Az infláció mibenléte – ideje a mérőrendszereinket újragondolni

MAG2019. nov 11.Matolcsy György - Nagy Márton - Palotai Dániel - Virág Barnabás

Immár közel egy évtizede, hogy a fejlett országok jegybankjai jelentős erőfeszítéseik ellenére sem képesek elérni inflációs céljaikat. A jelenség hátterében két komoly kihívás is meghúzódik. Az egyik annak megértése, hogy pontosan milyen erők mozgatják korunk inflációs trendjeit. Hogyan változtak meg ezek a tényezők a megelőző évtizedekhez képest. Másrészt a digitális átalakulás kezdetén elkerülhetetlenül fel kell tennünk a kérdést, hogy a jelenlegi rendszereinkkel képesek vagyunk-e meg­felelően mérni gazdaságaink és azon belül az infláció mozgásait. A 21. század döntéshozói csakis ezen két probléma mélyelemzésével és a helyes válaszok segítségével lehetnek képesek újból haté­kony monetáris politikát folytatni.

A legutóbbi 2008/2009-es globális válság óta a világgazdasággal kapcsolatos általános gondolkodás alapvetően megváltozott. Csak a legfontosabb tanulságokat említve: immár nem hiszünk a piacok önszabályozó voltában, helyette általánosan elfogadottá vált az állami szerepvállalás újbóli felerősödése. Felértékelődött a jövedelmek elosztási kérdéseinek elemzése, és már az emberi té­nyezőre sem, mint rideg, minden körülmények között racionális döntéseket hozó egyénre tekin­tünk. Ugyanakkor még számos ponton nem teljesen értettük meg egyre összetettebbé váló vilá­gunkat. Ilyen korunk inflációja is.

A nulla közeli, sőt immár egyre negatívabb kamatkörnyezet és a nagy jegybankok óriási eszközvá­sárlási programjai ellenére a globális infláció változatlanul alacsony. A fejlett világ jegybankjai im­már közel egy évtizede hasztalan próbálják elérni inflációs céljaikat.

  • Az inflációs célok elvétésének egyik oka, hogy a korábban meghatározó gazdasági törvény­szerűségek inflációs hatása jelentősen csökkent. Eközben strukturális tényezők és az olyan új megatrendek, mint a digitalizáció hatásai egyre inkább meghatározóvá váltak az infláció alakításában.
  • Ugyanakkor a fogyasztóiár-index - és általában a GDP - mérésének torzításai is felerősöd­nek a digitális korban, ami kezelés hiányában gazdaságpolitikát befolyásoló tényező vál­hat. A termékek minőségének javulása, az életciklusuk lerövidülése, a szolgáltatások ará­nyának növekedése, a platformgazdaságok kialakulása, az ingyenes tartalmak terjedése mind-mind azt eredményezi, hogy a múlt század közepén kialakított statisztikai keretek egyre pontatlanabbul mérhetik a tényleges fogyasztó inflációt.

Infláció, amit most látunk

A válságot követő időszakban a globális infláció jelentős mértékben csökkent. A visszafogott világ­gazdasági konjunktúra, a mérséklődő nyersanyagárak egyaránt az inflációs ráták mérséklődésének irányába hatottak. Bár a globális infláció 2016 végén emelkedésnek indult a nyersanyagárak növe­kedésével összhangban, azonban a fejlett gazdaságokban azóta is elmarad a jegybanki céloktól. A fogyasztói árak emelkedése nemcsak a fejlett országokban maradt visszafogott, hanem a feltö­rekvő országokban is egyre inkább megfigyelhetővé vált a hiányzó infláció jelensége (1. ábra). Az inflációs célt követő országok kétharmadában a fogyasztói árak növekedése jelenleg sem éri el a kívánt célértéket. Ezen országok adják a világ GDP-jének több, mint 60 százalékát.

1. ábra: Az inflációs ráták eloszlása a fejlett (bal panel) és a fejlődő (jobb panel) országokban (1960-2018)

Történik mindez egy olyan időszakban, amikor a világ nagy jegybankjai immár egy évtizede nulla közeli vagy akár negatív tartományban tartják kamataikat és közben a gazdaságtörténet leggrandiózusabb kísérleteként újabb és újabb eszközvásárlási programokkal próbálnak ösztönzést adni gazdaságaiknak. A nulla körüli kamatszint, a krónikusan alacsony infláció és a fejlett gazdaságok­ban huzamosabb ideje mérsékelt gazdasági növekedés hármasa a legnagyobb kihívássá vált a közgazdászok és gazdaságpolitikusok számára.

