A demográfia, te ostoba!

Politikai marketingesek, elemzők és publicisták az elmúlt negyed században gyakran idézték az 1992-es amerikai elnökválasztási kampány szállóigévé vált szlogenjét:

It’s the economy, stupid! – A gazdaság a téma, te ostoba!

Két másik mondat mellett ez volt Bill Clinton demokrata elnökjelölt Little Rockban székelő kampányközpontjában felírva a falra, ami azt jelezte, hogy az 1992-es választási küzdelemben a gazdaság (különösen a munkahelyek, jövedelmek, adók) kérdései mindennél fontosabb szerepet játszottak.

Az elmúlt bő negyed évszázad alatt nagyot változott a világ, többek között azért, mert felrobbant a Paul Ehrlich amerikai biológus 1968-as híres könyvében megjósolt „népesedési bomba”. Ő arra figyelmeztetett, hogy a meghatározott területű és véges biokapacitású Földön nem élhet korlátlan számú populáció, tehát két lehetőség van:

vagy az emberek szabályozzák és mérséklik a népszaporodást, vagy a természet talál erre módot éhhalál, járványok és más kórok útján.

Néhány évvel Ehrlich sokkoló könyve után Konrad Lorenz Nobel-díjas osztrák orvos, etológus megjelentette „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” című könyvét, rámutatva arra, hogy közülük az első a túlnépesedés. Az ember mértéktelen, korlátlan szaporodása és ezzel együtt a földi bioszféra elpusztítása azzal fenyeget, ami egyébként élő rendszerrel szinte sohasem esik meg: önmaga megfojtásával. Ezt Lorenz 1973-ban jósolta, amikor még nem egészen négymilliárd ember élt a Földön – jelenleg viszont már 7,7 milliárd, vagyis csaknem a duplája! 

Míg 1800 körül még csak egymilliárdan voltunk, és több mint egy évszázad kellett a második milliárd eléréséhez (1927), majd harminchárom év a harmadik milliárdhoz (1960), az utóbbi fél évszázadban felgyorsult a népességrobbanás: 1974-ben elértük a négy-, 1987-ben az öt-, 1999-ben a hat-, 2011-ben a hétmilliárd főt. A globális népszaporulat üteme egyelőre alig lassul:

az ENSZ előrejelzése szerint a világ népessége 2030-ra 8,6 milliárdra, 2050-re 9,8 milliárdra, a század végére pedig mintegy 11 milliárdra nő.

Optimista forgatókönyvek szerint valamikor akkortájt – ha addig kibírja túlterhelt, túlfogyasztott glóbuszunk – tetőzhet a demográfiai dagály.

A népességrobbanással párhuzamosan azonban egyre több országban és régióban a népességfogyás, a demográfiai apály jelenti a fő gondot. Különösen Európában, ahol egyetlen országban sem éri el a születések száma a népesség természetes reprodukciójához szükséges szintet, a 2,1-es teljes termékenységi arányszámot. A globális népesedési egyensúlytalanságot – ami többek között a súlyos gazdasági, szociális egyenlőtlenségek, feszültségek és a tömeges migráció egyik fő oka –

jól jelzi, hogy míg Afrikában a nők életük során átlagosan öt gyermeknek adnak életet, Észak-Amerikában csak 1,8, Európában pedig 1,6 ez az átlagos szám.

A világ kettészakadt: az ENSZ adatai szerint a világ népességének 46 százaléka él olyan országban, ahol a termékenység már nem éri el a reprodukcióhoz szükséges szintet, további 46 százaléka olyan térségben, ahol a teljes termékenységi arányszám közepes mértékűnek tekinthető, és nyolc százaléka olyan országban, ahol a nők életük során több mint öt gyermeknek adnak életet. A huszonegy legmagasabb termékenységű ország közül tizenkilenc Afrikában található. 

Mérvadó demográfusok és szociológusok szerint egyik véglet – sem a népesedési dagály, sem az apály – nem egészséges, nem fenntartható,

tehát a túl magas termékenységű régiókban, országokban csökkenteni, a túl alacsonyakban pedig növelni szükséges a gyermekvállalási hajlandóságot, a születésszámot.

Ezért joggal mondhatjuk, hogy az 1992-es amerikai választási kampány híres szállóigéje ma így hangzik: a demográfia a téma, te ostoba!

A magyar miniszterelnök azon – még mindig kevés – európai politikai vezetők közé tartozik, aki már évekkel ezelőtt felismerte és következetesen hangoztatja, hogy közép- és hosszútávon semmi sem fontosabb, mint a demográfia. Mert a gazdasági helyzet, az életszínvonal és életminőség alakulása, a társadalmi béke és biztonság is nagymértékben a népesedési folyamatok függvénye. Könnyen belátható, hogy ha egy régió, ország népessége folyamatosan fogyatkozik és öregszik, akkor a gazdasági teljesítő- és versenyképessége is csökken. Ahogy Fülep Lajos református lelkész, európai hírű filozófus és esztéta a két világháború között írta:

A nemzet létének alapja nem a föld, ipar, kereskedelem, nem a jó törvények, jó közoktatás, hadsereg, hanem – a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család a fundamentum, melyre minden épül. 

