Peremartoni Krisztina Amerikában talált magára

Hirtelen tűnt el a színházi életből Peremartoni Krisztina, pedig itthon mind a művész szakma mind a közönség a tenyerén hordta. Amerikába költözött és szenvedélyes világutazó lett. Mint a Növekedés.hu-nak adott interjúban fogalmazott, az indiánok által talált haza, ám időbe telt mire megérkezett.

Tizenkilenc éve szakított korábbi életmódjával. Hogy van?

Rendben van minden. A lelkem mélyén színésznő maradtam, ezt nem lehet elvenni tőlem, miután ez volt ez első foglalkozásom. Mára egy utazó művész lettem, hiszen mindegy, hogy az ember játszik-e színpadon, vagy nem, az a lényeg, hogy legbelül mit érez. Az viszont vitathatatlan, hogy kalandor-típus voltam és az is maradok. Amit gyerekkorából hoz az ember, az megváltoztathatatlan.

Miért égetett fel maga mögött mindent? Imádták itthon, főleg a férfiak…

Közbeszólt egy szerelem. Hatalmas vívódás, hatalmas döntés volt. Persze, így utólag ha visszanézem magam, fel sem foghatom, hogy miként mertem ezt bevállalni. Aztán ott álltam Amerikában, és megváltozott minden, fenekestől vett új irányt az életem. Pedig itthon nagy szerzők remek darabjaiban játszottam, akár a Víg, akár vidéki, vagy akár a Nemzeti Színházban.

Hajtott a független, a hippi életmód, a színházaktól amolyan könnyen jött – könnyen ment módon búcsúztam el. Sosem hezitáltam, ha azt éreztem, lépnem kell.

Ezt 2000-ben meg is tettem, mert akkor így láttam jónak és azóta sem bántam meg.

Kedvenc szerepeit is ilyen könnyen engedte el?

Persze, noha imádtam például A három nővér Natasáját, vagy szintén Csehov Ivanovjának Anna Petrovnáját. A Nemzetiben pedig Varját, a Victor Frunza rendezte Cseresznyéskertben. De ugyanilyen fontos volt Wyszpianski Menyegzője is, amelyet Andrzej Wajda, a finom lelkű lengyel filmrendező állított színpadra. A legnagyobb művészekkel dolgozhattam, így ezeket az emlékeket is magammal vittem. Emellett sok és jó filmszerepem volt, rengeteget szerepeltem, tökéletesen és biztosan alakult a karrierem és az életem. Gyerekem született, és egy kis parasztházam is volt Nagykovácsiban. Mégis más kellett, hiszen a színészet nekem egy olyan eszköz csupán, amely segítségével megélhetem a saját szabadságomat.

Mi kellett? Mire vágyott?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hirtelen hoztam meg a döntést, ugyanis két és fél évet hezitáltam, hogy mi legyen, annak ellenére, hogy igen praktikus és szenvedésektől mentes alkatnak tartom magam. Végül abban maradtunk az akkor még leendő férjemmel, hogy nem ő jön ide, hanem én költözöm a hozzá a kaliforniai Berkeleybe. Mindent felszámoltam itthon, semmi menekülő útvonalat nem hagytam magamnak, egy év kinti élet után még a házam is eladtam. A fiam itthon leérettségizett, majd később ő is utánam jött. Amerikában rögtön dolgozni kezdetem, saját lábra álltam, de a házasságom a kulturális különbségek miatt nem sikerült. Ugyanakkor a kíváncsiságom továbbra is hajtott előre, és az, hogy Amerikában tudatosan akartam senki lenni, a névtelenséget választva. Rettenetesen élveztem, hogy végre nem kell megfelelnem a fárasztó színészi pálya elvárásainak. Jó volt megszabadulni ettől a tehertől.

Mindehhez ideális volt a terep?

Csak erre volt ideális. Amerika nem a szívem csücske, nem az én világom, de az ottani természet, lenyűgöző.  Kalifornia egyébként abból a szempontból kilóg az államok közti sorból, hogy sok tanítómester jár ide. Itt számos gurut, lelki mestert megismerhettem.

Mi az ön világa?

A harmadik világ. A csillogás és sallangmentes hely, ott ahol a szegény emberek élnek.

Az áhított utazásait csak finanszírozni kell. Miből?

Bármilyen munkát elvállaltam és elvállalok, amelyet hoz az élet. Tanítottam jógát, oktattam színiiskolában, nyitottam saját színészstúdiót. Nem volt újdonság, korábban hét évig foglalkoztam növendékekkel a Nemzetiben is. De olyan is volt, amikor fát vágtam a hegyekben, Kaliforniában. Megfordultam orangutánok rehabilitációs központjában Szumátrán, de hidat is építettem Indiában.

