Sportigazgató lett a Telekom Veszprém ikonja – interjú Nagy Lászlóval

Interjú2019. aug 31.Fodor Sándor

Nincs abban semmi meglepő, hogy Nagy Lászlót, a 209-szeres magyar válogatott kézilabdázót a Veszprém Arénában találom egy forró estén. Hiszen javában megkezdte felkészülését a legutóbbi évben, története során negyedszer Bajnokok Ligája-döntős Telekom Veszprém csapata, a cipők csikorgását csak a spanyol mester David Davis vezényszavai törik meg, amúgy fülledt és fegyelmezett csend honol a mindig izzó hangulatú csarnokban. A legfőbb változás persze az, hogy Nagy László 22 év után már a pályán kívülről, mint a veszprémi klub sportigazgatója figyeli az idei kőkemény munkát megkezdő gárdát. A Szeged, a Barcelona, majd a Veszprém sztárja.

Emlékszem kosárlabdázó édesapádra, aki a MAFC legendás Szirmai, Salgó, Újhelyi, Ábrahám, Nagy L. ötösének tagjaként gyűrte az ellenfeleket a balatonfűzfői bitumenes pályán a Balaton Kupa mérkőzésein. Mit mondjak? Kísérteties a hasonlóság. Hogy viselte, hogy a 209 cm-re megnőtt fiából végül nem kosárlabdázó lett?

A MAFC-os évek után apu Szegeden volt profi játékos és a második otthonunk az újszegedi csarnok volt, ahová az öcsémmel edzésekre és mérkőzésekre is követtük aput. Egyértelmű volt, hogy kosárlabdázni fogunk, nem is ment rosszul, U-13-as korosztályos válogatottként az Egyesült Államokba is eljutottam, s New Yorkból ösztöndíj ajánlatot is kaptam. Ilyen fiatalon azonban szülők nélkül nem akartam nekivágni egy tengerentúli kalandnak, ráadásul Szegeden a kézilabda is kezdett beszivárogni az életembe.

Ahogy a korosztályod kosaras tagjai visszaemlékeznek arra az időszakra, állítólag kiemelkedően tehetséges játékos voltál. Mi döntött mégis a kézilabda mellett?

Egyrészt a kézilabda abban az időben előbbre tartott és népszerűbb is volt a kosárlabdánál, de Szegeden mindenképpen. A felnőtt mérkőzések hangulata elvarázsolt, az általános iskola felső tagozatában pedig kötelező volt kézilabdázni. Akkor figyeltek föl rám a szegedi klub vezetői, hogy van itt egy két méter közeli bal kezes gyerek, akit el kellene csábítani a kosárlabdától. Kezdetben nem adtam be a derekamat, de az egyik nyáron elmentem két nemzetközi kézilabda tornára, s az ott szerzett élmények megváltoztatták a gondolkodásomat. Mindkét tornát megnyertük, az egyiken pedig megválasztottak a torna legjobb játékosának, ami váratlan sikerélményt adott, hiszen szinte a semmiből lettem kézilabdázó.

Mit szólt a váltáshoz az édesapád?

Apu kezdetben elég furcsán nézett rám, s az volt a stratégiám, hogy négy kosáredzésre mentem egy héten és egy kézire. Aztán három kosáredzésre és két kézire, és szép lassan átcsúsztam a kézisekhez.

Finoman adagoltad a sportágváltást?

Abszolút. Apu föltette a kérdést, hogy hallom ma nem voltál kosáredzésen, hát úgy jött ki, hogy kézilabdára tudtam elmenni, feleltem. Aztán lassan megértette, hogy a kézilabdában élek át sikereket és ott találom meg a boldogságomat.

Megtaláltad. Előfordult, hogy elgondolkodtál, mi lett volna, ha a kosárlabdát választod?

Már 16-17 évesen a felnőtt csapatban kézilabdáztam és emlékszem nyíregyházi kosaras szakemberre, aki azt mondta, nagyot hibáztam, mert eljuthattam volna az NBA-be is. Természetesen volt, hogy a kosarasok arrafelé csábítottak, a kézisek pedig azzal bíztattak, hogy ott is elérhetek bármit. És őszintén megmondom, egy percig nem bántam meg a döntésemet.

Mi sem, hiszen csodálatos karriert építettél föl, a magyar és a spanyol szurkolók nagy örömére. Mert az sem mindennapi, hogy a Barcelona akkori edzője Valero Rivera személyesen utazott el Magyarországra, hogy leszerződtessen. Egy 19 éves magyar fiút.

Az amerikai kalandot 13 évesen még nem mertem bevállalni, de amikor a világ legeredményesebb kézilabda klubja keresett meg, egy pillanatig nem volt bennem kétség, mit fogok dönteni. És nagyon vártam, hogy mehessek, pedig tudtam, nagyon magasan lesz a mérce. Szerencsére a Barcelona vezetői, játékosai és a szurkolók olyan nagy szeretettel fogadtak, hogy teljesen zökkenőmentes volt a beilleszkedésem.

