Miért okozott nemzetközi botrányt egy vadásztengeralattjáró beszerzés?

Az USA-EU kapcsolatok nem alakulnak valami fényesen, annak ellenére, hogy idén január óta Joe Bidennek hívják az amerikai elnököt. Bár Donald Trump elnöksége után sokan megváltásként értékelték a joviális, demokrata elnököt, az elmúlt hónapok egyre másra hozták azokat a kétoldalú ügyeket, amelyekből úgy tűnik, Washington továbbra is az America First jelszava az iránymutató, csak most egy kicsit mosolyognak is hozzá a Fehér Házban és némi diplomáciába is becsomagolják az Europának fájó döntéseket.

A legutóbbi pofon, a kabuli evakuálás megalázó pillanatai még el sem múltak, amikor

szeptember 15-én Biden elnök AUKUS néven új háromoldalú, amerikai-brit-ausztrál együttműködést jelentett be Kína ázsiai feltartóztatásának újabb elemeként.

Ennek még akár örülhetnénk is itt Európában, ha a megállapodás máris nem járt volna együtt azzal, hogy Ausztrália felmondta a Franciaországgal 2016-ban gigafegyverüzletét, hogy helyette – egyelőre tisztázatlan – amerikai vagy brit tengeralattjárókat vegyen majd.

A franciák „hátbaszúrásáról”, a kínai felháborodásról vagy az geopolitikai töltetű vitákról már rengeteg szó esett az elmúlt napokban, itt most inkább arról lesz szó, hogy

mit veszít, és mit nyert Ausztrália az új üzlettel, és hogy mennyibe fog ez neki kerülni.

Dízel-elektromos helyett nukleáris: ez a lényeg

Jelenleg mintegy 41 ország haditengerészete rendelkezik legalább egy tengeralattjáróval, ami nem csak első hallásra magas szám, bár ezen országok fele leginkább csak 2-3 járművel rendelkezik és többnyire elavult.

A tengeralattjárók világában két lényegi kérdés van, a funkció és a meghajtás.

Az előbbi esetében vadász vagy csapásmérő tengeralattjárókat különböztetünk meg, előbbiek kisebbek és feladatuk a (hadi)hajók és a csapásmérő tengeralattjárók elsüllyesztése. Utóbbiak feladata, hogy a magukkal hordozott tucatnyi vagy több indító tubusból a világ túloldalát is elérni képes, lehetőleg nukleáris robbanófejjel szerelt rakétákat indíthassanak.

A másik alapkérdés a meghajtásé, hogy a hajó hagyományos, dízel-elektromos meghajtással, vagy a sokkal modernebb, de egyben bonyolultabb nukleáris meghajtással rendelkezik. Itt most a cikkben szinte kizárólag a vadásztengeralattjárókról lesz szó, de mielőtt rátérnénk, hogy melyik meghajtás milyen feladatokra alkalmasabb inkább, érdemes átlátni, hogy bár a felhasználók száma nagy, a gyártók exkluzív klubot alkotnak.

A hagyományos meghajtású tengeralattjárókat a nyugati világban Németország, Svédország, Franciaország, Spanyolország és Japán kínál régóta.

Mint minden komplex haditechnikai rendszer ezek a hajók is idővel csak egyre drágábbak és bonyolultabbak lettek, hiszen a meghajtás mellett, a kommunikációs eszközök, a fegyverrendszerek, vagy a szonárok fejlettebbé váltak. Kína felemelkedése és az elmúlt évtized fegyverkezési versenye ugyanakkor több ázsiai országot is arra késztetett, hogy önálló fejlesztésekbe fogjon. Dél-Korea már rendszerbe is állította saját típusát, India és Tajvan pedig a fejlesztéseknél tart.

Ahogy Ausztrália esetében is, a világ legtöbb tengeralattjáró beszerzésénél az európai cégek és Japán áll versenyben.

Az ausztrálok idáig a svéd tervezésű Canberra-osztály hat egységét üzemeltették, a cserére érett egységek váltótípusára a japán, a német, a francia és a svéd gyártók pályáztak.