Ismert, hogy Magyarországon 1981 óta minden évben kevesebb gyermek születik, mint ahány honfitársunk meghal, emiatt nem egészen négy évtized alatt csaknem egymillióval csökkent hazánk lélekszáma. A nemzeti, kereszténydemokrata kormány ezért jövőképe, egyben gazdaság- és társadalompolitikája középpontjába a népességfogyás megállítását célzó családpolitikát állította. Ahogy idei évértékelőjében Orbán Viktor hangsúlyozta:

Magyarország az elmúlt években sikertörténet lett, de bár a házasságkötések és a születések száma is nőtt, ezen a döntő fronton még nincs áttörés.

A természetes reprodukció helyreállítása így nem egy, hanem „a” nemzeti ügy. Ezért a kormány népesedési fordulatot hirdetett, s azt a célt tűzte ki, hogy a jelenlegi 1,5 körüliről 2030-ra 2,1-re emelkedjen a teljes termékenységi arányszám, vagyis minden magyar nő legalább két gyermeket szüljön (és neveljen föl) élete folyamán.

Ez történelmi léptékű célkitűzés, hiszen legutóbb az 1970-es évek közepén, a „Ratkó-unokák” születési boomja idején volt 2,1 körül ez a ráta.

A magyar kormány ennek jegyében indította el és bővítette fokozatosan a gyermekvállalást ösztönző és támogató családpolitikát, kilenc év alatt megduplázta a családtámogatások összegét és ma már a GDP csaknem öt százalékát fordítja az első számú nemzeti célra, ami egész Európában a legmagasabb arány.

Az eddigi erőfeszítéseket is messze felülmúlja az Orbán Viktor februári beszédében bejelentett hétpontos családvédelmi akcióterv, amely július 1-jével indult el, s amelynek népszerűségét és várható sikerét jelzi, hogy bő másfél hónap alatt már több mint húszezren igényelték valamelyik támogatási formát. A kormánynak az a deklarált célja, hogy mindenkinek abban a konkrét élethelyzetben segítsen, amelyben szükség van rá: a fiatalokat az önálló életkezdésben, a családokat pedig további gyermekek vállalásában. 

A kedvező folyamatok ellenére az elmúlt évtizedben nem nőtt, hanem 90 ezer körül ingadozott hazánkban a születések száma.

Ennek legfőbb oka az, hogy folyamatosan és gyorsulva csökken a szülőképes korú nők száma. Az 1970-es évek közepén-második felében született utolsó nagy létszámú korosztály (az úgynevezett Ratkó-unokák) mára már túllépte a 40 éves kort, s ebben az életszakaszban jelentősen csökken a gyermekvállalási hajlandóság.

A jelenleg 30 év körüli nők létszáma – ők jelentik a gyermeket vállalók derékhadát – évjáratonként 25–30 ezerrel kisebb, mint a Ratkó-unokáké. Hiába nő tehát a gyermekvállalási kedv, ha biológiai okból egyre kevesebb nő képes szülni.

A demográfusok előrejelzése szerint a következő évtizedben továbbra is olyan mértékben fog csökkeni a szülőképes korban lévő nők száma, hogy a gyermekvállalási hajlandóság növekedése mellett is csökkenő születésszámra lehet számítani.

Ezt a prognózist alátámasztja a KSH legfrissebb, keddi jelentése is, amely szerint az idei első félévben a születések száma 2,8%-kal csökkent a tavalyi hasonló időszakhoz képest, ráadásul a teljes termékenységi arányszám is 1,41-re csökkent, ami megtorpanást mutat a 2016-17-es 1,49-es ráta után.

Biztató azonban, hogy a magyar társadalom továbbra is gyermekbarát, amit az is mutat, hogy az ideálisnak tartott, illetve a saját családba tervezett gyermekszám az elmúlt másfél évtizedben nem csökkent, az egyszerű reprodukciós szint fölött, vagy akörül (2,2, illetve 1,9-2) stabilizálódott. A családvédelmi akcióterv iránti látványos érdeklődés pedig jó alapot ad arra, hogy az új, roppant kedvező támogatási formákat és összegeket igénybe vevő családok tízezreiben hamarosan megszületik az első vagy a következő gyermek. 

A demográfia is olyan, mint egy nagy óceánjáró – a hajótest lassan veszi fel az új irányt.

A fordulathoz idő kell, így ahhoz, hogy a családvédelmi akcióterv első gyümölcsei beérjenek, s a KSH növekvő születésszámokról adjon hírt, legalább egy-két évet még várnunk kell.

A szerző újságíró