon sok sportoló volt a vendégünk. Labdarúgók, úszók, öttusázók, vívók, asztaliteniszezők.

Mindig figyeltél a közönségre, hogy tudtad megjegyezni, hogy kinek mi a kedvenc dala?

Elsődleges szabály, hogy a zenésznek nagyon jó memóriája legyen.

Albert Flóri kedvenc dala?

Flóri keveset járt be a Pipacsba. Inkább a Mészöly és a barátja, a Farkas Jancsi. Őt még a Búsuló Juhászból ismertem, mindig azt a számot kérte, hogy „Szemafor”. De először nem tudtam, hogy mi az Isten az? „Nem ismerem”, mondtam a Farkasnak, mire letorkolt, hogy ne hülyéskedjek, hiszen hallotta már tőlem: „I never fall love again”, dúdolta. Ez volt neki a „Szemafor”. Na, innét már nem volt probléma.

Úgy tudom a Pipacsban is gyakran fölbukkant Latinovits Zoltán.

Vele majdnem csináltunk egy közös műsort, amibe el akart vinni kísérőnek. Gyönyörűen énekelt. „A szívemet ma este összeszidtam”, azt nagyon szerette. Fölhozta hozzám a Ruttkai Évát, hogy bemutassa és játszottunk, de elmondta, hogy nem engedik, hogy megcsináljuk a közös műsort. Bele akartak szólni, hogy mi szerepeljen a műsorban, mit tegyen bele az önálló estjébe. Az Építők Székházában lett volna a műsor, de Latinovits eldobta az egészet, „ha nem csinálhatom azt, amit akarok, akkor nem csinálok semmit”, mondta.

Más színészóriások is megfordultak a Pipacsban?

Hogyne. Kibédi Ervin, Alfonzó.

Kibédi hajdan operaénekes volt.

Nagyon szépen énekelt. De mindig a saját hülyeségeit akarta csak énekelni.

Alfonzó, aki volt cirkuszi mutatványos, és birkózóként, mint mondta „ félholdra vert egy törököt”, nem rögtönzött valamit?

Már rögtön a bejövetelnél. Sántikálva és botladozva jött be és közben azt kiabálta: „ez az Állami Balettintézet”? Nem tudott leállni a hülyeséggel. Nagyon aranyos ember volt, nagyon szerettem. Sokat beszélgettünk, ugyanolyan vendég volt, mint mások, viszont nagyon komoly dolgokról lehetett vele beszélgetni.

Miként lett a Pipacsból végül Kis Pipacs?

A Pipacs, története során mindent kibírt, még 1956-ban is nyitva volt, de a rendszerváltást nem élte túl. Eladták az egész Pannónia Vállalatot a franciáknak, így lettek a francia szállodák is az övék és az ügyvéd, aki ezt az egészet intézte, kikérte magának a Pipacsot. Pedig mi, vagyis az egész személyzet szerettük volna megvenni, hogy maradhassunk, vagy akár béreltük volna, a személyzet minden pénzt megadott volna ezért, de nem engedték és be kellett zárni az üzletet, nekünk pedig ott kellett hagynunk.

Ezért nyitottatok másik helyen Kis Pipacs néven?

Szóltak, hogy van egy hely a Kálvin téren a Korona Szálló mögötti Magyar utcában. És tényleg volt ott egy étterem, de érdekes módon minden ugyanolyan színű volt, mint a szállodában, az ajtók, az ablakok, minden, és kiderült, hogy az ottani étterem igazgató is benne volt. A lényeg, hogy nekik egyáltalán nem ment az étterem és akartak valami bevételt, ezért az egyik részt leválasztották drink bárnak és kiadták nekünk. A dobosom családjának és nekem meg a családomnak, mi béreltük , s ez volt a Kis Pipacs.

A legendák szerint mindig valami kuplerájt örököltél meg?

Hát, mit tagadjam. Jöttek a Kis Pipacsban a bajok. Jött a jövedéki törvény, jövedéki adót vetettek ki az italra, amivel semmi probléma nem lett volna, kifizettem volna gond nélkül. Az volt a probléma, hogy nem kaphattam másképpen alkoholt, hogy csak a bérlőnek lehetett joga üzemeltetni egy helyet, a bérlő bérlőjének már nem engedélyezték. Csak úgy, hogy bevesz mondjuk az üzletbe, az viszont életveszély. Ott kellett hagynom és az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet. Közben elváltam, de 2000-ben megismerkedtem az új feleségemmel, aki nem tudta, hogy zongorista voltam. Úgy ismerkedtünk meg, hogy az előző feleségemnek dolgozott, aki ruhakészítő volt, vidéken működtünk, Kecskeméten és Esztergomban, hurcoltam ezeket a nagy nejlonzsákokat, most kezdjek el neki magyarázni, hogy zongorista voltam? Úgysem tudja milyen világ az.

Végül csak kiderült.

Igen, feljöttünk Pestre és összebútoroztunk.

