Miért is ne vonhatnánk le fontos tanulságokat Európa, ezen belül az európai integráció elmúlt 50 évének három legmélyebb válságából? Érdemes ezt megtennünk: ha elkerülhetjük a hibákat azért, ha pedig valami jót tanulhatunk, hát azért.
Az európai integráció első nagy válságát az 1970-es évtized két olajárrobbanása hozta el. Az USA akkor a két háborús vesztes – Japán és Németország – amerikai gazdasággal szembeni térnyerését kívánta megállítani. 1971-ben megszűnik a dollár aranyra való átválthatósága, majd pontos tervezéssel 1973-ban beüt az első, majd később a második olajsokk. Ezek Amerika válaszai voltak a korábbi háborús vesztesek új gazdasági sikereire. Tanulságos, hogy Európa válságát jelentős mértékben korábbi sikerei váltották ki. Az 1970-es évtized magas inflációt és csökkenő/stagnáló gazdasági teljesítményt hozott Európának. Mégis, az évtized végére mind Japán, mint Nyugat-Európa feldolgozta a sokkokat és erősebben került ki belőlük. Hogyan?
Európában a siker végső forrása a nyugat-európai országok önálló pénzpolitikája volt. A német márka övezete, a déli országok és a skandinávok mind saját gazdaságukra szabott jegybanki politikával kezelték a sokkokat. Ez önálló kamatpolitikát, árfolyampolitikát, inflációs politikát, bankrendszeri működést és pénzügyi szabályozást engedett meg az igen különböző gazdasági szerkezettel válságot átélő országoknak. Ma még egyetlen ország sem meri bevallani, de közös pénzzel nem lettek volna képesek a sikerre.
Az önálló pénzpolitika megengedte, hogy a legjobb exportágazatok megerősödjenek /német gépipar és vegyipar, francia közlekedési ipar, olasz kézművesipar, skandináv tőkeintenzív iparágak/, miközben az önálló árfolyampolitika kedvezett az importhelyettesítő beruházásoknak. Az állami infrastruktúra-fejlesztések és a válságkezelés ipari beruházásai fenntartották a fogyasztásnál a vásárlóerőt. Mindenkinél más, saját versenyképességhez igazodó költségvetési hiányszint és államadósság dinamika alakult ki, mert a közös kötelező szabályozás nem bénította meg az egyedi alkalmazkodást. A sokszínű Európa sokszínűen válaszolt a sokkokra.
Európa és az európai integráció második mély válságát a 2008/2009-es pénzügyi sokk hozta el. Mint az első válságnál, most is a korábbi évtized európai sikere vált a válság forrásává. A közös pénz bevezetése a válság előtti években az eurózóna déli államait az olcsó hitelek felé vitte: a költségvetések, a vállalatok és a családok egyaránt nagy hiteleket halmoztak fel. Az északi tagállamok bankrendszere pénzelte az eladósodást: jó üzlet volt délen az, amit északon nem engedett meg a takarékos állam.
2008 őszén kitört az amerikai pénzügyi válság, amit az USA 10 hónap alatt sikerrel kezelt: 2009 nyarán az amerikai gazdaság már az újraindítás és fellendülés szakaszába került. Ez a kormány és a jegybank gyors, határozott, óriási pénzeket mozgató közös válságkezelésének volt az eredménye. Ezzel szemben az Európai Unió /Lengyelország kivételével/ először a 2009-es gazdasági visszaesést szenvedte el, majd 2010 nyarán jött a görög válság, nyomában 2011/2012-ben az eurózóna halmozott /bankrendszer, államadósság, költségvetés, foglalkoztatás, beruházás/ válsága.
Ezt a válságot sem az EU közös intézményei, sem az eurózóna, sem a válságállamok kormányai nem tudták sikeresen kezelni. Már nem volt önálló pénzpolitikára lehetőség, de még nem lépett be a válságkezelésbe az Európai Központi Bank. Majd amikor belépett, az amerikai jegybankhoz képest négy éves késéssel, nem volt közös kormányzati-jegybanki válságkezelési, majd helyreállításai politika. Így a 2010-2019 közötti évtizedben valójában nem oldották meg a válságot, csak lefojtották azt. Egészen 2020 tavaszáig az már nem az államadósság, a bankrendszer vagy a költségvetés válsága volt, hanem az EU versenyképességi hanyatlásának és világgazdasági térvesztésének a válsága.
Mindent elmond Európa térvesztéséről, hogy az EU világgazdasági részaránya 1980-2019 között 26%-ról 16%-ra csökkent, miközben az USA 18%-ról lépett le 16%-ra és Kína 5%-ról jött fel szintén 16%-ra.
Míg az 1970-es évtized válságát végül sikerült feldolgoznia Európának, a 2008/2009-es pénzügyi válságot már nem. Az búvópatakként hol itt, hol ott ütötte fel a fejét az egyes országokban, iparágakban, munkanélküliségi szintekben vagy magas államadósság rátákban. Az első válságkezelés sikerének és a második kudarcának azonos a forrása, csak más az előjele. Míg az elsőnél még volt önálló pénzpolitika, a másodiknál már nem. Jellemző, hogy egyértelműen azok az országok értek el jobb eredményt a 2010-2019 közötti évtizedben, amelyek kívül maradtak ez eurózónán.
2020 elején beütött Európa harmadik válsága. A Covid-19 járvány nyomában az EU-országok többségében gazdasági válság alakul ki. Már látszik, hogy akik jól kezelték a járványt, azoknál jobbak az idei gazdasági kilátások, és ez megfordítva is igaz. Azoknál még jobbak a várható gazdasági adatok, akik nem élték át az eurózóna hosszú, 2008/2009 és 2019 közötti először nyílt, majd lappangó válságát. Még ennél is jobb az idei várható gazdasági eredmény ott, ahol képesek az önálló nemzeti pénzpolitika eszközeit célzottan használni.
Európa 50 éven belüli harmadik válsága azonban éppen csak elkezdődött. Miután a 2020-as évek egyik időbeli rokonát az 1970-es években lelhetjük fel, ezért elhúzódó válsághelyzetre számíthatunk.
Itt érdemes használni a megelőző két válság legfontosabb két tanulságát: önálló pénzpolitikával nyertesen lehet kikerülni még egy közel évtizedes nehéz szakaszból is, de el kell kerülni a külső eladósodást. A kettő a lehető legerősebben összekapcsolódik. Hiába van egy országban önálló pénzpolitikára lehetőség, ha a válság terheinek enyhítésére külső hiteleket vesznek fel, mert az korlátozza, majd megszünteti az önálló pénzpolitika mozgásterét. Ezt mi magyarok tudjuk a legjobban, mert ez történt velünk 2002 és 2010 között: ebből törtünk ki az elmúlt évtizedben.
A hibákat nem szabad megismételni, csak így lehetünk a nyertesek nyertesei Európában. De így lehetünk.
Ahogy William Occam ajánlja nekünk: „Soha ne használj többet, mint amennyi szükséges”.
