Sokan emlékeznek, hogy tavaly júliusban 90 órás tárgyalás után álltak fel az asztaltól Brüsszelben az Európai Tanács ülésén az állam- és kormányfők. Annyi időre volt szükségük, hogy nyélbe üssék a megállapodást az Unió 2021-2027 közötti költségvetéséről (MFF) és az új, a COVID járvány utáni gazdasági helyreállítást célzó alapról, mely az EU Következő Nemzedék (NGEU) nevet viseli.
Érdemes áttekinteni, melyik tagállam hogy is áll ezzel, s miért várat még mindig magára a Lengyelországnak és Magyarországnak járó pénzek folyósítása.
Soha annyi uniós pénz nem állt korábban a tagállamok rendelkezésre, mint az idén kezdődött, 2021-2027 közötti költségvetési ciklusban.
Az előző, 2014-2020 közötti időszakban az uniós tagállamok az összesített bruttó nemzeti jövedelmük 1%-át, 960 milliárd eurót áldoztak közös célokra, de a COVID válság miatt most mélyebben kellett a zsebükbe nyúlniuk, legalább is a garanciavállalás erejéig, majdnem megduplázva az összeget: 2018-as árakon 1.824,3 milliárd eurót irányoztak elő.
Ebből 1.074,3 milliárd, azaz a GNI 1,05%-a a szokásos többéves költségvetési pénz épp csak túllépi a nettó befizetők által folyamatosan maximumként szorgalmazott 1/%-os bűvös határt. Ennek nagy részét továbbra is (modernizált) kohézióra és a közös, bár egyre „zöldebb” agrárpolitikára kell fordítani.
A COVID miatt létrehozott pénzügyi konstrukció 750 milliárd euróra rúg, melynek célja, hogy gyorsan folyósított, jelentős összegekkel segítse a járvány következményeitől sújtott európai gazdaságok mielőbbi talpraállását. Enélkül a pandémia első hullámában leginkább érintett déli államok bedőltek volna, magukkal rántva a többieket.
Ezt az összeget az Európai Bizottság teremti elő, úgy, hogy kiváló minősítésével a pénzpiacokon vesz fel kedvező kamatozású, hosszú távú hitelt (2058-ig kell visszafizetni), s utána azt pántlikázva elosztja a tagállamok és különböző programok között. Ebből 390 milliárd euró támogatás, 360 milliárd euró pedig hitel. Az előbbit nem, de az utóbbit vissza kell fizetniük a tagállamoknak, s persze az egészért jót kell állniuk.
Nincs tehát ingyen pénz, kockázat nélkül; ezt a manővert minden tagállami törvényhozásnak jóvá is kellett hagynia. Ez megtörtént a nyáron, és a Bizottság már fel is vette az első hiteleket.
Az NGEU legnagyobb része a 672,5 milliárd eurós, ún. Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz (RRF), melynek célja, hogy beruházások és reformok révén lökést adjon a tagállamok növekedésének.
Nemzeti borítékok vannak, tehát a gazdasági fejlettség, a visszaesés nagysága, a munkanélküliségi adatok, lakosságszám és egyéb tényezők alapján előre meghatározták, hogy kinek mennyi jut. Egymás elől ezt nem lehet elvenni, vagy más célra fordítani.
Hogy mire lehet költeni?
Kizárólag az Unió által jóváhagyott célokra, hat, ún. prioritás tengely mentén:
- fenntartható fejlődésre, okos, mindenkit segítő, növekedést gerjesztő politikákra, munkahelyteremtésre,
- a zöld gazdaságba való átmenetre,
- az egészségügyi szektor megerősítésére
- a digitális átállásra,
- a jövő nemzedékeit érintő kérdésekre, tehát jövőorientált oktatásra, képzésre,
- társadalmi és területi kohézióra.
Horizontálisan is meg kell felelni két feltételnek: az összes forrás legalább 37%-át zöldítésre, 20%-át pedig digitalizációra kell költeni. Végezetül eleget kell tenni az ún. országspecifikus ajánlásoknak, tehát a Bizottság által minden évben az adott tagállammal szemben az európai szemeszternek hívott gazdaságpolitikai koordinációs gyakorlat során megfogalmazott elvárásoknak.
A Bizottság leírja, mely területen van elmaradása valakinek (késleltetett reformok stb.), s elvárja, hogy azt a tagállam kiigazítsa (aztán ez vagy megtörténik, vagy nem, de ez már egy más történet).