Végül 12 évet töltöttél a katalán fővárosban, nyertél kettő Bajnokok Ligája trófeát és csapatkapitánya lettél a gránátvörös-kék együttesnek.

Amivel történelmet írtam, előtte soha nem volt külföldi csapatkapitánya a Barcának. Erre végtelenül büszke vagyok. Barcelonában lettem kölyökből felnőtt férfi és nem csupán szakmailag tanultam sokat, hanem emberileg is ott teljesedtem ki. Nagyon jó közegben voltam és rengeteget tanultam a volt csapattársaimtól.

A Barcelonával kapcsolatban is többször elhangzik, hogy „több, mint egy klub”. Milyen ehhez a családhoz tartozni?

Lehetne mindenféle jelzőkkel vagdalkozni, de felesleges. Ezt meg kell élni, s ha csak néhány mérkőzést megnézel Barcelonában már közelebb kerülsz ahhoz a felemelő érzéshez, ami a Barcelona?

Mert ez egy érzés?

És a Barcelona, az a Barcelona.

Milyen volt a kapcsolatotok kézilabdázóknak a többi szakosztályban sportolókkal. Mondjuk a labdarúgókkal, vagy a kosarasokkal?

A kosarasokkal napi kapcsolatban voltunk, hiszen egy pályán osztoztunk, egymást váltottuk edzéseken. Az igazi nagy sztárok természetesen a labdarúgók, velük azért nem volt nagy barátkozás, bár, mint kézilabdások több hazai mérkőzésükre is elmentünk szurkolni. Viszont közöttük is volt fanatikus kézilabda szurkoló, s amikor például a Ciudad Real ellen játszottunk rangadót, vagy Bajnokok Ligája mérkőzésünk volt, egyszer-egyszer eljöttek megnézni minket. Főként Puyol, Xavi, Pique, vagyis a katalánok, de megfordult a mérkőzéseinken Eto’o és Gudjohnsen is.

Tartod még a kapcsolatot a klubbal, az egykori játékostársakkal?

Főként a játékosokkal. És nagyon örülök, hogy a kosárlabdázó Hanga Ádám révén most is van magyar a Barcelonában, nagyon szurkolok neki és figyelemmel kísérem a mérkőzéseit. Érdekes, hogy már gyerekként is kötődtem a klubhoz, óriási Rivaldo szurkoló voltam.

Tizenkét barcelonai év, fantasztikus eredmények és a csapatkapitányi tisztség ellenére mi volt az a nyomós érv, ami miatt elhagytad a katalán fővárost?

Nem titkolt álmom volt, hogy egyszer majd a Barcelonából vonuljak vissza. Ehhez viszont az kellett volna, hogy Laporta maradjon a klub elnöke. Szerettem volna még négy évet hosszabbítani, akkor voltam 30 éves, viszont az új vezetés, csak egy évben gondolkodott a 30 fölötti játékosok esetében, mert fiatalítani szerettek volna. Mégis volt olyan játékos, aki idősebb volt nálam és 3 éves szerződést kötöttek vele. Valószínű a Barcelona arra számított, hogy fölveszem a spanyol állampolgárságot, amivel majd sakkban tudnak tartani. Őszintén elmondtam, hogy ha erre alapoznak, akkor rossz utat választottak. Szóba került a spanyol válogatottság is, de nem akartam, hogy a Barcelona csak azért tartson ott, mert fölvenném a spanyol állampolgárságot.

Voltak más lehetőségeid?

Volt német és francia ajánlatom, Magyarországról pedig a Szeged és a Veszprém keresett meg. A szegedi tárgyalások megmaradtak beszélgetés szintjén, nem mélyültek el, a Veszprém viszont már 1997-ben ajánlatot tett, majd az első barcelonai, 7 éves szerződésem lejárta után Hajnal Csaba, az akkori klubvezető ismét megkeresett, kijött Barcelonába. De akkor hosszabbítottam a katalánokkal, s mikor ismét ott voltunk, hogy lejár a kinti szerződésem, újból kopogtattak a veszprémiek. Akkor viszont már sokkal komolyabb célokért küzdöttek, szerettek volna a Bajnokok Ligájában a Final Four-ig eljutni, s legalább egyszer megnyerni. S ez nagyon vonzóvá tette a magyar klubot.

Az elmúlt öt évben háromszor voltatok a fináléban, de megnyerni sajnos még nem sikerült.

Viszont egy nagyon komoly szakmai munka és építkezés indult el, ami hosszú távon elhozhatja a nagyon várt végső sikert.

Érzésed szerint mi hiányzott ahhoz, hogy Final Four-t nyerjetek?

