Ezért érdemes körbejárni, miért veszélyes, ami történt.
Kezdjük a nemzetközi gazdasági környezet bemutatásával.
Az Európai Unió épp csak elkezdte összeszedni magát a koronavírus járvány okozta gazdasági válságból.
Az Európai Bizottság idén februárban közzétett téli előrejelzése 2022-re 4%-os, 2023-ra viszont már gyengébb, 2,8%-os gazdasági növekedéssel, de csak 1,9%-os inflációval számolt.
A közvetlen szomszédunkban aztán kitört egy háború.
Ráadásul egy olyan háború, amelynek mélyre ható és súlyos gazdasági, előbb-utóbb pedig társadalmi, következményeit egyre markánsabban érezzük.
A lassuló, idén 2,7%-ra, jövőre pedig már csak 1,5%-ra becsült uniós gazdasági növekedés egyre növekvő inflációval párosul: az előrejelzés 2022-re 8,3%, jövőre pedig 4,6%. A havi árszínvonal emelkedés rekordot döntött, 8,6% volt júniusban. Bár ez csak az átlag, hiszen például balti barátunk, Észtország lakosai 22%-os inflációval néznek szembe.
Ennek az inflációnak, az ellátóláncokban fennálló zavarok mellett, az oroszlánrészét az elszabadult energiaárak teszik ki.
Ezt pedig az Oroszországgal szemben alkalmazott uniós szankciós politika csak fokozta, s ma már minden tagállam vészhelyzeti terveket gyárt a téli energiaellátása biztosítására.
Az a felismerés ugyanakkor még hiányzik, hogy az Unió a szankciós politikával saját magát lőtte lábon, az agresszor Oroszország pedig továbbra is jól keres energiahordozóinak átirányított exportján.
Mindezekre a problémákra Magyarország többször rámutatott. Álláspontunk a háború kezdete óta egyértelmű: az újabb és újabb szankciók kivetése helyett tűzszünetre és a béketárgyalások megkezdésére kellene törekedni. A béke volna az egyetlen hatásos fegyver az infláció és a kibontakozó válság ellen.
Emellett fontos lenne, hogy a gazdaság stabilizálására, a gazdasági növekedést segítő és munkahelyteremtő beruházások támogatására koncentráljunk. Az adóemelés és a tagállamok közötti további feszültségkeltés ezzel homlokegyenest szembemegy. A drasztikusan megváltozott körülmények hatására megváltoztatni az álláspontot nem bűn, azt semmi nem tiltja.
Tavaly június óta a múlt héten Strasbourgban elfogadott szöveg a hetedik olyan európai parlamenti határozat, amely az adók növelését és az adópolitika uniós hatáskörbe emelését sürgeti.
Emellett az elmúlt egy év alatt az Európai Parlament négy alkalommal is plenáris ülésen vitázott a globális minimumadó bevezetéséről. Teszi a testület mindezt úgy, hogy különösebb hatásköre adópolitikai területen nincsen.
Jól illik ebbe a sorozatba a múlt héten Strasbourgban elfogadott állásfoglalás, amely a globális minimumadó tárgyalásával kapcsolatban a nemzeti vétók használatát vitatja.
E szöveg elfogadása tehát nagyon súlyos kérdéseket vet fel. Nézzük meg részletesebben, melyeket.
A versenyképesség felől közelítve három problémával szembesülünk.
Először is, az egészséges és tisztességes adóversenyt az Unión belül semmilyen szabály nem tiltja; az fokozza a versenyképességet, az adóemelés pedig ront rajta.
Az alacsonyabb adók Európán belül tartják a gazdasági tevékenységet, különös tekintettel a termelő cégekre, melyek tömeges kivonulása komoly gazdasági veszteséget okozott már a kontinensnek.
Magyarországon a társasági adó valóban a legalacsonyabb az Unión belül, hogy serkentsük a gazdasági tevékenységet és a befektetéseket, de közben a cégek tevékenységük során fizetnek még egyéb típusú adókat (l. iparűzési adó), illetve magasabb forgalmi és fogyasztási adók terhelik őket.
Másodszor, a globális minimumadó egy kétpilléres, az OECD, azaz a világ legfejlettebb országait tömörítő gazdasági szervezet égisze alatt, de bővebb részvétellel tárgyalt csomagnak csak egy része.
Az első pillér eredeti célja a nagy tech cégek megfogása volt, amelyek jelenleg a székhelyüket valamely alacsony adóterhelésű országba helyezik (Európában ilyen Írország), s csak ott adóznak, miközben a Facebook, a Twitter vagy az Amazon a világon mindenütt működik.
Aztán ezt erős amerikai nyomásra úgy alakították át, hogy immár az összes kiemelkedően nagy árbevétellel (évi 20 milliárd euró) és magas profittal (legalább 10% adózás előtti eredmény) rendelkező multinacionális cég (tehát nem csak a tech óriások) legalább jövedelme egy része után abban az államban adózzon, ahol a jövedelme keletkezett.
Időközben aztán az erről folyó egyeztetések elakadtak; ezt maga az OECD főtitkára nyilatkozta májusban.
A második pillérről tavaly októberben megszületett a megállapodás 137 ország között: a magas árbevétellel (évi 750 millió euró) rendelkező multinacionális cégek tényleges társasági adóterhelése érje el a 15%-ot.