Miért nem sikerül a fejlett világban az inflációt a jegybanki célok közelébe emelni?

A sikertelenség mögött három fontos tényezőt érdemes kiemelni. Egyrészt a 2008/2009-es globá­lis pénzügyi válság óta számottevően mérséklődött a korábban kritikusnak gondolt tényezők inflációs hatása. Az egyes időszakokban más-más uralkodó nézet határozta meg a közgazdasági gon­dolkodást, és így a fogyasztói árak alakulásával kapcsolatos magyarázatokat is más-más tényezők dominálták. A 50-es évektől az inflációs folyamatokat elsősorban monetáris jelenségként azonosí­tották. A monetarista elmélet (Friedman, 1963) szerint az infláció mértékét a gazdaságban forgó pénz mennyisége határozta meg. A 70-as évektől az inflációs magyarázatokban egyre inkább elő­térbe kerültek a ciklikus tényezők (pl. munkanélküliségi ráta, kibocsátási rés), melyekidővel az inflációs várakozások beépülésével egészültek ki. Némi finomhangolással ezen elméletek egészen a válságig meghatározták az inflációval kapcsolatos gondolkodását. Fontos hangsúlyoznunk, hogy ebben az időszakban alakultak ki a mai inflációs célkövető rendszerek, vagyis ez volt az a gondolati keret, ami a központi bankok döntéseinek alapját is jelentette.

A válságot követő időszakban előbb azzal szembesülhettünk, hogy a gazdasági visszaesés nem járt az árszínvonal számottevő csökkenésével (defláció), majd a konjunktúra későbbi javulása és a munkaerőpiac erősödése sem párosult az infláció gyorsulásával. Az ún. Phillips-görbe egyre inkább ellaposodott.

Emellett további - kis, nyitott gazdaságokban különösen - fontos magyarázatokban is komoly vál­tozásokat láthattunk. Az árfolyam és az infláció kapcsolata is gyengült, az árfolyam-begyűrűzés mértéke a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt csökkent. Bár az elmúlt időszakban a fejlődő gazdaságokban a bérnövekedés már elindult, azonban ennek inflációs hatása is sokkal enyhébb volt, mint korábban tapasztalhattuk.

A felzárkózó gazdaságokban az ún. Balassa-Samuelson hatás (exportáló és belföldre termelő ága­zatok termelékenység-különbségéből levezethető inflációs többlet) szintén fontos az infláció ala­kulását magyarázó tényező volt. Manapság azonban az empirikus megfigyelések arra utalnak, hogy ez az összefüggés is sokat veszített magyarázó erejéből.

A jegybanki célok fejlett gazdaságokban látott elvétésének másik fő oka, hogy a jegybanki stimulus és a likviditásbőség nem egyenletesen csapódott ki a gazdaság minden szegmensében. A többlet­likviditás reálgazdasági hatás helyett elsősorban a pénzügyi eszközök és a lakásárak emelkedését eredményezte. A jelenlegi részvénypiaci rally minden korábbinál szorosabb kapcsolatban van a monetáris politikai irányultsággal és a nagy jegybankok eszközvásárlási programjaival. Miközben a monetáris politika alig érzékelhető hatással bírt a fogyasztásra vagy épp a beruházásokra, addig a főbb részvényindexek érzékenyen reagálnak a döntéshozói beszédekre és monetáris politikai in­formációkra. Fogyasztói infláció helyett pénzügyi eszköz- és lakásár-inflációnak lehetünk szemta­núi. A 2. ábra az Egyesült Államokra vonatkozó adatokat mutatja. Hasonló jelenséget láthatunk a világ legtöbb régiójában.

2. ábra: Fogyasztói, lakás, illetve részvényárak alakulása az USA-ban (2012. január = 100)
Forrás: Federal Reserve Bank of St. Louis

Harmadik tényezőként a korábban a monetáris politika hatókörén kívül kezelt strukturális hatások, valamint a kialakulóban lévő új, vagy éppen felgyorsuló korábbi megatrendek szintén az infláció csökkenése irányába hatnak. Már a 1990-es évek óta tapasztalhattuk, hogy a vállalatok termelésük egyre nagyobb részét alacsonyabb költségű országokba helyezték át. A globalizáció szélesedésével az árakat egyre kevésbé az adott ország konjunkturális helyzete határozza meg.

