„Nem ragaszkodom foggal-körömmel a színészi pályához” Beszélgetés Balsai Mónival

Interjú2020. feb 29.Fodor Sándor

A Jelen nevű romkocsma, kicsit olyan, mint a múlt. A Corvin áruház kopott díszletei mögött egy hangulatos merengő helyiség, jó arcokkal és jó illatokkal. Az egyik asztalnál Ujj Mészáros Károly filmrendező jegyzetel, vele szemben a párja, Balsai Móni színésznő, aki legnagyobb sikerét a Liza a rókatündér című filmmel érte el, a Monte-Carloban megrendezett vígjátékok fesztiválján a legjobb színésznő díját nyerte. Móni éppen a telefonjába mélyed, leülök a szomszéd asztalnál és üzenetet küldök, korábban ideértem az interjúra, itt ülök a másik asztalnál. Rám néz, halkan átül, halkan mosolyog és halkan figyel.

Egyszer arról beszélt; mikor 12 évesen szertornász volt, fizikailag is megtapasztalhatta, hogy az edzője, akkor is újra kérte a gyakorlat végrehajtását, amikor már fizikailag is képtelen volt rá, vagy amikor már a tenyere nem bírta. Hogy viselte?

Nehezen. Hajdú Szabolcsék filmjét, aminek Fehér tenyér a címe alig tudtam megnézni. Azt hiszem nem voltam elég tehetséges, ezért is váltottam át az úszásra, de az is világossá vált számomra, hogy nem vagyok versenyző alkat. Nem érdekel maga a versenyhelyzet. Amikor már úsztam, akkor sem értettem, hogy miért kellene a barátnőmet legyőznöm. Miért kellene harcolnom vele, hiszen a barátom?

A Martfűi rém forgatásán, 2015-ben. MTI Fotó: Kallos Bea

Nem akart senkin felülkerekedni?

Nem.

Mert aki felülkerekedik, az alulmarad?

Van ennek egy ilyen értelme is. És azt is tudjuk, hogy ma már ez teljesen másképp működik. Akkoriban nem jöhetett be egy szülő végignézni az edzést. Ma már végignézheti.

Védelmet jelenthet, ha valaki nagyon tehetséges? Edzőnél, rendezőnél, munkahelyi főnöknél?

Ez nincs feltétlenül így. Sőt, általában azt hajszolják a legkeményebben, aki nagyon jó valamiben. Hogy még jobb legyen, hogy elérjen egy stabil, biztos állapotot és ne legyen hullámzó a teljesítménye. Aki igazán jó, sosem nyugodhat meg attól, hogy jó, mert az csak egy pillanatnyi állapot, amit nagyon könnyű bármilyen módon elveszíteni, még úgy is, hogy nem az ő hibája miatt történik. A színház is olyan kicsit, mint a sport. Állandóan edzésben kell lenni, hogy működni tudjon az ember. Csak itt nem kell győzni, nem kell legyőzni a másikat.

A magabiztosság adhat bármiféle védelmet? És a magabiztosságot erősítheti, ha valaki tudja magáról, hogy jó abban, amit csinál?

Nem tudom. Egyáltalán nem vagyok magabiztos. Sokan mondják, hogy állítólag jó, amit csinálok. Én csak remélni merem. De minden este ki kell állni a színpadra és a nulláról kezdeni. 

Mitől alakulhat ki a magabiztosság?

Most azért mondom ezt példaként, mert éppen belátok itt a konyhába. Szóval, ha a szakács ezredszer csinál egy rántottát, vagy egy bablevest csülökkel, annál biztosabban működik a dolog. Gyorsabb lesz és pontosabb. Ez a fajta magabiztosság a gyakorlásból ered. A valódi magabiztosságra nem tudok példát mondani. Talán könnyebb már, ha az ember sokmindent átélt és megtapasztalt. A színház nem csupán tehetségből áll, kell hozzá egyfajta rutin, de még pályaalkalmasság is. Vannak olyan színészek, akik nem hosszútávfutók. Nem biztos, hogy végig tudnak vinni egy kétszer másfél órás darabot a hátukon. De vannak rövidtávfutók. A lényeg, hogy mindenkinek megvan a maga dolga, és ha ezt elfogadja és szereti, akkor jó tud lenni.