Az Unió ez utóbbit jogszabályi formába akarja önteni, ennek parancsolt megálljt Magyarország.
Úgy tűnik ugyanis, hogy míg a nagy termelő vállalatokat célkeresztbe vevő második pillér megvalósul, az első pillérben nincs haladás.
Biztos, hogy ez jó nekünk?
Nem véletlenül volt szó csomagról, tehát egyszerre kellene tető alá hozni a két dolgot.
Magyarország addig tudta támogatni a globális minimumadót, amíg volt esély arra, hogy a tech óriások sem ússzák meg az adófizetést. Ez azonban már kétségessé vált. Az a vád pedig nem áll meg, hogy ez a minimumadó csak a nagy nemzetközi cégekre vonatkozik, hiszen az ő beszállítóik jórészt itthoni cégek, tehát a teher közvetve rájuk is hárulna.
Harmadszor, szemellenzővel rohanunk előre, mivel amit mi mihamarabb be akarunk vezetni, azt nemzetközi partnereink sem Amerikában, sem Ázsiában nem serénykednek végrehajtani.
Ősszel kongresszusi választások lesznek az USA-ban, s a republikánusok már bejelentették, hogy nem támogatják a globális minimumadót. Az elhamarkodott döntéssel tehát egyértelműen az európai cégeket hoznánk versenyhátrányba.
De az európai parlamenti határozat a versenyképességen és a csomag megborulásán túl is vet fel súlyos kérdéseket.
A nemzeti vétó a szerződésekben biztosított joga minden tagállamnak.
Az egyhangú döntéshozatal azért született, hogy minden tagállam érdekei azonos súllyal érvényesüljenek. A nemzeti vétónak az a szerepe hogy kiegyenlítse a tagállamok közötti méretbeli egyensúlytalanságokat.
Célja tehát, hogy azokon a területeken, ahol egyhangú döntéshozatal van, ne szülessen olyan döntés, amely akár egy tagállamot is jelentős hátránnyal érintene. Ez az uniós érdekérvényesítés jogszerű és többek által is számtalanszor alkalmazott módja.
Egy tagállamnak a szerződésekben biztosított jogát vitatni a kettős mérce legnyilvánvalóbb példája.
Én ugyanis nem emlékszem, hogy az EP határozatban támadta volna Franciaországot, mert blokkolja az uniós cégeket helyzetbe hozó szabadkereskedelmi megállapodásokat, vagy Bulgáriát, mert nem engedi a csatlakozási tárgyalások megkezdését Észak-Macedóniával.
Az EP állásfoglalása továbbá nem átall a globális minimumadóról szóló tárgyalásokban a lojális együttműködésnek Magyarország általi megsértésével vádaskodni, miközben ő maga pontosan ezt teszi a saját szövegében.
A szöveg arra utal, hogy a vétónak hátsó szándékai vannak, zsarolásként használják.
Ezzel szemben az EP az, amely arra szólít fel a határozatban, hogy a Bizottság ne hagyja jóvá a magyar helyreállítási és ellenállóképességi tervet. Miként kerül ez, a globális minimumadóval összefüggésben nem álló terület ebbe a szövegbe? A méltatlan árukapcsolást tehát maga az EP teszi meg, fenyeget, nyomást gyakorol. Ez az, ami nyilvánvalóan sérti a lojális együttműködés elvét.
Érdemes pár szóban kitérni az Egyesült Államok reakciójára is.
Pár napja bejelentették, hogy felmondják a Magyarországgal 1979-ben kötött, kettős adóztatás elkerüléséről szóló kétoldalú egyezményt.
Ezt a lépést még Oroszországgal szemben sem lépték meg egyébként az amerikaiak.
Míg a hivatalos indoklásban adópolitikai és technikai érvek szerepelnek, nyilvánvaló, hogy a döntés hátterében a globális minimumadóra vonatkozó álláspontunk áll. Az USA-val kötött egyezmény ugyanis már évekkel ezelőtt átalakítottuk, pontosan azért, hogy a most felvetett amerikai aggályokat kezelje.
Ezt a magyar kormány 2010-ben ratifikálta is. Ezzel szemben az amerikai fél még alá sem írta azt a megállapodást.
A nemzetközi vállalati adózás reformjának egyes pillérét, amint arról már esett szó, amerikai érdekek mentén megváltoztatták.
Azaz a digitális cégóriások, amelyek javarészt amerikaiak, megadóztatása kétséges.
A szintén már említett novemberi kongresszusi választás révén kérdéses, milyen garanciát tud felmutatni Amerika európai partnereinek a nemzetközi megállapodás végrehajtására, arra, hogy nem csak belehajszol minket valamibe, amit ő nem teljesít? Emiatt nehéz őszintének látni az amerikaiak mozgását.
A versenyképességi aggályok és az uniós szerződésekbe ütközés révén az EP múlt heti határozata feszültséget kelt a tagállamok és az uniós intézmények között, miközben épp az összetartás és az egység erősítése lenne a feladat válságos időkben.
Jogi következménye szerencsére nincs, tehát a helyes magatartás az, ha felülemelkedünk rajta.
A józan ész mentén folytatni kell a tárgyalásokat, hogy Európa ne legyen önmaga ellensége. Van még idő egy az Unió, és így Magyarország érdekét szolgáló megállapodást tető alá hozni.
A szerző a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi római és madridi nagykövet