Ahol lehet, ott karitatív munkát végzek, de ezzel nem büszkélkedem, beszélni sem nagyon szoktam erről. Persze ott dolgozom csak, ahol hagyják, hiszen a szegény övezetekben rengetegen munkanélküliek.

Az indiai határokon ki sem szabad ejteni a szót, hogy segíteni jöttem, mert rögtön vissza is küldenek, hiszen nélkülem is milliónyi munkára szoruló ember van. Ám a karitatív tevékenység nekem sokszor terápia is. Persze a megélhetés, a pénzkeresés megint más. Amikor kimentem az államokba, mint mondtam, rögtön dolgozni kezdtem. Mégpedig egy spirituális könyveket árusító boltban, hét éven keresztül. Esténként rendezvényeink voltak, koncertek, tanítók, guruk jöttek, workshopokat tartottunk. Színes élettel teli hely volt.

Nem vágyott vissza a színpadra?

A környezetemben hamar megtudták, hogy színésznő voltam Magyarországon, a visszajáró vendégek kérdezték is, hogy Amerikában miért nem játszom? Nem akarok – mondtam. Azonban ebbe az egyik vásárló nem nyugodott bele. Anyagot kért rólam, és leadta egy San Franciscó-i művészeti igazgatónak, aki egyszer csak felhívott, hogy az Énekek énekét rendezi majd és szeretné, ha elmennék egy meghallgatásra. Így kaptam meg a szerepet San Francisco harmadik leghíresebb színházában. Újra éreztem azt a nyomást, ami elől itthonról menekültem el. Újra megnyílhattak volna az ajtók, amikor angolul adtam elő az Ivanovból egy monológot. Sok ajánlatot utasítottam vissza, hogy végre az lehessek, aki én szeretnék. Többször is visszahívtak, rendeztem is néhányszor.

Világutazó? Hippi? Vándor?

Körülbelül. Terv előre soha nincs, maximum az útvonalra veszem meg a repülőjegyet, a repülőtéren pedig eldöntöm, hogy hol alszom majd. Persze olyan is van, hogy valahol előre lefoglalok egy-két éjszakát. Ma is azt csinálom: egyet utazom, egyet dolgozom. A könyvesbolt most is megvan, de vannak továbbra is színinövendékeim.

Az évek során mesteri szintre fejlesztettem, hogy miként kell minimális pénzből és csomaggal, számomra megfelelő helyekre eljutni. Megtanultam utazni.

Amikor leszáll valahol a repülőm, azonnal azt érzem, hogy otthon vagyok. És ez így természetes, így jó.

Hány országban járt?

Most volt az 52. Szeretem, ha egy országnak karaktere van. De mostanában sokat vagyok itthon, az ünnepeket is a 97 éves édesapámnál töltöttem, ám nemsokára indulok tovább. Persze ebben az is benne van, hogy sokszor megyek vissza ugyanarra a helyre. Ha újjászületnék, akkor a kékegű, tisztavizű Kanada lenne az a hely a civilizált országok közül, ahol élnék. Ott a természet még érintetlen. De sokat voltam Peruban is, ahol a sámánizmus fogott meg, rengeteget tanultam az Andok környékén, amely szépségére nincs is szó. De Mexikó is szerepel az állandó országaim között, nincs olyan év, hogy ne mennék ide. Itt is igyekszem azokat a tájakat felfedezni, ahová még nem igazán tört be az ember.

Ezeken a helyeken találja meg legjobban a saját énjét?  

Rég nem keresem az énemet.

Ezek szerint rálelt?

Nem biztos, hogy száz százalékosan meg lehet találni, noha meg tudom fogalmazni, hogy ki vagyok. A táj szépsége, a természet és az emberek vonzanak. No, meg a szabadság, megküzdeni a hegyekkel, a fizikumot próbáló kirándulásokkal. Spirituálisnak lenni nem az életből való kizökkenést jelenti, ellenkezőleg: a legéletszerűbb szemléletet. A hazatalálást.

Megérkezett?

Mindig is foglalkoztatott, hogy miért vagyunk itt, kik vagyunk, mi a küldetésünk. Próbálom a létezést megérteni. Minden nagy világvallás templomát meglátogattam, akármerre jártam. A létezés megértéséhez mindegyik hozzásegített, de nem adott igazi választ.

Majd észak-amerikai indiánok közé kezdtem járni, és egy öreg indián megismertette velem az életfilozófiájukat. Ez az egyetlen, amellyel hippiként száz százalékosan azonosulok. Megismertem, hogyan kell harmóniában élni a Földdel. Az ő közösségük – az enyém is.