Mi a dolga Balsai Móninak? Mit szeret csinálni?

Azt hiszem hosszútávfutó vagyok. Amihez kitartás kell és teherbírás. Nagyon sok főszerepet játszottam, ami minden szempontból nagy megterhelés. Ugyanakkor szeretném kifejleszteni a rövidtávfutó képességemet. Ami egy másfajta koncentrációt igényel. Lehet, hogy van kétszer öt percem, de akkor tűpontosnak kell lenni. A karakter szerepeknél egyszerűen nincs idő felfuttatni, felépíteni a szerepet. Van esetleg két jelenetem, azt kell olyan energiával, pontossággal, drámával vagy humorral hozni, hogy nagyon erős jelenlétet eredményezzen. Ezt még szeretném elsajátítani.

A mai időkben egyre nagyobb teret kap túllépni a másikon, legyőzni, átgázolni, elvenni előle a levegőt. Ebben sem véd meg, ha valamit nagyon jól csinálunk?

Ez valóban lehet egy védekezés, de semmit nem érdemes félmunkával, félgőzzel, félszívvel csinálni, akkor inkább ne is kezdjünk hozzá. Nem a védekezés a lényeg, hanem, hogy jól csináljuk azt, amit éppen csinálunk. Megette a fene, ha azért tesszük jól, hogy védekezzünk.

A Győri Nemzeti Színházban, ahová 24 évesen szerződött, számos főszerepet játszott el. Aztán mégis távozott. Ez nem védekezés volt?

Egy igazgatóváltás után - miközben még volt egy újabb évadra szerződésem -, azért jöttem el, mert az új igazgató minden hónapban elmondta nekem, hogy mennyire alkalmatlannak tart erre a pályára.

Ezt meddig lehet bírni?

Ezt nem lehet bírni. Aláírt szerződésem volt, dönthettem volna úgy, hogy mégis fölállok, de azt sem szakmailag, sem lelkileg, sem anyagilag nem engedheti meg magának az ember, hogy évad közben fölálljon. Jelen kell lenni. Annak ellenére, hogy konkrét mondatok hangzottak el többünk felé is, hogy az előző igazgatói éra alappilléreit nem akarják megtartani.

Utána a Pesti Színházból is eljött, amikor ott is megváltoztak a körülmények, s ezt már nem akarta vállalni. Szabadúszó lett. Mennyire kockázatos döntés volt?

Arra gondoltam, ideje önállóan elindulnom. Szerettem volna szakmailag úgy fejlődni és olyan munkákat kapni, amitől jól érzem magam.

Mennyire nehéz ma egyensúlyt tartani a celebritás és a komoly szakmai kihívások között? Az ismertség, a nézettség és a művészi jelenlét között?

Nem ragaszkodom foggal-körömmel a színészi pályához. Amikor pályakezdő voltam, akkor igen, akkor nagyon szerettem volna színész lenni. De ez egy egészségtelen pálya. Nem kiegyensúlyozott, ami akár meg is betegítheti az embert. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert számos nagyszerű dolog van, de közben ez a hivatás az ember testét és lelkét, az arcát is elhasználja, állandóan ki van téve a nyilvánosságnak, bármilyen problémája vagy öröme van, folyamatos céltáblája tud lenni másoknak, ismeretlenek, akik véleményezik. Azt szokták mondani, hogy mi a bajod, ezért lettél színész, nem? Nem. Én nem azért lettem színész, hogy magamat mutogassam. Nagyon szeretek átadni történeteket, emberi életeket, hogy ezekkel üzenni tudjak. S miközben valaki nagyon jól szórakozik, nevet, vagy éppen meghatódik, elgondolkodhat, hogy az ő életében mindez mivel azonosítható és kapott-e tőlem vagy az előadástól valamit, ami bármiben segítheti. Én nem szeretek látszani. Azt szeretem, amikor megfejtünk egy szerepet, egy történetet, egy karaktert és ezt át tudjuk adni. Én a magánéletemben vagyok Balsai Móni, egyébként meg az a karakter, akit éppen játszom. Sokkal jobban izgat a belső történet, mint az, hogy lássanak. Ezért is szeretem a kis színpadot.