A globális értékláncok elterjedésével az infláció szintje az érintett gazdaságokban egyre harmonizáltabbá vált, miközben szintjük is jelentősen csökkent.

Japán példája az elmúlt évtizedekben a demográfia és a makrogazdasági jelenségek közötti kapcsolatok vizsgálatára is felhívta a figyelmet. A demográfia helyzetének megváltozása, a társadalmak öregedése komoly hatással bír a fogyasztói árakra is. Számos elemzés jelzi, hogy a fejlett világban zajló demográfiai átalakulás a tartósan mérsékeltebb infláció irányába hathat.

Ráadásul a világ adósságai historikusan magas szinten tartózkodnak. A magas adósságszint a fo­gyasztási és beruházási hajlandóságot is egyaránt mérsékelheti, miközben a államadósság-szint a jövőben kevesebb teret ad egy esetleges fiskális élénkítésre is.

És végül, de nem utolsó sorban a digitalizáció, az automatizáció, az új ipari forradalom szintén az árak csökkenésének irányába hat. Kínálati oldalon a termelési hatékonyság javulása, a határkölt­ségek jelentős csökkenése okoz alacsonyabb inflációt, míg keresleti oldalról a virtuális térben egyre jobban informált vásárlók a verseny erősödését és ezzel a kereskedelmi árrések mérséklődését eredményezik.

Fogyasztóiár-indexet a digitális korban: tényleg azt mérjük, amit érzékelünk?

A digitális fejlődés nem csak a gazdaság keresleti-kínálati viszonyait alakítja át, hanem az infláció - és általában a gazdasági teljesítmény - mérését is új alapokra helyezheti. Erre komoly szükség is van.

Az ötödik ipari forradalom minden korábbinál nagyobb hatással bír majd életünkre. A következmé­nyek jelenleg még alig számszerűsíthetők. Ahogy Raymund Kurzweil, a téma nemzetközileg elis­mert szakértője megfogalmazta: „A 21. században nem 100 évnyi fejlődést fogunk tapasztalni, sok­kal inkább tűnik majd 20 000 év fejlődésének.” (Kurzweil, 2001)

A folyamat már el is kezdődött. Gépeink számítási kapacitása exponenciálisan növekszik. A gaz­dasági tranzakcióink és társadalmi interakcióink egyre nagyobb szelete kerül át a virtuális térbe, miközben a fizikai tárgyak birtoklása helyett az élmények vagy épp a legkülönbözőbb platformok­hoz való hozzáférés válik értékké. Sőt már pénz helyett is egyre gyakrabban információval fizetünk.

Egy ilyen világról a 20. század közepén kialakított statisztikai rendszerek egyre kevésbé lesznek képesek megfelelő helyzetképet mutatni.

Egyre több elemzés jelzi, hogy a hivatalos statisztikák a fogyasztói árak alakulását akár jelentősen is felülbecsülhetik. És ez a torzítás a jelenlegi digitalizációs, technológiai forradalomban egyre je­lentősebbé válik. Az alábbiakban a probléma érzékeltetéseként néhány okot külön is megem­lítünk:

  • A fogyasztóiár-indexet a statisztikai hivatalok egy reprezentatív fogyasztói kosár alapján számítják. Azonban ez a fogyasztói kosár gyakran a két évvel korábbi lakossági felvételeken alapul. Két év egy olyan dinamikus gazdasági közegben, ahol a termékek életciklusa dráma­ian lerövidül, nagyon nagy késést jelent. Gondoljunk csak bele, hogy mennyit változtak az általunk használt digitális eszközök az elmúlt két évben!
  • Egyre inkább növekszik az „árukapcsolás” szerepe, vagyis a digitális eszközök egyre több funkcióval rendelkeznek és helyettesítenek korábbi termékeket. A zsebünkben lapuló mo­biltelefonok, ma már nem csak telefonálásra vagy üzenettovábbításra alkalmas eszközök. Egy eszközként jelentenek számunkra fényképezőgépet, videokamerát, zene-lejátszót, tér­képeket és a hozzátartozó navigációt. Ezekért a termékekért és szolgáltatásokért akár még egy-két évtizede is külön-külön fizettünk, ma pedig a telefonnal együtt „kapjuk” meg őket.
  • A digitális világban egyre jelentősebb az ingyenes szolgáltatások felhasználása. Míg régen CD-t, kazettát, vagy bakelitlemezt vásároltunk, ma egyszerűen dalok millióit tölthetjük le jelképes összegekért, vagy akár ingyen férhetünk hozzájuk egy-egy videó-megosztó portálon. Ezen tartalmak mérése és számszerűsítése komoly kihívást jelent a jelenlegi statisztikai rendszerek számára.