Hiányolhatnánk az amerikai és a brit gyártókat, de ám ezek az országok már évtizedekkel korábban felhagytak a dízel-elektromos típusok fejlesztésével, mivel a meglevő nukleáris meghajtású hajóosztályok mellett túl költséges és bizonytalan jövőjű lenne a piacon maradni.

A nyugati világból gyakorlatilag Franciaország az egyetlen, amely egyszerre kínál tengeralattjárókat mindkét meghajtással

(természetesen Kína és Oroszország is képes erre, ám az ő piacuk jóval szűkebb). Az ausztrál kormány állítólag épp azért döntött a francia Shortfin Barracuda osztályú típus mellett, mert annak van nukleáris meghajtású változata is, ami a későbbiekben – ha felmerült volna egy ilyen igény – lehetővé tette volna a váltást.

Mindkét meghajtásnak megvan az előnye és a hátránya.

A mai modern dízel-elektromos erőművek, főleg ha az ún. levegő független meghajtással is el vannak látva, akkor akár két hétig is víz alatt tudnak maradni. Emellett rendkívül csendesek, amikor elektromos meghajtással mennek, gyakorlatilag hangtalanok.

Mivel a tengeralattjárók leggyakoribb feladata a hírszerzés, a felderítés vagy a megfigyelés, ez egy olyan előnyt jelent a nukleáris meghajtással szemben (ahol a reaktor hűtése miatt állandóan keringtetésre van szükség), hogy különösen partmenti vizeken akár a legmodernebb hajókat, sőt amerikai nukleáris tengeralattjárókat is „legyőztek” torpedóikkal gyakorlatokon.

A nukleáris meghajtás előnye, hogy gyakorlatilag a hajó addig bírja víz alatt, amíg van élelmiszer és a legénység bírja pszichésen (a brit tengok esetében pl. 90 napban van maximalizálva).

A tágas, nyílt óceánokon jobban érzi magát az ilyen tengeralattjáró, a természetes zajok és nagy tér kedvező számára. Mélyebre merülhet és a sebessége is nagyobb, amely egy háborús helyzetben a túlélést jelentheti. Amerikai tengeralattjárók víz alatti menetben képesek a 30 csomós sebességet tartani huzamosabb időn át.

A nukleáris tengeralattjárók természetszerűleg sokkal költségesebbek is, és idáig csak amerikai, brit, francia, orosz és kínai kézben volt a technológia, illetve 2016 óta India is rendszerbe állította első ilyen hajóját.

A mostani ausztrál üzlet éppen ezért is példanélküli, mert most először fordul elő, hogy ország (az USA vagy a britek, majd meglátjuk) megossza a nukleáris reaktor/meghajtás technológiáját egy másik országgal.

Bár ez nem ütközik nemzetközi megállapodásokba, a kérdés rendkívül érzékeny.

Ami a hírekből kimaradt: milyen lesz a váltótípus és mennyibe fog kerülni?

A francia Shortfin Barracuda 12 egységének a beszerzése 2016-ban 36 milliárd euróba került volna (3 milliárd euró/egység), az egyeztetések húzódtak idén már 51 milliárd eurós költséggel számoltak (4,24 milliárd euró/egység). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tervezett 50 évnyi üzemeltetés alatt még kétszer ennyit, mintegy 91 milliárd eurót kellett volna költeni a fenntartásra (és még biztos akadnak előre nem látható tételek), akkor láthatjuk, hogy még az dízel-elektromos flotta sem olcsó.

Az elmúlt hét hírei furcsa módon csak arról szóltak, hogy az ausztrál-francia üzlet kútba esett, de arról nem hallani, hogy mi lesz helyette.

A kérdés több szempontból is sürgető. A francia egységek 2032-től álltak volna hadrendbe, ha nincs csúszás, addig a meglevő hat Collins osztályú egység többsége talán kitartott volna.

Most az AUKUS trió bármelyik másik két tagja lehetne a beszállító, de valószínűbbnek tartható a britek ajánlata. Miért? Mint a francia ajánlatnál is láttuk, a fenntartás költségek az igazán masszívak. A 12 hagyományos meghajtású helyett csak 8 nukleáris meghajtású egységgel számolnak Canberrában.