Pedig ott még jobban látszik.

Mégis más az a közelség, jobban érzem a reakciókat. Szeretem ezt az intimitást, személyesebbnek érzem és jobban át tudom adni, amit szeretnék. A magánéletemben is ilyen vagyok. Nem szeretem a nagy tereket, nem szeretek nagyon látszani, hangos lenni. Engem nem szoktak megismerni az utcán, nem úgy nézek ki, hogy meg lehessen ismerni.

Az intimitás, a szerep üzenete, pontos átadása a színházban, filmben azoknak nyújthat vigaszt, akik egyedül érzik magukat a pronblémáikkal?

Pontosan.

Vigaszt, hogy nincsenek egyedül?

Igen és azt az érzést, hogy velem is megtörténhet vagy megtörtént, amit látok. Még akkor is, ha az éppen egy mese. A Liza a rókatündér című film azért lett sokak kedvence, mert az összes furcsaságán, humorán, történetén túl az egész arról szólt, hogy a szeretet és a hit tud igazán működtetni bármit. Hogy merjünk remélni és hinni és merjünk szeretni. Bármilyen rossz dolog történik az emberrel, bármilyen nehéz dolog. Velem is nagyon sok rossz dolog történt és történik, de mindig muszáj megtalálni azt, amiért másnap érdemes fölkelni, kilépni az ágyból és elindulni. Nekem volt egy kamaszkori könyvem, a Martina újra táncol..nem tudom, hogy pöttyös, vagy csíkos könyv volt?

Csíkos. Jarmila Dedkova. (Utánanéztem utólag)

Ebben a könyvben egy fiatal lány gyászol és közben elveszíti a képességét, hogy táncolni tudjon. Pont akkor volt életem nagy törése a szertornával kapcsolatban. És nagyon szerettem volna bekerülni a Balettintézetbe, de nem sikerült. Összetörtek az álmaim. Aztán elolvastam a könyvet és bár másféle értelemben, de megtudtam, hogy nem vagyok egyedül. És úgy már könnyebb. Mintha valakivel tudnék beszélni a bajaimról, mintha valaki mondana néhány jó mondatot.

És talán ezért érdemes a pályán maradni. Mert bármi történik egy színésszel, ilyen pillanatokat tud okozni a nézőknek.

Így van, de érdekes módon kevés a visszajelzés. Persze előadás után van taps, és tényleg nagyon kedvesek, de az a fajta visszajelzés, amikor valakit tényleg nagyon mélyen megérintett a darab, vagy a játékunk, ilyen nagyon kevés van. Régen ehhez még internet sem kellett, jöttek a levelek a színházba, most kommentek vannak, abból is inkább az arctalan, negatív vélemények.

És a tisztelet hová lett? Az értékrend, miszerint a legfőbb dolog nem ártani a másik embernek? 

Nem tudom. Azért örülök a döntésemnek, hogy szabadúszó lettem, mert így van némi választási lehetőségem, hogy olyanban veszek részt, amiben értéket látok. Attól függetlenül, hogy az éppen szórakoztató vagy igazi dráma.

Mondhat nem-et ma egy színésznő bármilyen szerepre?

Mondhat, de vannak következményei azoknak a nemeknek. Miközben be vagyunk szorítva egy kicsike mozgástérbe, azért valamennyire mégis tudjuk képviselni magunkat. Amikor a szabadúszás mellett döntöttem, fogalmam sem volt, hogy abból az épületből kilépve lesz-e még beton a lábam alatt. Vagy egy nagy medencébe pottyanok és elsüllyedek a vízben. Egyet tudtam, hogy szeretem és akarom csinálni, de olyan formában, amivel egyet tudok érteni és mellé tudok állni.

Nemrég láthattuk, hogy egy Oscar-díj átadás milyen külsőségek közé, milyen fénybe emeli a filmcsillagokat. Bocsásson meg a párhuzamért, de itt ülünk lassan fél órája a Jelen nevű romkocsmában és még senki nem jött ide, senkinek az arcán nem láttam viszont a csodálkozó felismerést. Annak ellenére, hogy Magyarország egyik legmenőbb színésznőjével ülök itt.