Hogy fogadta, hogy egy visszavonult bárzongorista vagy valójában?

Annyira nem hagyott békén, mondta, nem létezik, hogy végleg abbahagyom. Hiába mondtam, hogy már kiestem, két éve nem játszom az éjszakában, már a vendégek sem emlékeznek rám. Elkezdtünk keresgélni és egy régi kupiban a Papillon Szállodában lett megint az utolsó Kis Pipacs, mert ezt a nevet vittem magammal. Elkezdtem újra játszani és annyira kinőttük ezt a helyet, hogy a Bimbó úton volt egy másik kupleráj, a Diamond, és szólt a tulaj, hogy nem megy, vegyük át és ebből lett a Piros Pezsgő. Bementünk, megnéztük, hogy mit kell átalakítani és beindítottuk.

A kupis korszakból maradt meg ez a vörös szín?

Volt egy átalakítás, most csak egy sarokrész van benne, ami piros, nem akartuk, hogy ma is a kuplerájra asszociáljanak.

Állítólag úgy választod ki a helyedet a bárokban, hogy a hátad mögött ne legyen semmi és minden irányban ráláthass a vendégekre.

Nagyon fontos. Azért is, ha a pincér nem veszi észre, hogy elfogyott valahol az ital és látom, hogy integetnek, akkor szólok a pincérnek. Minden mozdulatát látnom kell a vendégeknek, mert ha koccintanak, akkor jöhet az „Összecsendül két pohár”.

Nekem úgy tűnik gyerekkorom óta, hiszen hallottam a szüleimet énekelni, hogy mindenre van egy dal.

Természetesen. Ha elkezdenek összebújva lassút táncolni, már énekelem is Szécsi Palitól, hogy „Csak egy tánc volt”

Egyszer olvastam, hogy szerinted gyógyulni jönnek hozzád az emberek. Azért az éjszaka pusztító is tud lenni.

Én főként a zenész kollégákért aggódom. Mert aki zenészként iszik, az előbb-utóbb kidől. Ezt az életformát nem lehet másképpen csinálni, csak ha egészségesen él az ember. Az alkoholtól csak elhülyül az ember és nem tud koncentrálni a dalokra. Ez pedig a zenész végzete.

És a vendégeken miből látod, hogy gyógyulni járnak hozzád?

Elmondják. Nagyon sok olyan vendég van, akikről tudom, hogy miért jöttek össze, miért mentek szét és hogyan, hogy mi a problémája, miért lett belőle rossz lány, tudom, hogy mi az oka, hogy ezt az életformát választotta. A vendégeknél tényleg vannak olyan élethelyzetek, amikor annyira készen van, és nincs kinek panaszkodjon.

Akkor nyilván ezért nyúlnak az italhoz és ezért hallgatnak Téged, hiszen ezeknek a daloknak a hangulata kicsit felold.

Pontosan és néha teremt egy kis katarzist is.

Ha ennyire értesz az emberek nyelvén, mit mondanál azoknak, akik mondjuk ugyanúgy, mint Te, kétszer elváltak és ott állnak magukba roskadva. Hogy éljék túl ezeket a dolgokat, Te hogy élted túl? Mi a tanács?

A válás nem jövedelmező dolog. Ezt tudni kell. Én egy zacskóval el tudtam jönni, nem hoztam el semmit. Miért tettem volna? A gyerekemtől nem viszek el semmit. Sőt, utána is állandóan segítettem nekik. Ám tanácsot nem tudnék adni. Csak magamról tudok beszélni. Ha úgy éreztem, hogy nem szeretnek, akkor elszaladtam. Nem törődtem az anyagi hátrányaival, nem érdekelt, hogy ezzel veszteséget okozok magamnak, mikor úgy éreztem nem szeretnek, akkor eljöttem.

Vagyis a kulcs szeretni és szeretve lenni?

Miután nincs két élete az embernek, ezt mondanám mindenkinek, ha nem érzi jól magát, amiben van, akkor változtasson, mert nincs tovább értelme. Egyébként meg a gyerek sem becsüli meg azt a férfit, aki bent marad abban, amiben tudja, hogy nem érzi jól magát. Ez a gyerek szemében ugyanolyan teher, mintha elvált volna. A gyereket nem szabad magára hagyni, ez természetes, azt vállalni kell, igen, eljöttem, de a gyerekem az a gyerekem, azzal nekem foglalkoznom kell, törődnöm kell, azt nem lehet elengedni.

Mennyiben más a mai idők közönsége, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Tolakodóbbak, mesélted, hogy előfordult, leöntötték a szintetizátort itallal?

Véleményem szerint nem tolakodóbbak, inkább türelmetlenek.

Valójában úgy nőnek föl, hogy nincs türelmük végighallgatni egy dalt, azonnal kapcsolnak a következőre. Megjelenik mindez egy bárzongorista munkájában?

