Nő-e fű Merkel árnyékában? - Prőhle Gergely írása

Az egyre élesedő hazai kampányhangulatot átélve nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a németországi politikai kultúra eredendően más. A föderális rendszerben tartományról tartományra más és más koalíciós összetételű kormányok jöhetnek létre, ami a pártok között ellentétek élét mindenképpen tompítja, hiszen a koalíciókötés perspektívája szempontjából fontos, hogy az ellentétek semmiképp se eszkalálódjanak.

Ehhez járul még a Merkel-korszak legmeghatározóbb öröksége, vagyis az ideologizálástól mentes, a józan ész jegyében gyakorlatias megoldásokat kereső kormányzás gyakorlata, ami első ránézésre végtelenül rokonszenves és hasznos, ugyanakkor könnyen a pártok, pártprogramok versenyére épülő demokrácia erodálódásához vezethet.

Egyúttal persze a politikusi személyiségek jelentőségének növekedéséhez is, amit jól mutat a jelenlegi kampány alakulása is:

Merkel utódjának megtalálása voltaképp arról szól, hogy ki tudja azt az olykor unalomba hajló biztonságérzetet nyújtani, ami 16 éven át biztosította a „Mutti” kormányzóképességét.

Mert lehet szörnyülködni, gúnyolódni a migrációs válság kapcsán a „Wir schaffen das!”, vagyis a határozott „Megoldjuk!” magabiztosságán, de a német polgárok számára az a tudat, hogy az ország élén egy olyan személy áll, aki biztonságot garantál, vagy legalábbis erre törekszik, fontosabb mindenféle lánglelkű elkötelezettségnél, nagyívű világlátásnál. Nevezhetjük ezt óvatosságnak is, hiszen egy ilyen nagy ország érdekei, kapcsolatrendszere, belső összetettsége nem engedi meg a kapkodást.

Németország, mint vezető kontinentális hatalom több száz éves geopolitikai interdependenciában él Oroszországgal, ami energiaellátásának meghatározó hányadát biztosítja.

Ezért aztán – bármennyire is fontos volt Navalnij berlini kezelése – az Északi Áramlat megépítése nem állhatott meg. Európa vezető gazdasági és exporthatalma számára az euróövezet válsága jelentős megterhelést jelentett, és a választópolgároknak sem volt könnyű megmagyarázni, hogy Görögországot miért is kell újabb és újabb milliárdokkal megsegíteni, mégis, a német tőke mozgástere és a kontinens politikai stabilitása prioritást élvezett.

De folytathatnánk sokkal inkább hazai perspektívából: számos alkalommal kérték számon Merkelen baloldali politikusok, vezető liberális értelmiségiek, legutóbb az Euronews-on Timothy Garton Ash, hogy miért nem lép fel határozottabban a magyar és a lengyel kormány ellen a jogállamiság-vitában. S bár nyilvánosan egyszer sem válaszolt erre a kérdésre,

teljesen nyilvánvaló, hogy a német beruházások, exportpiacok sorsa, Közép-Európa gazdasági teljesítménye nagyobb súllyal esik a latba a búcsúzó kancellár számára, mint a Soros-plakátok, vagy a CEU sorsa miatti politikai habzás, még ha teljesen nyilvánvaló is a stiláris távolságtartás.

A Merkel-i pragmatizmus és a válságból válságba forduló világpolitika megnehezítette a fősodor pártjainak tematikus megkülönböztethetőségét, hisz a Németország egyes részeit is soha nem látott erővel sújtó árvizek, a járvány, és az ebből eredő gazdasági válság a politikai témák ágendáját igencsak meghatározza, a kihívásokra adható válaszok pedig nem mozognak különösen széles skálán. 

Ennek megfelelően a jelenlegi kampány elsősorban a személyiségek harcáról szól.

Ám itt hiba lenne akár csak nyomokban holmi karizmát keresni, a klímaváltozás-pandémia-anyagi biztonság hármas fenyegetettségében a tapasztalat-komolyság-megbízhatóság hármas egysége határozza meg a választói szimpátia alakulását.

Kereszténydemokraták: Armin Laschet

A Merkel utódját kereső Kereszténydemokraták kezdettől fogva tartottak attól, hogy esetleg egy erőteljesebb jobboldali irányvonal jelenne meg a pártelnöki székben.

Pedig már rövid távon sem lehet megkerülni a kérdést, hogy mi lesz a sorsa azoknak a konzervatív, olykor radikális választóknak, aki a CDU/CSU arcvesztését észlelve az AfD-hez pártoltak. Amikor kereszténydemokrata politikusok polgári többségről álmodoznak, és Angela Merkelt a szociáldemokratákkal való közös kormányzás kényszereire hivatkozva mentegetik, miközben a magyar kormánypártok jobboldali elhajlásait kritizálják, akkor hajlamosak elfelejteni, hogy bizony

Európában nehéz úgy polgári többséget tető alá hozni, hogy a radikális jobboldali, de még nem náci választókat ne integrálnák.

Nem kétséges persze, hogy ehhez olykor nem kevés stiláris tűrőképesség szükséges. Így lett Armin Laschet a párt elnöke, majd kancellárjelöltje, aki először a jóval karakteresebb, ám kormányzati tapasztalatokkal nem rendelkező Friedrich Merzet, majd a kancellárjelöltség kapcsán magát a járvány elleni közdelemben ügyesen pozicionáló bajor miniszterelnököt, Markus Södert utasította maga mögé, akik ezt – ellentétben híveikkel – többé-kevésbé el is fogadták.

