A Konrad Adenauer vezette CDU 1957-es választási szlogenje és a kissé bárgyú kampányfilm tanulsága így hangzott: „Keine Experimente!”, vagyis csak semmi kísérletezés, tovább az Adenauer-i úton. Igaz, ez akkoriban a szociáldemokraták kalandor gondolatait volt hivatott pellengérre állítani, ami a NATO-val való szakítás, a gazdaság visszaesése és egy újabb háború veszélyét vetítette előre.
A múlt szombaton lezajlott kereszténydemokrata elnökválasztás tétje nem volt ennyire világpolitikai horderejű, ám az 1957-es jelszó érvényesült most is: kísérletek helyett folytatódjék az Angela Merkel nevével fémjelzett korszak, vagy legalábbis annak érzete.
Mi a tét?
Az idén szeptember 26-án sorra kerülő szövetségi választások mellett összesen 6 tartományi parlament összetételéről döntenek majd idén, közöttük olyan jelentős, egykor kereszténydemokrata fellegvárnak számító Bundeslandokban mint Baden-Württemberg, Türingia és Rajna-Pfalz.
Ebben a helyzeteben a német pártpalettán voltaképp egyedüliként néppárti jegyeket mutató, ma is 35-37 százalékos támogatottságú CDU nem engedheti meg magának azt a vezetési bizonytalanságot, amibe Merkel kancellár fokozatos visszahúzódása, majd a 2020 elején az új pártelnök-honvédelmi miniszter Annagret Kramp-Karrenbauer lemondása sodorta.
A valódi tét azonban ennél jóval nagyobb, még ha nyíltan senki sem szeret erről beszélni: hogyan nyerhető vissza, vagy inkább alakítható ki a modern kereszténydemokrácia profilja egy olyan helyzetben, amelyben a nemzetközi viszonyok számos bizonytalanságot hordoznak, ugyanakkor a belpolitikai stabilitás is a múlté.
Itt talán elég csak a transzatlanti viszony megroppanására, Kína folyamatos térnyerésére, Németországban pedig a radikális jobb és baloldal megerősödésére utalnunk – mindezt persze a klímaváltozás és a járványhelyzet árnyékában.
A pártpolitikai határokon átívelő Merkel-i problémamegoldó pragmatizmus, ami számos területen sikert és prosperitást hozott, korántsem erősítette a CDU hagyományosan oly gyakran hangoztatott értékelvűségét.
Az atomenergiáról való lemondás, a haderőfejlesztés totális elhanyagolása, az azonosneműek házasságának törvénybe iktatása és persze a társadalmi integráció nehézségeit – legalábbis látszólag – figyelmen kívül hagyó Willkommenskultur zászlóra tűzése mind-mind egy-egy mélyütést vittek be a konzervatívabb pártszimpatizánsoknak.
Mindig lehet persze a korszellemre hivatkozni, és nyilván kell kompromisszumokat kötni, nagykoalíciós kormányzás idején különösen.
De komoly veszélyekkel jár, ha egy párt a vélt vagy valós társadalmi elvárások miatt elveszíti arcélét, és lemond a politikai akaratképzés szándékáról. Nem kétséges, hogy a CDU új elnökének ezt a folyamatot kell megállítania,
megpróbálva Merkel kancellár 70 százalék (!) körüli népszerűségét valahogy rávetíteni a pártjára abban az időszakban is, amikor a kancellár már nyugdíjba vonult. Mindez nem egyszerű művelet.
A jelöltek
Egy másfél évtizede kormányzó politikai vezető árnyéka igen hosszú, s az árnyékban lassan és nehezen nőttek, nőnek fel a lehetséges utódok. Különösen akkor, ha Merkel maga ügyes taktikázással mindent elkövetett annak érdekében, hogy a lehetséges trónkövetelőket idejekorán kiiktassa.
Így nem csoda, ha a mostani jelöltek közül ketten, Friedrich Merz és Norbert Röttgen többé-kevésbé e „kiiktatott” kategóriába tartoznak.
Előbbi 2004-ben távozott a politikából, miután Merkel mögött az akkor ellenzéki CDU frakció helyettes elnöke lehetett csak, utóbbit pedig 3 év környezetvédelmi miniszterség után rakta ki a kancellár a kormányból, miután veszített az északrajna-vesztfáliai tartományi választásokon.
Politikai karakterük ettől függetlenül eltér egymástól, hiszen Merz mindig is a konzervatívabb irányzatot képviselte (az ő nevéhez fűződik az ezredfordulón még botrányosnak tekintett „Leitkultur”, vagyis a társadalmi integrációt domináló vezető kultúrára vonatkozó kifejezés), míg Röttgen a liberálisabb, környezetvédő modernista irány felé hajlott ifjúkora óta.
Utóbbi nem is szállt ki a politikából, hiszen a Bundestag tagja közel 30 éve, igaz, a Külügyi Bizottság elnökeként manapság inkább a diplomáciai parketten mozog, s az a bizonyos „pártpolitikai istállószag” kevéssé érződik rajta, így a pártelnök-választáson ő is inkább kívülállónak számított.
A német országos politikának mindig is kiváló gyakorlóterepe volt a tartományi szint, így a sikeresnek tekinthető északrajna-vesztfáliai miniszterelnök, Armin Laschet ezzel a bónusszal iratkozott fel a jelölt-listára.
Ráadásul amolyan csendestársként maga mellé vette Jens Spahn szövetségi egészségügyi minisztert, aki a COVID-os témák kapcsán egyre gyakrabban látható.
