Hogy lehet zöld ágra vergődni? Koalíciós igyekezet Németországban - Prőhle Gergely írása

A megszokott tárgyilagosságot, a szabadság és a közös felelősség fontosságáról szóló mindig is fontos, de mégis csak évről évre kötelező köröket ezúttal súlyosan személyes mondatok fűszerezték. Merkel róla szóló újságcikkekből idézett, nem kevés malíciával.

Ezek az írások mind az ő kelet-német szocializációját tették szóvá, egyfajta teherként említve azt, amivel mindenképp kellett, kell valamit kezdeni, és ami őt a nyugat-németekhez, vagyis a demokratikus berendezkedést az anyatejjel magukba szívókhoz képest legfeljebb csak holmi felkapaszkodott neofita szerepbe skatulyázza – demokrataként és „európaiként” egyaránt.

A német identitás mélyére világító szavak ezek, váratlan módon éppen olyasvalakitől, aki azért mégis csak 16 éven át tudott Európa vezető hatalmának, az immár 31 éve újraegyesült Németország első számú vezetőjeként hivatalban maradni.

Vajon hányszor érezte ezt már eddigi pályafutása során? Vajon hányszor vezette politikai döntéseit a bizonyítási vágy, hogy a kelet-német kisvárosi papgyerek is túljárhat a nyugati nagymenők eszén?

És vajon nem mindnyájunk nevében beszélt-e a még hivatalban lévő német kancellár? Mindnyájunk nevében, akik a vasfüggöny mögött nőttünk fel – valóban nem nyugat-német körülmények között.

A kancellár nem hagyott kétséget afelől, hogy nem lehet a nyugati szocializációt magasabb rendűnek tekinteni, és hogy

az előttünk álló nagy változások idején épp hogy a rendszerváltozás tapasztalata segítheti a tisztánlátást.

A hallgatóság soraiban ott ült a teljes német politikai elit, a szociáldemokrata kancellárjelölttől, Olaf Scholztól kezdve, aki a megszokott póker arccal hallgatta Merkelt, a zöld, szabaddemokrata, jobb és baloldali radikális, vagy csak utódpárti tisztségviselőkön át a kereszténydemokrata párti kancellárjelölt Armin Laschetig, aki már-már üdvözült mosollyal fogadta pártelnök-elődjének mondandóját.

A beszédet a német közéletben igencsak szokatlan álló taps követte, ami már Merkelnek is inkább kínos volt. Olyannyira, hogy már a színpadon ülő zenekart igyekezett muzsikálásra bírni, csak hogy elüljön a vastaps.

A Halle városában tartott ünnepi beszéd, az azt követő apoteózis, mintha egy király, vagy államfő visszapillantása és búcsúja lett volna –

miközben Berlinben a pártelitek második vonala lázasan egyeztetett, fürkészve a jövendő koalíciós kormányzás lehetőségét.

A helyzet jelenleg úgy áll, hogy a koalícióban mindenképp résztvevő Zöldek és a Szabaddemokraták (FDP) mindenki másnál előbb kezdték meg az egyeztetéseket.

A 16 és 11 százalékos pártok, melyek az elmúlt években ellenzékben voltak, vagyis programalkotásukat nem korlátozta a nagykoalíciós kormányzás, mint a szociáldemokraták (SPD) és a kereszténydemokraták (CDU) esetében, előbb kell összefésüljék elképzeléseiket, és csak ezt követően döntenek arról, hogy melyik kancellárjelölt mögé álljanak be.

S bár szociológiai hátterüket, programjaikat tekintve egyértelmű, hogy a Zöldek baloldali, míg az FDP inkább kereszténydemokrata vezetésű kormányt szeretne,

egyre kevésbé valószínű, hogy az óriási, közel 9 %-os visszaesését belső ellentétekkel is megfejelő CDU vezethetné az új kormánykoalíciót.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közvéleménykutatások szerint Olaf Scholzot kétszer annyian tartják alkalmasnak a kancellári poszt betöltésére (48%), mint Armin Laschetet (24%), akkor még kevésbé valószínű, hogy a megújulást, új dinamikát megcélzó szövetségi kormánynak utóbbi lehetne a feje.