A tagállamoknak tehát mindezek figyelembevételével kellett megalkotniuk a saját helyreállítási és ellenállóképességi tervüket (RRP), s azt egyeztetni a Bizottsággal. Ennek 26 tagállam már eleget is tett. Az egyetlen kivétel Hollandia, ahol januárban egy botrány miatt a Rutte-kabinet lemondásra kényszerült, és azóta ügyvivőként tevékenykedik. Azzal az ürüggyel, hogy nem akarják kényszerpályára helyezni a majd hivatalba lépő kormányt, még nem juttatták el Brüsszelbe a saját fejlesztési elképzeléseiket.
Ez egyébként nem kifogásolható, mert elvileg mindenki 2022 nyaráig kopogtathat a pénzért az Unió ajtaján. Az más kérdés, hogy a holland önkormányzatok és egyetemek nagyon elégedetlenek, mert mielőbb plusz bevételhez szeretnének jutni.
Hollandia a fukar országcsoport vezéralakja, mindig kisebb uniós költségvetés mellett tör lándzsát, s úgy véli, neki erre a pénzre nincs is igazán szüksége. Rossz nyelvek szerint viszont az a késlekedés valódi oka, hogy Hágának nem nagyon akaródzik nekifogni azoknak a például munkaerőpiaci és ingatlanpiaci reformoknak, melyeket a Bizottság biztosan feltételül szabna a források kifizetéséhez.
Annak a tagállamnak tehát, mely legharcosabban követeli a másokkal, különösen a kelet-közép-európaiakkal szembeni szigorú fellépést, a saját háza táján olyan nagyon nincs kedve rendet teremteni.November elejéig a Bizottság már 24 tagállam esetében elfogadta az RRP-t, s a jogi döntést meghozó Tanács is rábólintott ebből 22-re.
17 tagállam meg is kapta a 13%-os előfinanszírozást, összesen 52,4 milliárd euró értékben. A további folyósítás feltétele, hogy a tagállam a kivitelezés során mindenben kövesse a tervben rögzített vállalásait, s bizonyos célok, mérföldkövek elérésekor kapja meg a következő részletet. A kifizetéseknek 2026 végéig számlával igazoltan meg kell történniük, ami különösen a nagy infrastrukturális beruházások esetén igencsak szűkös határidő, s erőltetett menetű megvalósítást követel.
Fontos megjegyezni, hogy a tagállamok közül mindössze hét kívánja igénybe venni az RRF hitelkeretét, s közülük is csak Görögország, Olaszország és a mostanában permanens kormányválságban élő, a járvánnyal megbirkózni képtelen Románia kérte annak 100%-át. Ebből látszik, hogy csak annyiért állnak sorba a tagállamok Brüsszelben, amennyire feltétlenül szükségük van; Brüsszel megkötéseit senki nem szívleli igazán. Lássunk egy-két példát a megvalósításra.
Az egyik legtöbb RRF forrást hazavivő Olaszországban az egész időszakra tervezett 134 beruházásból 51-et, a 63 reformból pedig 3-at idén elkezd megvalósítani a Draghi-kormány. Ezekkel kívánják kompenzálni a 2020-ban tapasztalt 9%-os gazdasági visszaesést.
Azt se felejtsük el, hogy az előző, 2008-as válság után a megszorító politikák következtében a beruházások 43%-kal estek náluk vissza, tehát óriási a forráshiány. Ha viszont azt nézzük, hogy a 2014-20 között Itáliának járó strukturális alapokból csak 40%-ot tudtak eddig lehívni (Magyarország regionális bajnokként 70%-ot), akkor joggal merül fel a kérdés, hogyan fogja tudni Róma elkölteni a 68,9 milliárd eurónyi támogatást és 122,6 milliárd eurónyi hitelt, azaz irdatlan összeget három rövid év alatt, Brüsszel vigyázó tekintete alatt.
Egyébként minden országban külön fejtörést fog okozni a szükséges kivitelezői kapacitás biztosítása.
A még náluk is nagyobb haszonélvező, 69,5 milliárd eurós támogatási kerettel bíró Spanyolország, mely elsők között nyújtotta be a tervét, az ellenzék vádjaitól hangos, melyek szerint a szocialista-kommunista koalíció pártpolitikai céljaira, a saját elvtársainak akarják átjátszani a források jó részét. A folklór tehát mindenütt megvan.
No de kik a hiányzók, azaz kik nem mentek még át Brüsszel szűrőjén?