A fokozódó digitális átalakulás, a szolgáltatások globalizálódása és a fogyasztói szokások megválto­zása egyaránt abba az irányba mutatnak, hogy a 21. században a szolgáltató szektor szerepe még inkább felértékelődik. Ez a gazdaságok fejlődési pályáján a magasabb fejlettséggel arányosan rész­ben természetes folyamat (3. ábra), ugyanakkor az új technológiák érdemben növelhetik ennek nagyságát. A szolgáltatások hozzáadott-értékének mérése - szemben mondjuk az ipari ágazatokkal - jelenleg is komoly szakmai kihívás, ám a szektor komplexitásának emelkedése tovább nehezíti a helyzetet.

3. ábra: A szolgáltató szektor GDP-súlya és a gazdasági fejlettség kapcsolata (1970-2017)
Egy főre jutó GDP logaritmusa
AUT IRL KOR CHN Forrás: Herrendorf et al. (2013), OECD, UNCTAD, MNB

Az infláció változatlanul az egyetlen horgony, de mérőrendszereinket újra kell gondolni

Joggal merül fel a kérdés, hogy ilyen közegben mit tehetnek ebben a helyzetben a világ központi bankjai. Az inflációt meghatározó tényezők tekintetében paradigmaváltás szemtanúi lehetünk. Az inflációra ható strukturális folyamatok növekvő szerepe a jövőben újszerű gondolkodási irányok felé tereli a gazdaságpolitika döntéshozóit, és változást hozhat a gazdaságpolitika keretrendszeré­ben is.

Azon fejlett gazdaságokban, ahol már hosszabb ideje nem sikerült elérni az inflációs célt, az inf­lációs célok újragondolására van szükség, ami egyaránt érintheti a célok szintjét, illetve az arra épülő monetáris politika keretrendszerét. A digitális kor inflációjának természetes szintje alapve­tően eltérhet a 20. században kialakított normáktól.

Bár többen is felvetik a lakás- vagy épp a pénzügyi eszközárak hangsúlyosabb figyelembevételét a fogyasztóiár-index mint monetáris politikai célváltozó elsődlegességét változatlanul fontos megtartani. A lakásárak növekedése komoly társadalmi következményekkel járó jelenség, azonban kiterjedt bérleti piac hiányában egy olyan eszköz árváltozásáról, ahol sokszor 10-20 év telik el két tranzakció között nagyon nehéz pontos képet kapni. E téren jó hír, hogy a legutóbbi, 2008/2009- es globális pénzügyi válság következményeként a központi bankok már egyre több erőforrással figyelik az ingatlanpiac változásait, amelyre makroprudenciális eszköztárukkal szükséges esetben - monetáris politikától függetlenül - reagálhatnak is.

Az inflációt meghatározó tényezők mélyelemzése és a monetáris politika keretrendszer újra gon­dolása mellett legalább ennyire fontos az infláció mérésének megreformálása is. A helyes, meg­felelően időzített gazdaságpolitikai döntések alapja, hogy gazdaságaink működéséről a létező leg­pontosabb információkkal rendelkezzünk. A technológiai fejlődés a méréssel kapcsolatban új prob­lémákra világít rá. Sürgető lépés az ezekhez történő gyors alkalmazkodás. Szerencsére a technológia a statisztikusoknak is segítő kezet nyújt. Csak rajtuk múlik, hogy milyen gyorsan hasznosítják az óriási adatbázisok és a mesterséges intelligencia által kínált lehetőségeket. Aki e téren korábban és merészebben reagál majd, sokkal hamarabb képet alkothat a világunkat alakító új erők termé­szetéről.

A szerzők: a Magyar Nemzeti Bank elnöke, alelnöke, főközgazdásza, ügyvezető igazgatója