Egy biztos: ilyen alacsony szavazati aránnyal ((CDU: 24,1%, SPD: 25,7%) még egyetlen esetben sem került a főhatalom birtokába egyetlen kancellár sem.

Ez a tény szükségképp felértékeli a kisebb pártok szerepét, programjaik egyes elemeinek összeegyeztethetőségét.

A Zöldek és Liberálisok programjai között óriási különbségek vannak.

Az mindenki számára egyértelmű, hogy a klímaváltozás kezelése prioritást élvez, ám az oda vezető úttal kapcsolatban merőben ellentétes álláspontok jelennek meg, melyek lényege: több állam, vagy több piac. A Zöldek szerint adók és illetékek alkalmazásával sokkal erősebben kellene irányítani a klíma-, gazdaság és pénzügypolitikát, megfejelve azzal, hogy egy klímavédelmi tárcának vétójoga lenne más minisztériumok döntése felett.

Fontos programpont a vagyonadó bevezetése és az adósságfék eltörlése a német alkotmányból.

Az FDP ezzel szemben csökkentené a vállalkozások terheit, serkentené a beruházásokat, a klímavédelmet pedig alapvetően piacgazdasági eszközökkel, az új, környezetkímélő technológiák számára versenyelőny biztosításával szolgálná, az EU emissziós kereskedelmét pedig minden szektorra kiterjesztené.

A nagy pártok programjaiban szintén megtalálhatóak a fenti elemek, az állam szerepét erősítő oldalon

az SPD a minimálbér emelését is bedobta, egyidejűleg évi 50 milliárd eurót előirányozva a vasúti közlekedés és a digitalizáció előmozdítására.

A CDU az adóemelések elkerülése mellett nagy súlyt helyez a túlzott bürokrácia leépítésére is – 16 év kormányzás után valóban aligha halasztható feladat.

A német gazdaság számára mindenesetre jó hír, hogy a Linke, vagyis a nyugati újmarxistákat és a kommunista utódpártot is magába foglaló tömörülés csak 4,9 %-os támogatást kapott, és csak azért juthatott be a Bundestagba, mert 3 képviselője közvetlen mandátumot szerzett. Így elhárult a korábban csak horror-koalícióként emlegetett SPD-Linke-Zöldek együttműködés veszélye.

Nem vitás, hogy – ha a CDU tényleg ellenzékbe szorul - a német gazdaság számára az FDP kormánytagsága jelenthet némi garanciát a vállalkozói érdekérvényesítéshez, bár egy 11 százalékos párt – bármennyire is lehet királycsináló – mindenképpen kompromisszumokat kell kössön.

A hatalom igézete persze meg tudja édesíteni a megalkuvást, amit egyelőre mindenki igyekszik a nemzet szolgálata iránti elkötelezettségként becsomagolni. Ennek lényege az a sokat hangoztatott mondat, mely szerint Németországnak meg kell újulnia.

Azon túl, hogy ehhez mi Budapestről sok sikert kívánunk, fontos hogy a németekkel való gazdasági, kereskedelmi kapcsolataink súlya azokban is tudatosuljon, akik az ideológiai harc mezején a magyar kormány és egy új, baloldali többségű német kabinet között erőteljesebb összecsapásokra készülnek.

Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy Merkel kancellárt a bevezetőben megidézett kelet-németországi szocializációja, az azzal kapcsolatban megélt nyugati reakciók térségünk iránt – a körülményekhez képest – elfogadóbbá, pragmatikusabbá tette.

Az új koalíció létrehozásával gyakorlatilag csupa nyugat-német politikus próbál – a szó szoros értelmében – zöld ágra vergődni. Változni fog a hangvétel.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézetének vezetője, a Habsburg Ottó Alapítvány vezetője, volt berlini nagykövet.