Először is a svédek; ők ugyan májusban benyújtották a saját tervüket, de a miniszterelnök azóta kétszer is megbukott, saját bejelentése alapján novemberben távozik tisztségéből. Velük tehát nem zárult még le a bizottsági egyeztetés.
A két fennmaradó pedig természetesen az Unió két fenegyereke, Lengyelország és Magyarország.Mindkét ország időben, májusban benyújtotta a saját RRP-jét, hosszas egyeztetések után.
Lengyelország esetében az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatosan fogalmaz meg rendszeresen a Bizottság fenntartásokat. A nyáron megszületett az Európai Bíróság ítélete is, mely szerint a lengyeleknek meg kell szüntetniük a Legfelső Bíróság fegyelmi tanácsát, s október vége óta - a nem teljesítés okán - napi 1 millió eurós bírsággal is sújtják Varsót.
Az ügy pikantériája, hogy a lengyelek még nyáron bejelentették, el fogják törölni a testületet, de Brüsszel ennek ellenére végighajtotta az ügyet. Ez minden, csak nem lovagias eljárás a Bizottság részéről. Lengyelország esetében a Bizottság elnöke három konkrét feltételt fogalmazott meg október végén a források folyósításához, mindet az igazságszolgáltatás függetlenségének garantálása érdekében.
Az első, hogy Varsó megszünteti a már emlegetett fegyelmi tanácsot.
A második magának a bírákra kialakított fegyelmi rendszernek a megszüntetése, a harmadik pedig az elbocsátott bírák visszahelyezése a posztjukra.
Mindeközben a lengyel Alkotmánybíróság meghozta nagy visszhangot kiváltó ítéletét, mely szerint azokban az ügyekben, ahol a szerződések alapján Brüsszelnek nincs hatásköre, ott az uniós jog nem élvez elsőbbséget a nemzeti alkotmánnyal szemben. Az igazságszolgáltatást és az egész jogállamiság kérdéskört ilyennek találták, s azóta áll a bál.
Hiába voltak hasonló ítéletek más tagállamokban a nemzeti alkotmány és az uniós jog viszonyáról, azok egyike sem okozott ekkora vihart. Varsó ellen ugyanis 2017 óta folyik 7. cikk szerinti eljárás, s a frontok megmerevedtek.
A tét az esetükben, hogy hozzájutnak-e a kért 23,9 milliárd euró támogatáshoz és 12,1 milliárd hitelhez.A Magyarország számára rendelkezésre álló teljes keretösszeg 5893 milliárd forint, azaz kb. 16,4 milliárd euró.
A magyar Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv a kormány a támogatási keretre, tehát 7,2 milliárd euró, azaz 2511 milliárd forint értékben nyújtotta be.
Budapest – másik húsz tagállamhoz hasonlóan – úgy ítélte meg, az ország gazdasági helyzete lehetővé teszi, hogy a hitelkerettel ne számoljon. A 9,4 milliárd euró, azaz 3382 milliárd forint egyelőre talonban maradhat.
A terv fókuszában az egészségügy, a zöld átállás és az oktatás, képességfejlesztés, felzárkóztatás áll. Minden területen megjelennek a klímavédelmi és a digitalizációs intézkedések: a források 39,45%-a a klímacélhoz, 24,63%-a a digitalizációs célhoz járul hozzá, tehát bőven megugorjuk a lécet.
Az informális, majd a benyújtástól kezdve formális egyeztetések a Bizottsággal hónapokon át jól haladtak, közel voltunk a megállapodáshoz.
Aztán júniusban az Országgyűlés elfogadta a gyermekvédelmi törvényt, s minden megváltozott. A Bizottság plusz elvárásokat fogalmazott meg, kitolta az értékelési határidőt szeptember 30-áig, majd azt sem tartotta be.
A kormány úgy látja, ezeket megválaszolta és a magyar helyreállítási terv az uniós RRF rendelet minden feltételét teljesíti, az országspecifikus ajánlásokat is megfelelően kezeli.
A helyzet élességét mutatja, hogy időközben a kormány elfogadott egy határozatot, mely szerint a helyreállítási terv keretében Magyarországnak járó összegeket csak akkor lehet elfogadni, ha az Európai Bizottság nem támaszt Magyarországgal szemben olyan feltételt, amelyet más tagállamokkal szemben nem alkalmaznak. A kettős mérce tilalma indirekt módon azt mutatja, Magyarországnak extra módon, másoknál jobban kell bizonyítania Brüsszel felé, hogy megfelelően lép fel a korrupció ellen és a források transzparens, szabályszerű elköltése érdekében.