Sok időt töltök velük, részt veszek szertartásaikon a természetben. Általuk találtam haza, ám időbe tellett, mire megérkeztem. De erről többet nem szeretnék beszélni, mert a hit világa nagyon szenzitív terület, ez mindenkinek a legbelső intimitása. Senkit sem akarok se meggyőzni, se megsérteni.

Pedig érdekelnek a részletek. Mit kapott ezektől az emberektől?

Sokat. Az elfogadást, az élet szeretetét, megtanultam, hogy milyen csodálatos bolygón élünk. Ezt főként az említett országokban tapasztalom meg, hogy igenis vannak még paradicsomi helyek. És milyen sokfélék vagyunk, amit meg kell becsülni, hiszen minél színesebbek vagyunk, annál gazdagabbak is. De fájdalom is megélni dolgokat.

Például?

A globalizáció egyik nagy problémája, hogy elszemélyteleníti az egyes országokat és megöli a saját kultúrájukat. Eltűnik a sokszínűség. Mondok egy példát: egy virágoskertben az a szép, hogy ezernyi növény van. Ám ha mindenütt csak napraforgót vetnek, az már probléma. Hová lesz a változatosság! Az a jó, ha egy-egy ország különbözik egymástól, nem pedig az, ha mindenhol ugyanaz a séma. Az emberek többsége a kényelmet, az azonosságot szereti. Főleg az amerikaiak. Ezt akkor tapasztalom leginkább, ha az ottani barátaim ide jönnek és az a kérdés, hogy mit tudok nekik olyat mutatni, amely sehol másutt nincs a világban.

Milyen nevezetességeket választ?

Az a baj, hogy lassan Erdélyig kell utaznunk, hogy megmutassam a magyar népzenét, a táncházat, az egykori kultúránkat. Sajnos az a gondom, hogy ez is a politika körül forog – amelyet nagyon sajnálok. Amikor húsz éves voltam, rengeteget jártunk Székelyföldre a vásárokba. Onnan hoztam népi ruhát, például bekecset. Ha ma ugyanazt felveszem, akkor politikai állásfoglalást jelent. És ez nagyon nem tetszik. Szomorú.

Ez van másutt is…

Persze. Például Peruban is. Akik a falvakból felkerülnek a fővárosba, Limába, azokról már lekerül a népviselet, mert a városban, farmerban „kell” járni. Ezzel megint visszakanyarodtunk a globalizálódáshoz.

Negyven évvel ezelőtt Szumátrán láttam a dzsungelben, hogy szinte semmijük sem volt a bennszülötteknek, de a kólásüveg az ott virított.

Pedig épp ezért nem választom a nagyvárosokat, mert nem szeretem azt az életet. Az biztos, most minden mozgásban van, felgyorsult a tempó. De ha az érintetlen területekre is betör a civilizáció, az nem minden esetben vezet jóra. Talán New York az egyetlen külföldi metropolisz, ahová szívesen térek vissza, mert ott az arányok még megfelelők. Budapestet persze imádom, hiszen ez az én városom.

Amikor hazajön, sokan várják itthon?

Aki színésznő volt, az nagy baráti körre tett szert. Zárt a világunk, akik szeretik egymást, azok összetartanak. Ilyen értelemben nagycsaládos vagyok. Ám az is igaz, sokat változott a mi társadalmunk is az évek alatt, pont az említett fezes tempó miatt. Ám az jó érzés, ha bemegyek a régi színházamba, legalább még öt olyan kollégát találok, akik már akkor is ott voltak, amikor én eljöttem 35 évvel ezelőtt. Ilyen hely például a Vígszínház. Ez is csodálatos érzés. Ezt külföldön nem kapom meg.

Kísértés sem volt, hogy újra a magyar közönség elé álljon?

De. Pár éve felhívott Galgóczy Judit, hogy Lackfi János Hinták című darabját rendezi, amely különös anya-lány kapcsolatról szól, és velem képzeli el az anyát. Vállaltam, a Zsámbéki Nyári Színház produkciója volt. De ennyi és nem több. Mint látja, nekem már más az életem, ez már nem ugyanaz a személyiség, mint akit ön is látott például az Égig érő fűben, a Képzelt riportban, vagy egykor Júliaként.

Mikor jön újra Budapestre?

Egyre többet vagyok, itthon mert tervezem, hogy rövidesen végleg hazaköltözöm. Ugyanis az idő múlásával, ha akarjuk, ha nem, a gyökereink visszahúznak. Februárban is jövök, de májusban is, amikor életem első fotókiállítása nyílik a Magyar Újságírók Országos Szövetségében. Mindezt Keleti Éva fotóművésznek köszönhetem, aki a Facebookon látta meg az utazásaim alatt készített képeimet. Miután megtetszettek neki, felkért, hogy rendezzek belőlük tárlatot itthon. Úgyhogy újabb oldalamról ismerhetnek meg.