Hol a brüsszeli mentőcsomag? - Győri Enikő írása

Bruno Le Maire francia pénzügyminiszter déli társaihoz hasonlóan nap mint nap sürgeti a bátor döntések meghozatalát, csakúgy, mint az Európai Parlament, amely pénteken elfogadott határozatában jelezte: 2 billiós (azaz 2 ezer milliárdos) csomagot vár a Bizottságtól.

Közben pedig mindenhol napvilágot láttak az első negyedéves rémisztő adatok az Unió gazdasági teljesítményről:

a tagállamok GDP-je átlagosan 2,7%-kal esett az év első három hónapjában, az euróövezetben pedig még erősebb, 3,3%-os a zsugorodás. Magyarország a 2,2%-os növekedésével a legjobbak között van, 5%-kal haladja meg az uniós átlagot. A válság által leginkább sújtott Olaszországban és Spanyolországban viszont idén 9%-os recessziót várnak.

Tehát bizony igyekeznie kellene a Bizottságnak. Csakhogy annyi érdeket kell összebékíteni (értsd: annyi zsebet kellene kitömni a korántsem végtelen kasszából), hogy a mutatvány hosszabbra nyúlik a reméltnél. Eredetileg május 6-án kellett volna von der Leyen bizottsági elnöknek bemutatnia, de a jelenlegi állás szerint csak a hónap végén fog debütálni a mentőcsomag.

Mit tudunk eddig?

A cél ismert: valahogy a közös büdzsén keresztül segíteni a tagállamokat sérült gazdaságaik talpraállításában. Mindezt úgy, hogy még nem tudjuk, a vírus mennyi ideig marad még velünk, s hol pontosan mekkora lesz a kár egy hónap, fél év vagy három év múlva.

Az már egyértelmű, hogy a tagállamok eddig sokkal többet áldoztak erre, mint Brüsszel (összes COVID-mentőforrás kb. 72%-át ők állták, lásd az l. ábrát), tehát üres a zsebük.

Bár Merkel kancellár kifejezte ugyan a készségét, hogy többet fizessen be az Unió közös költségvetésébe, de nem biztos, hogy ezt a többi nettó befizető, például az ez ellen mindig tiltakozó hollandok vagy osztrákok is pártolnák.

Tagállami adakozó kedv hiányában jutott tehát a Bizottság arra a következtetésre, hogy trükköznie kell. Olyan újjáépítési eszközt fog bemutatni, amelyhez a forrásokat a pénzpiacokról történő kölcsönfelvétellel kívánja előteremteni, ehhez a garanciát pedig az uniós büdzsé adja.

Von der Leyen egyelőre annyit árult el, hogy a leendő Újjáépítési Eszköz három pilléren alapul majd.

Az első az újjáépítési és ellenállóképességet erősítő eszköz, melynek nagy részét kormánykiadásokra, azaz állami beruházások támogatására fordítják a tagállamok gazdaságai helyreállításához az olyan korábban lefektetett célok mentén, mint a klímasemlegesség vagy a digitális átállás, ráadásul az európai szemeszter országspecifikus ajánlásaira fókuszálva. Tehát az új Bizottság zászlóshajó projektjei megmaradnak, csak hozzáigazítják őket a megváltozott valósághoz úgy, hogy bármikor rápiríthatnak a tagállamokra, ha az illető ország esetleg elkalandozna a vállalások vagy a végrehajtás tekintetében.

Ez az eszköz valamennyi tagállam számára rendelkezésre áll majd, de azokra az országokra koncentrál, amelyek a legnagyobb gazdasági veszteséget szenvedték el a koronavírus-járvány alatt. Elvileg a számunkra oly fontos kohéziós politikát is e pillér alatt fogják megerősíteni, mint ami szintén beruházásélénkítő hatással jár. Az elmaradottabb ágazatok és területek felzárkóztatásának célkitűzése tehát megmarad. Persze hogy miként arányulnak majd egymáshoz földrajzilag és  ágazati értelemben a kifizetések, még nem látszik.

Bízzunk benne, hogy Charles Michel, az uniós tagállamok vezetőit tömörítő Európai Tanács elnökének szavai, melyek szerint

a válságnak erősítenie kell a közös európai akaratot arra, hogy együttműködjünk a nagyobb konvergencia, a folytatódó kohézió és az európai integráció érdekében

számsorokban is igazolást nyernek majd.

A második pillér a magánberuházások ösztönzésére fókuszálna az InvestEU program (a most lejáró költségvetési ciklus beruházásösztönző Juncker-tervének folytatása) erősítése révén.

Ide tartozna egy új szolvencia eszköz, amely üzleti vállalkozások feltőkésítéséhez és a cégcsőd elkerüléséhez biztosít majd forrásokat valamennyi tagállamban.

Létrejönne továbbá egy Stratégiai Beruházási Eszköz is, amely azt a célt lenne hivatott szolgálni, hogy az EU képes legyen a kritikus fontosságú gyógyszereket és orvosi eszközöket saját maga is előállítani.