Budapest ezt érthető módon nem fogadhatja el, különösen, mert e területeken az OLAF és egyéb szervek objektív vizsgálódásai alapján általában az uniós átlagnál jobban teljesítünk.
Így a kormány annyit tett, hogy létrehozta a Nemzeti Helyreállítási Alapot a gazdaságvédelmi alapon belül, és elindítja azokat a programokat, amelyeket egyébként az európai helyreállítási alapnak kellene finanszíroznia.
A járvány okozta gazdasági és társadalmi helyreállítás nem várhat, ezért előfinanszírozza a tervben szereplő programokat, és a bizottsági döntés megszületéséig megelőlegezi a szükséges forrásokat. Ezt az elmúlt tíz év gazdasági eredményei teszik lehetővé.
Magyarország ma a pénzpiacokon nem sokkal kedvezőtlenebb feltételekkel jut forráshoz, mint amennyiért Brüsszeltől kapna hitelt. Az idei költségvetésben erre a célra 450 milliárd forint áll rendelkezésre.Hogyan tovább?
Ez a legnehezebb kérdés.
A frontok olyan mértékben megmerevedtek, hogy bárkinek elmozdulni rendkívül veszélyes.
A Bizottság iszonyatos nyomás alatt áll egyrészt az Európai Parlament részéről, másrészt néhány tagállam által, hogy végre büntessék meg Varsót és Budapestet. Mint láttuk, Varsó esetében az alkotmánybírósági döntés, nálunk a gyerekvédelmi törvény volt az utolsó csepp a pohárban.
Azt a kérdést ugyanis, hogy a legfőbb lengyel alkotmányossági testület döntését miért kell leverni a lengyel kormányon, illetve hogy mi köze a szexuális felvilágosítás egyértelműen tagállami hatáskörbe eső ügyének a koronavírus járvány utáni helyreállítási alapból való magyar részesedéshez, senki nem meri feltenni.
Pedig ez a lényeg.
Amikor tavaly az EP és a tagállamok szükséges többségének támogatásával az Unió elfogadta a jogállamiság mechanizmust, tudtuk, hogy baj lesz.
A szöveg bármiféle kiterjesztő értelmezést lehetővé tett, tehát hogy az egyesek szerint nem megfelelően viselkedő tagállamoktól meg lehessen vonni a pénzügyi támogatást.
Ezért blokkolta sokáig a magyar és a lengyel kormányfő a többéves költségvetés és a helyreállítási alap véglegesítését 2020 decemberében. Akkor ott végül pontosították a szöveg lehetséges értelmezését, de a Parlament erről a mai napig nem akar tudomást venni.
Két hete még a Bíróságon is megtámadta a Bizottságot, amiért nem foganatosítja a jogszabályt, hiába döntöttek arról anno az állam- és kormányfők, hogy az Európai Bíróság ítéletéig Brüsszel azt nem alkalmazza. Tehát ameddig a Bíróság nem nyilatkozik a magyar és lengyel kezdeményezésről, hogy ez a jogszabály megfelel-e az alapító szerződésekben lefektetetteknek.
A Parlament közönségesen zsarol, s megfeledkezik két elsődleges jogban rögzített dologról: a stratégiai irányítás az Unióban az Európai Tanács kezében van, az intézményeknek pedig kötelező lojálisan együttműködni.
A szerződések és jogszabályok szelektív, mind gyakrabban kiterjesztő értelmezése, amihez sajnálatos módon egyébként az Európai Bíróság is egyre gyakrabban folyamodik, végtelenül túlideologizál és túlpolitizál mindent, s a totális döntésképtelenség felé sodorja az Uniót. Ezt látjuk most minden korábbinál egyértelműbben leképeződni a magyar és a lengyel helyreállítási terv vitájában.
Ettől gyengül a belső kohézió, végső soron maga az Unió. Pont akkor, amikor pedig erőt kellene mutatni kifelé és befelé egyaránt. Komoly politikai bátorságra, magas egyéni teljesítményre volna ahhoz szükség, hogy ennek valaki véget vessen. Sajnálatos módon ez egyelőre nem körvonalazódik; ez pedig jó eséllyel szét fogja feszíteni az Uniót, ami biztosan nem áll az európaiak érdekében.