Nos, a brit Astute osztály a modern képességei mellett is, egy korlátozott erőforrásokkal rendelkező középhatalom tengeralattjárója, amelyben méretben, legénységben és fenntartási költségekben is kisebb tétel, mint az amerikai Virginia osztály egy-egy darabja (pl. 50 évre tervezett működés alatt a briteknél csak egyszer kell a reaktor fűtőanyagát újratölteni szemben amerikaiaknál, ahol kétszer) A britek egység darabára 1,8 milliárd USD volt 2015-ben, az amerikainak 2,7-3,2 milliárd USD per hajó.

A brit típus választása mellett szólhat az is, hogy a szigetország hajógyárainak van kapacitása legyártani őket (legalábbis az első darabokat), míg az amerikaiak nem.

Az USA évente két új egységet tud összeszerelni és már 2020-ban azon ment a vita, hogy bár a kínai haditengerészeti verseny indokolná, az ipari kapacitások csak maximum az három vadásztengeralattjáró egy idejű gyártását tennék lehetővé. Ez azt is jelenti, hogy a 2020-as években az amerikai hajógyárakat le fogják kötni a washingtoni megrendelések.

Az ausztrál tervek természetesen arról szólnak – a franciákkal való tárgyalások épp ezért húzódtak – hogy nyolc egység gyártásának nagyobbik része a kontinens dokkjaiban kell majd történjen, a találgatások szerint 10 év további csúszással, azaz 2040-től. A franciák eredetileg az ausztrál beszállítók arányát 90 százalékra ígérték, aztán 60 százalékra csökkent, aztán még lejjebb került. Legyen brit vagy amerikai majd a győztes típus, az elvárás itt is az lesz, hogy az ausztrál részesedés minél magasabb legyen.

Mind a Virginia, mind az Astute osztálynál a fő fegyverzetet a torpedók mellett, a szintén a vetőcsőből indítható Tomahawk robotrepülőgépek jelentik. Ezek az 1000-1200 km-es hatótávolságú szubszonikus fegyverek bármilyen szárazföldi célpont ellen alkalmazhatóak. Ausztrália még nem rendelkezik ilyenekkel, de a bejelentések szerint ebből a fegyverből is vásárolnak a meglevő hadihajóikhoz.

Végül, mivel a fenyegetést elsősorban Kína jelenti, ausztrál szempontból a váltásnak lesz egy drasztikus előnye is.

Az ausztrál tengeralattjárók számára manapság is a fő működési terület a Kelet-kínai és a Dél-Kínai tenger lesz. Különösen az utóbbi tartogathat érdekességeket, hiszen az elmúlt évtizedben itt több zátonyt, atollt töltött fel és tett alkalmassá akár nagy hatótávolságú bombázók fogadására is.

A jelenlegi Collins osztály egységeivel – figyelembe véve a tengeralattjáró kapacitásait – az ausztrál haditengerészet a Dél-Kínai tenger 11 napot tudott járőrözni. Elég karcsú, ha azt vesszük, hogy mennyi ideig tart oda és vissza az út. A nukleáris tengeralattjárókkal – amerikai számítások szerint – ez 77 napra bővülne, ami azért szignifikáns bővülést jelent.

Mint már említettük, békeidőben a tengeralattjárók legfőbb feladata a hírszerzés és az észrevétlen felderítés. Ha hétszer annyi időd van eltölteni a célterületen, mint korábban, az már jelentős információtöbblethez vezet, és ráadásul a hírszerzési partnereid számára és értékelhető a hozzájárulásod.

Szinte közismert tény, hogy a világ legszorosabb hírszerzési együttműködése az öt angolszáz ország, az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália, Kanada és Új-Zéland között van.

Azzal, hogy Canberra most majd egy brit, vagy egy amerikai tengeralattjáró típust fog választani, a hírszerzési együttműködő újabb területén erősödhet az információ csere is, amire egy francia típussal talán kevésbé ment volna.