A legnagyobb fájdalmunk a 9 gólos előnyünk elherdálása volt, amikor a Kielce ellen döntőztünk. A negyvenötödik percig minden parádésan működött, fantasztikus teljesítményt nyújtott az egész csapat és utána összeomlottunk. Olyan rövidzárlat következett be, amit már nem tudtunk korrigálni és hosszabbításban hetesekkel kikaptunk. Ez nagyon fájó pont és az a döntő fejben ment el. Mégis büszkék lehetünk arra, amit elértünk, harmadszorra lettünk a világ második legjobb klubcsapata. Persze, az lett volna a pályafutásom csúcsa, ha visszatérve Magyarországra éppen a Barcelona ellen nyerek egy Bajnokok Ligája döntőt. Nyilván van bennem hiányérzet, hogy ez nem jött össze, de nagyon bízom benne, hogy ami játékosként nem sikerült a Veszprémmel, sportigazgatóként sikerülni fog.

Mióta fontolgattad a játékos pályafutásod befejezését?

Tudatosan készültem a befejezésre. Az elmúlt év végén kezdtem el komolyabban foglalkozni a gondolattal és örülök, hogy egy percig nem volt olyan érzés vagy késztetés bennem, hogy folytatni szeretném. Nem azért, mert makacs vagyok, vagy önfejű, tényleg úgy éreztem, hogy eljött az ideje a váltásnak, a játékos pályafutásom befejezésének. És közben összeálltak dolgok, hiszen itt sportigazgatóként számolnak velem, a Kézilabda Szövetségben megválasztottak alelnöki posztra, a férfi szakágért vagyok felelős. S azért a lehetőségért, hogy a férfi kézilabdáért tehetek valamit szövetségi szinten és azért a klubért dolgozhatom, ahol hét évet kézilabdáztam, csak hálás lehetek a sorsnak. Megadatott, hogy a jövőben is azt csinálhatom, amit szeretek, csak nem a pályán belül, hanem a pályán kívül.

Mi a feladatod sportigazgatóként?

Az edzővel együttműködve kialakítani a jövő csapatát, a jelen gárdának pedig megteremteni azokat a körülményeket, amelyek szükségesek az eredményes szerepléshez. Minden, amivel hozzá tudok tenni a pályán kívül a csapat teljesítményéhez.

Ugyanolyan szenvedéllyel állsz hozzá és csinálod, mint amilyen a pályán is voltál?

Most itt beszélgetünk az Arénában. Június elején lement a Final Four, a következő héten már menedzserekkel tárgyaltam, pedig hivatalosan még nem álltam munkába, mégis elkezdtem dolgozni és nagy örömmel tettem. Utána két hetes edzőképzésre mentem, majd volt egy kézilabda tábor gyerekekkel, aztán visszamentem edzőképzésre és múlt vasárnap már elkezdtük a felkészülést a felnőtt csapattal. Ezt csak szenvedéllyel lehet csinálni. Természetesen ez egy új feladat és rengeteget kell még tanulnom és biztosan hibázni is fogok. De nagyon bízom, hogy ezek a hibák idővel elmaradnak, vagy a külső szemlélőknek már föl sem tűnnek, de ha valamit rosszul csinálok, igyekezni fogok kijavítani. Nem vagyunk tökéletesek, de törekedni fogok, hogy a munkám az legyen.

Huszonkét évet töltöttél a pályán, ami nyilván a családod számára sem volt könnyű, hiszen sokszor érezhették a távollétedet. Engem most mégsem az érdekelne, hogy a karriered, a barcelonai évek mit vettek el tőlük, hanem, hogy mit adtak nekik?

Tizenkét éves a kislányunk, az első öt évet Barcelonában töltötte. Aztán éppen miatta költöztünk vissza Budapestre, hogy hasonló színvonalú iskolát tudjunk neki biztosítani, mint amilyenben Barcelonában járt. Kint rengeteg impulzus érte, a nyelv, a kultúra, aminek köszönhetően egy pozitív és nyitott személyiség lett. Az én döntésem volt az az életforma, hogy Budapest és Veszprém között ingáztam ezután, amit a teljesítményemen szerencsére nem éreztem, sőt az utazás ki is kapcsolt, de a mérkőzések előtt természetesen Veszprémben aludtam. Külön szerencsém, hogy a feleségem szintén sportoló volt, kézilabdázott, de a sérülései miatt korán abba kellett hagynia a játékot. Viszont tökéletesen tisztában van vele, hogy egy élsportoló élete mivel jár együtt.

Mindig céltudatos voltál. Milyen célt tűztél ki magad elé sportigazgatóként?

Ami sikert elértem a pályán, szeretném vezetőként is elérni. A munkámat persze a csapat eredményessége fogja meghatározni. És szívből kívánom a fiúknak, hogy ami nekem nem sikerült játékosként itt Veszprémben, azt nyerjék meg ezek a srácok és legyenek Bajnokok Ligája győztesek.