Ez az alkotórész tehát a magán és stratégiai beruházások forrása lesz.

A harmadik pillér pedig a járvány tanulságainak levonásával olyan, a válságkezelésben hasznosnak minősült programok megerősítése lesz, mint a RescEU (egészségügyi stratégiai készlet), vagy a Horizon Europe (kutatás), és a Bizottság javasolni fog egy külön uniós egészségügyi programot is.

Ezen nagy vonalakon túl a csomag technikáiról még kevés szivárgott ki. A Bizottság elnöke annyit elmondott, hogy megtartják a már most is alkalmazott módszert, hogy az időszakon belül előre csoportosítanak pénzeket, hogy minél gyorsabban megkaphassák a gazdaságok a hőn áhított erős lökést.

Tudjuk, hogy lesz benne vissza nem térítendő támogatás (amit a déliek kérnek) és hitel is (amit az északiak inkább pártolnának). Von der Leyen megerősítette, hogy megtartják a korábbi költségvetési tervezetben már szerepelt jogállamisági eszközt, tehát hogy vissza lehessen tartani kifizetéseket bizonyos Brüsszel által renitensnek vélt tagállamoktól.

Mit akar a Parlament?

Míg a Bizottság konzultál és vívja belső (értsd: a biztosok közötti) és külső (a tagállamokkal) a meccseit, az Európai Parlament igyekszik minél több cölöpöt leverni, hogy a Bizottság terveit a neki megfelelő irányba terelje.

Először is ragaszkodik hozzá, hogy a mentőcsomag a többéves költségvetés része legyen, hisz akkor nem lehet megkerülni az intézményt: a szerződések szerint egyetértési joga van. Azaz igent vagy nemet mondhat rá, de nem módosíthatja.

Ez magyar szempontból most éppen nem jön rosszul, mert ha esetleg kiszerveznék a helyreállítási alapot a költségvetésből, akkor kevés eséllyel maradna fenn a döntéshozatalban az egyhangúság, amely pedig a költségvetés elfogadásakor a szabály. Magyarul: ha az alap része az MFF-nek, akkor afelett is vétójogunk lenne.

Szintén kedvező számunkra, hogy az EP szerint a helyreállítási alapot a hosszú távú költségvetésen felül kell kialakítani. Szó szerint szerepel benne, hogy azt nem a meglévő és már tervbe vett politikák rovására kell létrehozni, tehát nem szolgáltathat ürügyet a közös költségvetés megvágására. A szükséges bevételeket új saját források révén kívánja előteremteni a Parlament, azért, hogy ne kelljen növelni a közvetlen tagállami befizetéseket a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapján.

Tudni kell, az uniós bevételek döntő része GNI alapú, és a felső határt is az alapján határozzák meg, amely pedig a válság következtében biztosan esni fog. Ezért a képviselők attól független bevételi forrást akarnak, olyat, amit beszedhetnek például a pénzügyi tranzakciók, a műanyagok vagy a szén-dioxid kibocsátás után. Azt egyébként von der Leyen is jelezte, hogy az általa vezetett testület is új saját forrást bevezetésére tesz majd javaslatot.

Míg a Bizottság nem mond nagyságrendet, a Parlament két billió eurós helyreállítási tervben gondolkodik, amelyet

hosszú lejáratú gazdaságélénkítési kötvények kibocsátásán keresztül

kellene finanszírozni, a folyósítása pedig

hitelekkel és főként vissza nem térítendő támogatásokkal, közvetlen beruházási és tőkebefizetésekkel

történne.

A Parlament ráadásul kéri a Bizottságot, hogy ne használjon

kétes multiplikátorokat ambiciózus számadatok hirdetésére,

és ne hagyatkozzon

pénzügyi bűvészkedésre.

Ez azt az egyértelmű parlamenti intelmet jelenti, hogy a Bizottság ne akarjon egy kevés pénzt tartalmazó javaslattal előállni, s azt magyarázni, hogy majd pénzpiaci mágiával feltornássza az összeget.

Az elfogadottak legitimitását növeli, hogy öt párt is áldását adta rá, a politikai paletta széles spektrumáról, ami ritkán fordul elő a Házban.

Veszélyek és kockázatok

A következő hétéves uniós költségvetés és a válságkezelő csomag célja természetesen az, hogy minden tagállam szükségletei és érdemei szerint kapjon segítséget. Az érdekek összebékítése ugyanakkor – amint az már az előzőekből is kitűnt – nem egyszerű feladat. A járvány mindenkit érint, azaz szimmetrikus, de hogy az ütés mennyire ment mélyre, nagyon eltér, s ugye még nem látjuk a végét. Igen eltérő számok jönnek ki, ha abszolút értékben nézzük például a gazdasági hanyatlás mértékét, a betegek számát, illetve ha ezeket a gazdaságok erejéhez mérjük. A forráselosztás elvének meghatározása tehát komoly egyensúlyozást igényel.