A közvéleménykutatási adatok láttán, amelyek Laschet kancellári alkalmasságát igen alacsony szintre mérik, persze újra és újra fellángolnak az ellentétek, lehetséges alternatívák, amit a sajtó kéjesen kolportál, nagyít fel.

Laschet kormányzati tapasztalata és teljesítménye a legnagyobb tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökeként megkérdőjelezhetetlen, mégis, valami bizonytalanság, sutaság árad a személyiségéből, amit a választóközönség is észlel – persze itt is a baloldali sajtó erős rásegítésével. Nem könnyű persze amúgy sem Merkel árnyékából kibújni, és úgy kontinuitásról beszélni, hogy egyúttal valami dinamizmust is vigyen a kampányba.

SPD: Olaf Scholz

Hasonló dilemmával küzd, bár kisebb mértékben, Olaf Scholz, az SPD kancellárjelöltje, jelenlegi alkancellár és pénzügyminiszter is. Persze neki más összefüggések okoznak fejfájást. Úgy kell kormánytagként határozott arcélt mutatnia, hogy közben saját pártjának radikálisait, a szociáldemokraták korábbi általános mélyrepüléséért is felelősséget viselő vezetőséget pacifikálja, de el is feledtesse egyben. Mindeközben úgy határolódjon el az immáron a nyugati szélsőbalt is integráló kelet-német utódpárttól, hogy annak választói számára ő maradjon az ideális kancellárjelölt, miközben tudva tudja, hogy velük nem szeretne közösködni, hiszen a Linke mindent ellenez, ami a hagyományos Nyugat-Németország értékeihez kötődik.

Scholz mint korábbi hamburgi kormányzó polgármester, vagyis tartományi miniszterelnök, a szociáldemokraták eltűnőben lévő polgári vonulatát képviseli, akinek nem mindenről az adóemelés és a fokozott reguláció, sőt, netán az államosítás jut az eszébe.

Zöldek: Annalena Baerbock

Idén először kancellárjelöltet állító Zöldek, híven önmagukhoz, Annalena Baerbock személyében gondolták meg megtalálni az ideális Merkel-utódot, és ebben jó ideig a bevallottan többségében zöld-szimpatizáns sajtó is támogatta őket. Néhány balfogás, hebrencs megnyilvánulás azonban gyorsan egyértelművé tette, hogy a semmilyen kormányzati, vezetői tapasztalattal nem rendelkező fiatal nő nem az ideális jelölt, még ha az alternatív világképnek meg is felel az ő jelölése.

A Zöldek szövetségi szintű kormányzóképességével kapcsolatos lelkesedés így hamar megcsappant, a baloldali választók inkább a harcedzett, bár unalmas Olaf Scholzhoz pártoltak át, így megfordítva az SPD végső eltűnését előrevetítő negatív trendet.

A nagy kérdés persze az, hogy végül milyen koalíció jöhet létre

Ennek meghatározásában nagy szerepe lehet a liberális FDP-nek, ami az ellenzéki pártok közül az egyetlen, amely nem adóemelést és túlszabályozást ígér a gazdaságpolitikában, és a társadalompolitikájának egyes elemeiben, mint például a menekültügyben, inkább rendpárti, konzervatív álláspontot képvisel.

Ha rajtuk állna, nyilván inkább a CDU vezette, a Zöldek részvételével megkötött, a nemzeti színei alapján Jamaikának elnevezett koalíciót választanák. Ugyanakkor egy jelzőlámpa (SPD, FDP, Zöldek) összeállításban való részvételt sem zárnak ki – a ZDF közszolgálati televízió múlt heti felmérése szerint egyébként ennek lenne a legnagyobb támogatottsága és a legkisebb elutasítottsága. (33, ill. 41 %). A Jamaikát 29% támogatná, és 52% utasítja el. A választók számára (nem minden alap nélkül) egyfajta horrorszcenárióként megjelenített vörös-vörös-zöld koalíció 28 %-ot ér 56 százalékos elutasítottság mellett.

A pártok támogatottsága a kancellárjelöltek népszerűségét tükrözi: a CDU/CSU drámaian alacsony 22%-os támogatottsága mellett, melyben benne van a CSU bajorországi, szintén sokkoló 30 % körüli népszerűsége is, az SPD néhány hét alatt emelkedett 17-18-ról 25 százalékra. A Zöldek 17 százalékos népszerűsége jelentős visszaesését jelez, a liberálisok 11%-a jó esélyt teremthet nekik a királycsinálásra. Az AfD 11 százalékos adata jelzi a protesztszavazók súlyát – elsősorban a keleti tartományokban. A Linke 6%-a még azt is jelentheti, hogy ha Scholz ügyesen lavíroz és édesgeti magához az egykori kommunistákat, valamint a radikális nyugati balosokat, az utódpárt még akár ki is eshet a Bundestagból.

A kampány végének élesedő hangvétele jól mutatja, hogy mindenki tudja: a kiegyenlített viszonyok között mindenképp kell valami nagyot dobni, vagy legalábbis mondani.

A médiatámogatás egyértelműen a szociáldemokrata jelöltnek kedvez,

amiben a sajtó alapvetően baloldali szimpátiája mellett az is közrejátszik, hogy a kormányzati ciklusok változásának szükségességét Németországban azok is be szokták látni, akik amúgy a hatalmon lévőkkel szimpatizálnak. Egy biztos: a koalíciós egyezkedés nem kevés időt vesz majd igénybe, Németország új kancellárjának pedig nem lesz könnyű Merkel árnyékából kilépve, a koalíciós kényszerek szorításában határozottan kormányozni Európa vezető hatalmát.

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézetének vezetője, a Habsburg Ottó Alapítvány vezetője, volt berlini nagykövet.