A választás
Az online megtartott pártkongresszuson a mesebeli számú 1001 küldött negyedórás kampánybeszédeket hallgathatott meg, ami kiválóan kirajzolta a jelöltek közötti különbségeket.
Tartalmi szempontból talán az első fordulóban legkevesebb, 294 szavazatot kapó Norbert Röttgen volt a legigényesebb, mert nemcsak az aktuális nagy kérdésekről beszélt, hanem a kereszténydemokrata alapértékekhez való viszonyra is kitért.
Röttgen azért is engedhette meg magának ezt az intellektuális luxust, mert kezdettől fogva világos volt, hogy neki nincs ugyan esélye a pártelnökségre, politikusi árfolyamát azonban egy tartalmas beszéddel és egy korántsem szégyellnivaló szavazatszámmal felsrófolhatja.
Így is lett: tagja lett a CDU elnökségének. A pártpolitizálás sajátosságait jelzi ugyanakkor, hogy a tartalomnál sokkal fontosabbnak tűntek a gesztusok, a testtartás, az érzelmek adagolása. Merz a párttagsággal és magával szemben is követelményeket támasztó határozott vezetőként lépett fel, míg Laschet az egymás iránti bizalom fontosságát hangsúlyozta, ami a biztonság alapja is – mindezt kedélyes családi anekdotákkal fűszerezve.
Retorikailag kiválóan oldotta meg a személyével kapcsolatos aggályok tematizálását azzal, hogy a hiányosságaiként felrótt tulajdonságait hitelességének forrásaként állította be:
igaz, hogy olykor csetlek-botlok, de én Armin Laschet vagyok. Ki ne érzett volna már a szavazó párttagok közül hasonlót?
A második fordulóban 521 szavazattal 466 ellenében Laschet győzött, ami nem egy fényes diadal, de megfelelő legitimáció.
Ist das gut für uns?, vagyis: jó-e ez nekünk?
A pártelnökség persze nem jelenti automatikusan a kancellár-jelöltséget is, ami a közvéleménykutatások szerint „jobban állna” a bajor miniszterelnöknek Markus Södernek. Erről az unió-pártok márciusban döntenek majd. A CDU elnökének személye azonban a kancellárjelöltségtől függetlenül is fontos a magyar politika számára.
Már-már közhely, hogy a Fidesz tagsága az Európai Néppártban a CDU álláspontjától függ. A német közszolgálati televízióban szombat este sugárzott beszélgetésben – amint ez várható volt – a riporter meg is kérdezte Laschetet, hogy mit is gondol Viktor Orbánról.
Azért volt ez várható, mert a német újságírásban szinte kötelező toposz, hogy a hiteles német kereszténydemokrácia és általában kormányzati politika előfeltétele a budapesti rosszfiú móresre tanítása.
Laschet azonban nem ment bele abba az utcába, amibe korábban Manfred Weber, mert bár óvott minden szélsőjobboldali elhajlástól Magyarországon és Lengyelországban, a két országot fontos európai partnernek nevezte.
Hogy a dialógusra való hajlandóság a választási kampányok hevében hogyan is alakul majd, nem tudhatjuk.
Az azonban biztos, hogy Északrajna-Vesztfália, vagyis egy olyan tartomány miniszterelnökeként, ami a német-magyar kapcsolatokban mind befektetési, mind kereskedelmi szempontból fontos szerepet játszik, tisztában van azzal, hogy a reláció sokkal többről szól politikai irányzatok csatározásánál vagy bármilyen jogállamisági vitánál, és sok-sok milliárd euró forog kockán.
Hogy mást ne is említsünk, a nagy német élelmiszerkereskedelmi láncok többségének központja a tartomány, és mostanság a legtöbb vállalati beruházás is onnan érkezik.
Értékválasztás, szóhasználat dolgában nem Laschet lesz az, aki a keresztény Európa zászlaját majd olyan magasra emeli, mint amennyire azt mi Budapestről remélnénk.
S bár nála intenzívebb katolikus nevelést aligha kapott bárki is a mai német politikában, a legnépesebb muzulmán közösségnek új otthont adó Északrajna-Vesztfáliában aligha fog a befogadást vagy az integráció feltételeit szigorító nagyívű javaslatokkal előállni.
Nem véletlen, hogy a jobboldali Alternative für Deutschland (AfD) elnöke a „balos-zöld korszellem” Merkel-i politikájának folytatóját látja az új elnökben, aki viszont – mint első interjújában leszögezte – nem visszacsábítani akarja a jobbra átpártolt egykori CDU szavazókat, hanem leküzdeni a szélsőjobboldalt.
A legnagyobb kérdés az, hogy a CDU középen tartásával és mindenféle határozottan jobboldali retorika és gesztus elkerülésével képes lesz-e pártjának támogatottságát olyan szinten tartani, hogy a választásokat követően a vörös-vörös-zöld, vagyis az utódpárti Linke-t is magába foglaló baloldali koalíció létrehozása legalábbis ne legyen kézenfekvő.
Az ugyanis már biztosnak látszik, hogy hagyományosan polgári, vagyis keresztény-liberális kormány már sosem alakul Németországban.
Ha az AfD mint szélsőjobboldalinak minősített párt továbbra is karanténban marad, az utódpárt Linke viszont egyre inkább szalonképessé válik, nem marad más hátra, mint hogy leginkább az egyre erősödő Zöldek kegyétől függ majd, hogy ki is lesz Németország következő kancellárja. Ez a faramuci helyzet pedig igen fejlett lavírozóképességet követel a kereszténydemokraták új elnökétől.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézetének vezetője, a Habsburg Ottó Alapítvány vezetője, volt berlini nagykövet.