Komoly erkölcsi kockázat is felmerül: hogy lehet azt pénzben kifejezni, ha egy tagállam sikeresen kezelte a helyzetet, s így kisebb a vesztesége (például a halottak száma), de ez nagyobb anyagi áldozatot követelt.

Hogyan lehet elkerülni, hogy az eddig felelőtlenül gazdálkodók (a nagyobb adósságállományt vagy hiányt felhalmozó tagállamok) ne részesüljenek jutalomban azért, mert felkészületlenebbül érte őket a válság, esetleg rosszul kezelték azt, illetve másoknál a korábbi jó gazdasági vagy válságkezelési teljesítmény ne járjon anyagi hátránnyal?

Szintén megoldandó feladat, hogy a válságkezelés földrajzilag kiegyensúlyozott legyen. A fair forráshoz jutás, azaz a korrektség biztosítása ugyanakkor alapkövetelmény. Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság által eredetileg, még 2018-ban kihozott hétéves költségvetési terv nem felelt meg ennek a követelmények; kimondottan büntette a felzárkózást és a rosszabbul teljesítő délieknek igyekezett kedvezni, a jól teljesítő „keletiek” ellenében.

A Bizottságnak arra is gondolnia kell továbbá, hogy mennyire hagyja eladósodni a tagállamokat, illetve hogy elszaladjon a hiányuk.

Németországnak évek óta költségvetési többlete van, az adósságállománya 2018-ban 61,8%, volt, így egy ottani mínuszba fordulás nem vezetne tragédiához, akkor sem, ha a gazdaság támogatása érdekében foganatosított intézkedések miatt 2020-ban 76%-ra emelkedik az adóssága a Bizottság tavaszi előrejelzése szerint. Az olasz kitettség viszont a mostani 135%-ról 160%-ra fog felugrani az idei év végére, ami pedig már a közel visszafizethetetlen kategória.

A Stabilitási és Növekedési Paktum felfüggesztése, a mentés „kerül, amibe kerül” elve komoly egyenlőtlenségekhez is vezet, hisz nem mindenki engedheti meg magának ugyanazt a nagyvonalúságot a saját gazdasága felé, ami aztán torzulást okozhat az egységes piacon; a gyengék és kisebbek komoly versenyhátrányba kerülhetnek.

Magyar szempontból is sok forog kockán

Számunkra létszükséglet, hogy a közös költségvetés főösszege nőjön, és hogy a kohéziós, illetve agrárpolitika a jövőben is elegendő forráshoz jusson. Pontot kell tenni annak a vitának a végére, miszerint a keleti tagállamok elmúlt évekbeli dinamikus fejlődése miatt a kohéziós forrásokat jelentősen csökkenteni kell, hisz nincs is rájuk már szükség. A kelet-közép-európaiak abszolút fejlettsége még korántsem érte el a nyugat-európaiakét:

Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Horvátország, Szlovénia, Bulgária és Románia bruttó nemzet jövedelme az EU átlag 70%-át teszi még csak ki, tehát végtelenül igazságtalan lenne a jelenlegi kohéziós politika kelet-közép-európaiak rovására történő módosítása.

A konvergencia folytatásához elengedhetetlen a megfelelően finanszírozott kohéziós politika.

Az új saját források esetleges bevezetése szintén több kérdést vet fel. Az adózás nemzeti hatáskör, tehát akár széndioxid-kibocsátáshoz kapcsolódó, akár digitális vagy tranzakciós uniós szintű adóban gondolkodna a Bizottság, mint új uniós bevételben, az ütközhet a szerződésekkel. Akkor ugye a tagállamok elesnének egy nemzeti bevételi forrástól, így az fajtájától függően eltérő mértékben terhelné a nemzeti költségvetéseket.

Ezen túl nem jelentene állandó, biztos forrást, tehát nem felel meg az uniós költségvetési bevétellel szemben támasztott olyan követelményeknek, mint a stabilitás, méltányosság vagy a hatékonyság.

Azt pedig, hogy a jogállamiság miatti politikai vádaskodásoknak anyagi következménye lehet 2021-től – amit egyébként nem meglepő módon az Európai Parlament is erősen szorgalmaz –, a Bizottságnak ezerszer is át kellene gondolnia.

Az uniós pénzek felelős elkötése mindenki számára kötelező; az ehhez szükséges intézmények és szabályok megvannak, azokat a tagállamoknak alkalmazniuk kell, sőt, a szerződéseknek megfelelően együtt is kell működniük.

Viszont pártpolitikai játszmáktól, külső szervezetek és véleményvezérek megfontolásaitól nem függhet finanszírozás; ezt egyébként az Unió elsődleges joga nem is teszi lehetővé. Egy ilyen intézkedés a jogbiztonságot veszélyeztetné, össze nem illő dolgokat kapcsolna egymáshoz, ellehetetlenítené az objektív mutatók alapján működő támogatáspolitikát. Ez pedig végletesen aláásná a polgárok Unióba vetett bizalmát.

A szerző a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi római és madridi nagykövet.