Most először áll magyar parancsnok egy NATO misszió élén

Zuhogó esőben de ünnepélyes pillanatok közepette került sor múlt hét pénteken a Koszovóban működő NATO misszió ünnepélyes átadás-átvételi ünnepségére. A leköszönő olasz Franco Federici tábornoktól vette át a parancsnokságot Kajári Ferenc vezérőrnagy, pontot téve ezzel az elmúlt évek egyik legnagyobb magyar katonadiplomáciai erőfeszítéseire.

Magyar parancsnoka még sosem volt NATO missziónak tagságunk több mint 20 éves története során, sőt általában is elmondtató, hogy közepes méretű nemzetek ritkán jutnak ilyen megtiszteltetés vagy inkább lehetőség birtokába.

A NATO-nak eleve nem volt sok katonai missziója a hidegháború vége óta, az afganisztáni misszió nyári megszűnése óta a koszovói mellett csak Irakban működik egy tanácsadói misszió, jelenleg dán vezetés alatt.

Ahhoz, hogy a Magyar Honvédség egyik főtisztje vezethesse a nyugat-balkáni missziót, természetesen számos tényezőnek kellett egybeesnie.

Ezek közül magyar szempontból három tényező fontos. Egyrészt a Magyar Honvédség egységei egyenletesen magas színvonalon látják el munkájukat, a vezető beosztású katonai vezetők munkájával elégettek a NATO-ban.

Ha erre nincs is közvetlen bizonyítéka a magyar közvéleménynek, visszafelé logikázva abban biztosak lehetünk, hogy sem az amerikaiak, sem a nagyobb európai nemzetek nem bíznák ránk a vezetést, ha nem lennének meggyőződve arról, hogy kellő ismerettel és felkészültséggel bírnak a magyar tisztek a feladat ellátásához.

A mostani parancsoki beosztás előtt magyar tábornokok több alkalommal töltötték be a paracsnok-helyettesei beosztást is, mint például Korom Ferenc vezérezredes, a Magyar Honvédség előző parancsnoka.

A mostani siker másik záloga a jelentős méretű magyar szerepvállalás a KFOR-ban.

Érdekes módon jelenlétünk a kezdetek óta nagyrészt ugyanakkora, egy zászlóalj méretű erő, kb. 300 fő. Csak amíg 1999-ben 60.000 fő volt a KFOR létszáma, addig ez mára 3800 fő körülire csökkent.

A magyar katonák az első tíz évben Őr és Biztosító Zászlóalj néven működtek, és a Pristinában működő KFOR parancsnokságot biztosították napi 24 órában az év minden napján.

2009-ben váltott a kontingens, Pec/Peja-ba költöztek, hogy egy műveleti századot biztosítsanak az ottani olasz vezetésű többnemzetiségű harccsoporthoz (Multinational Battle Group West). Innen később visszatértek a fővárosba, hogy a portugál vezetésű KFOR Harcászati Tartalék Zászlóalj egyik századát biztosítsák.

A tartalék szó általában nem nagy kihívást sugall, de Koszovóban ez másképp van. Ez az egység ugyanis a mindenkori KFOR parancsnok közvetlen irányítása alatt áll, és amikor a KFOR-nak bevetésre kell mennie, akkor mindig ők indulnak először.

Ez egyben azt is jelenteti, hogy aki a Harcászati Tartalék Zászlóaljban van, az a KFOR parancsnok szeme előtt van, és a műveletekben való részvételek pedig azonnali bizonyítványt is kiállítanak az adott ország katonáiról.

Az elmúlt évtizedben Koszovó rendezetlen nemzetközi helyzete miatt rendre fellángolt az ellentét a szerb lakosság és az albán hatóságok között (miként az elmúlt hetekben is), és nem egyszer a zászlóalj és a benne a magyar katonák láttak el tömegoszlatási feladatokat. 2017-től ráadásul a teljes zászlóalj magyar irányítás alá került, már mindkét századot a Magyar Honvédség biztosítja magyar vezetés alatt.

Ezek voltak tehát a mostani siker katonai összetevői, de meg kell említeni, hogy

a nemzetközi kitörésre állandóan lehetőségeket kereső Orbán-kormány ambíciója volt az, amely végül a lehetőséget elhozta.

Önmagában a jó teljesítmény alapján senkinek sem kínálnak fel egy parancsnoki beosztást, azt az ambíciónáló országnak kell kérnie, diplomáciai erőfeszítéseket tennie és alkudozni az érdekében. Ez történt a KFOR esetében is, ahol a lehetőséget az adta meg, hogy a parancsnoki beosztást 2013 óta adó Olaszország az elmúlt években "megszorult" a nemzetközi szerepvállalásai tekintetében.

Miközben jelentős erőkkel volt jelen Afganisztánban, Irakban és Koszovóban, az otthoni költségvetési helyzet és erőforrás problémák miatt felmerült számára, hogy rövid időre "megváljon" a KFOR parancsnoki beosztástól. Erre csapott le a magyar külügy, hogy aztán éveken át tartó egyeztetéseken elérje, hogy a Magyar Honvédség is lehetőséget kapjon.