Két éve nem hívtak castingra. Ez ilyen. Egyébként pedig, ha fölismernek, inkább zavarba ejtő. Általában a párom szokott szólni, amikor mentek a filmek és a sorozatok, és sokat láthattak a nézők, hogy esetleg visszakapják a fejüket az utcán, boltban, de nem is ez a lényeg.

Mi a lényeg, ha ezt meg lehet fogalmazni egyáltalán?

Színész vagyok, tudnék úgy viselkedni, vagy öltözni, hogy az itt ülők egy része fölkapja a fejét és arra figyeljen, ahogy bejövök. De nem vagyok ilyen. Nem erre vágyom. Minek? Az emberek képzelnek bele valami mást, mint ami a valóság ebben a hülye szóban, hogy sztárság. Láttam egy csodálatos képet éppen az Oscarról, amin Rooney Mara és Joaquin Phenix egy papírba csomagolt szendvicset esznek a kulisszák mögött egy lépcsőházban, egy olyan lépcsőn, amiből ki van törve egy kő. A párom Ujj Mészáros Károly, amikor reklámfilmes volt, Cannes-ban a reklámfilmek fesztiválján, ami egy puccos esemény vörös szőnyeggel, meg mindennel, arra lett figyelmes, hogy a legismertebb alkotók az étterem melletti kukáknál dohányoznak.

Vagyis más a média által fényesített felszín és más a hétköznapi valóság?

Anyukám egyszer eljött a Győri Nemzeti Színházba, Molnár Ferenc Hattyú című darabját játszottuk. Hatalmas belső tér, óriási díszletek, nagy színpad és gyönyörű jelmezek. Elvittük egy mesevilágba, nagyon tetszett neki. Aztán az előadás után mondtam, hogy jöjjön hátra az öltözőbe. Átkísértem a színpadon és meglátta hátulról a díszleteket. Rengeteg furnér lap, furnérral kitámasztva. És akkor megszólalt, hogy hiszen ez csak egy díszlet. Ha tudta volna, hogy az egész szakma ilyen.

A szomszédos téren állt a régi Nemzeti Színház, igazi színészóriásokkal. Akkoriban a színészek társadalmi státusza az őket megillető magaslatokban volt. Mára mi maradt ebből?

Nem feltétlenül rajtunk múlik, hogy ide jutottunk. A világ megy erre. Ma már egy instagramos influencer is kedveltebb lehet.

Vagy egy időben a kereskedelmi csatornákon azok futottak legjobban, akik ostobábbak voltak a sokéves átlagnál.

Más lett a világ. Elmúlt az a fajta tisztelet, ami régen még megvolt.

Azt mondja eltelt úgy két év, hogy nem hívták castingra.

Nyilván eleve kevesebb a munka és az átalakulások miatt is kicsit megállt minden. És lássuk be, bár én imádom a koromat, de a színdarabok és filmek nagyobb százaléka inkább a fiatalokról és a fiataloknak szólnak. Az elmúlt nyolc évben játszottam hét olyan filmben, aminek komoly sikere volt a nézők körében, de még a fesztiválokon is. Amit csináltam, nagyon látszott. Pedig ez sem volt sok, átlagban évi egy munka.

Tehát volt egy viszonylagos felfutás igazi folytatás nélkül?

Ez egy nagyon pici piac, ahol gyorsan elhasználódik az ember.

Hogy lehet ebből megélni?

Úgy, hogy nem szabad belehalni.

Vagy olyanokat mond az ember, hogy nem ragaszkodik foggal-körömmel a színészi pályához, miközben a kezdetekkor foggal-körömmel ragaszkodott, hogy színész lehessen? A kettő kijelentés között azért csak történt valami.

Eltelt húsz év. Nem kell mindent elvállalni. Vannak ugyanis az embernek elvárásai magával szemben, a világgal szemben, vannak gondolatai, tudja, hogy mit szeretne csinálni és mit nem. Olyan szerepekre mondok örömmel igen-t, amik megfejtenek emberi dolgokat és amik adnak valami többletet a nézőknek és nekem is. És boldog és elégedett vagyok, ha egy ilyen szerep rámtalál.