Sajnos igen, ráadásul nálunk ez pénzre megy. Szólnak, hogy játsszak el valamit és még a felénél sem tartok már követelik a következőt és nem engedik végigjátszani. Régen eljátszottam egy dalt, közben csináltam egy wamp-ot, elénekeltem a középrészt, visszaismételtem, kicsit improvizáltam. Most ez lehetetlen.

Mennyire tudtad magad megmutatni a Kongresszusi Központban az életmű koncerteden, ami azért egy nagy ugrás a Piros Pezsgőhöz képest?

Teljesen más, és nem is éreztem annyira jól magam. Nem az én világom. Nekem ez a kis meghitt hely való.

Nem volt intimitása?

Nem. Meg tudtam azért egy-egy pillanatra teremteni, volt, amikor jött a flow, de ezt csak egyszer-kétszer éreztem, nem úgy, mint a bárban, ahol gyakori. Szóval ez nem az én világom. Én nem arra születtem, hogy ilyen előadóművész legyek. Hanem közkatona. Egy ilyen nagy színpadon, amikor ekkora a műsor, akkor ott mindennek takkra kell működni. Nincs meg a könnyedsége a dolognak, ami ennek a műfajnak a fő jellemzője.

Kimondtad a lényeget. A bárzene megidézi a könnyedséget és ezért szippantja be azokat, akik egy kis könnyedségre, netán könnyelműségre vágynak. Mit jelent véleményed szerint ez a könnyedség?

Hogy minden rendben van. Élünk.

Nálad mennyire van minden rendben?

Decemberben leszek 76 éves. Teljesen rendben van minden.

Meddig akarod folytatni ezt a kis könnyedséget?

Ameddig lehet, ameddig hagyják és ameddig tudom. Egyelőre teljesen jól bírom, folyamatosan kontroll alatt vagyok, járok vizsgálatokra, mindig megcsinálom a kötelező felülvizsgálatokat, amiket én írok ki magamnak. Amikor úgy éreztem, hogy valami nincs rendben a szívem táján, elmentem a Honvéd Kórházba szívultrahangra. Mondtam, hogy nézzünk körül, néha úgy érzem magam, mintha ellebegnék. Elkezdte nézni a szívemet egy kardiológus, „á’ milyen aranyos kis szíve van”, egyszer csak hoppá, a hátsó falon talált valami olyan ért, amit az ő szavaival élve „özvegycsinálónak” hívnak. Nem látható, nagyon ritkán veszik észre és egy pillanat alatt végez az emberrel. Szerencsére észrevették, utána megkatétereztek, minden rendben van.

Abból veszi észre az ember, hogy öregszik, hogy pár évvel ezelőtt a nőkről beszélgettünk, most pedig orvosokról és gyógyszerekről.

Szegény Demján Sándor, nagyon sokat játszottam neki, elhívott játszani a születésnapi partyjára. A vacsoránál beszélgettek, ott ült mellette a Csányi Sándor és az összes igazgatója. Az egyik igazgató megszólalt, gyerekek az a helyzet, hogy itt ül mellettem a kardiológusom, mellette pedig a belgyógyászom. Aztán Csányi ugyanígy bemutatta az orvosait.

A mai politikai elit és gazdasági elit miben különbözik a régitektől, Mert gondolom a mai politikai elitből is megfordulnak páran a Piros Pezsgőben?

Előfordul.

Látsz valami különbséget?

Persze, sokat. Egy bármennyire gazdag, bármilyen sikeres vállalkozás vezetője, bárki ebből a világból, nekem boldogtalannak tűnnek. Egyik sem boldog a maiak közül. Egy percig sem. Nincs egy fesztelen pillanatuk.

Pedig egy kicsit nyilván törtetőbbek arrogánsabbak is néha, mint a régiek, akikben volt némi emberség és humor. Most agresszivítást látunk, gyűlölködést és kivagyiságot.

És mégsem boldogok. Egy kicsit sem.

Azért egy ilyen világban, amiben mindent fölborított egy fránya vírus, nehéz a boldogságra receptet mondani. Gabi bácsi drága, Neked van?

Őszintén megmondom, mindent, ami idegesíthet elengedtem. Nem akarok idegeskedni. Tőlem annyit dudálhatnak, amennyit akarnak, ha be akar valaki jönni elém, beengedem, de nem fogok hülyeségekkel foglalkozni. Egy életünk van. Plusz van egy kedvesem, aki kicsit fiatalabb nálam, éppen 27 évvel.

Az szép. Ugye beszéltél kettőről és a harmadikról, aki rá akart beszélni, hogy térj vissza a pályára.

Nem az a második feleségem volt. Na, várj. Tényleg a harmadik feleségem mondogatta azt, igazad van (nevet). Valóban három feleségem volt.

És most van egy fiatal kedvesed.

Úgy van.

Vele mikor ismerkedtél meg?

Az első nagy koncertem előtt egy héttel.

(Fotók: Neményi Márton)