Olaszország említése pedig átvisz minket a külső tényezők szerepére. A NATO tagországok számára 2001 után az afganisztáni szerepvállalás volt az elsődleges fontosságú. Nem mintha annyira fontos lett volna számukra a közép-ázsiai ország, inkább Kabulon keresztül "vezetett" az út az Fehér Házig a kétoldalú kapcsolatokban. 2015-től befejeződött az ISAF misszió Afganisztánban, onnantól a legtöbb NATO tagország újragondolta a missziós jelenlétét.

A KFOR szerepvállalás tényleg csak azon országok számára maradt prioritás, akiknek a Nyugat-Balkán békéje is fontos.

Azok, akik csak a transzatlanti szolidaritás jegyében voltak ott, lassan kivonultak, vagy minimalizálták a jelenlétüket. Az elmúlt években jellemzően az USA, Olaszország, Törökország, Ausztria (nem is NATO tag) és Magyarország volt a TOP 5 hozzájáruló nemzet.

Amikor Budapest számára is véget ért a nagylétszámú afganisztáni jelenlét, számunkra természetes volt, hogy a felszabaduló létszám egy részét megpróbáljuk Koszovóba átcsoportosítani átvéve olyan országok részvételét, akik inkább hazamentek (mint például az említett portugálok). A Magyar Honvédség részvétele ekkortól nőtt ismét 400 fő fölé, hogy aztán az elkövetkező egy évben – a parancsnoki beosztással összefüggésben – tovább nőjön több mint félszáz fővel a hadszíntéren, és egy honi területen készenlétben levő 500 fős hadműveleti tartalék zászlóaljjal.

Magyarország érdekei a Nyugat-Balkánon

A jelentős magyar katonai jelenlét Koszovóban (és a szomszédos Bosznia-Hercegovinában) természetesen nem pusztán valamiféle hobbiból fakad, hanem a nagyon is világos, és kormányokon átívelő kormányzati érdekekből fakad. A Nyugat-Balkán az a térség, ahol Afrikával vagy Afganisztánnal ellentétben konkrét magyar politikai és biztonsági érdekek vannak, amely ráadásul már szinte a történelemkönyvekből is visszaköszönnek. Ezekhez képest a 2015-2016-os migrációs kihívás csak egy újabb hozzáadott prioritást jelentett a korábbiakhoz, rávilágítva a potenciális kihívásokra.

A Nyugat-Balkánt érintő magyar külpolitikai célok kapcsán a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársát, Németh Ferencet kérdeztem.

Hogyan lehetnek összefoglalni a hazánk külpolitikai prioritásait a Nyugat-Balkán kapcsán?

Magyarországnak elsősorban gazdasági, biztonságpolitikai és nemzetpolitikai érdekei kötődnek a térséghez. A Nyugat-Balkán országaiban már nemcsak az OTP és a MOL van jelen, megjelentek a magyar kis-és középvállalatok is, amelyek ki-és befektetéseit Budapest számtalan (intézményi) mechanizmussal támogatja.

Az energiabiztonság és a migráció területein is kulcsfontosságú a térség; közelségünk miatt hatványozottan igaz az, hogy ami a Balkánon történik, az előbb-utóbb kihatással lesz Magyarországra is. Ezen kockázatok csökkentésének leghatásosabb eszköze pedig az Euroatlanti integráció, azon belül is az EU csatlakozás.

Magyarország pedig az egyik legelkötelezettebb támogatója az EU nyugat-balkáni bővítésének.

Milyen szerepet tud játszani az integráció elérésében Budapest, ahhoz képest, hogy azt gondoljuk, ebben a nagyszereplők játszanak csak?

Ugyan valóban figyelembe kell venni hazánk politikai és gazdasági súlyát az EU meghatározó szereplői (mint például Berlin vagy Párizs) között, de ettől függetlenül Magyarország számtalan úton támogatja a térség uniós integrációját.

Magyarország, a visegrádi országokkal és Szlovéniával kiegészülve folyamatosan a napirenden tudják tartani a bővítés kérdését az uniós találkozókon, ezzel nyomást gyakorolva a bővítéssel szemben szkeptikus országokra.

Budapest fontos szerepet tölt be az uniós integrációs tapasztalatok megosztásában: mindegyik nyugat-balkáni fővárosban van magyar EU szakértő, aki a helyi, uniós integrációval foglalkozó minisztériumok munkáját segíti szakértelmével. Az, hogy a jelenlegi Európai Bizottság szomszédságpolitikáért és a bővítésért felelős biztosa is magyar, jól tükrözi azt, hogy Magyarország számára valóban prioritás a térség.

Az integráció fontos eleme a térség stabilitásának és jó biztonsági helyzetének garantálása. Hazánk már az 1990-es évek óta aktív szerepet vállal a térség katonai, rendőri és civil misszióiban, legyen az a bosznia-hercegovinai EUFOR Althea vagy a koszovói KFOR. A KFOR parancsnoki cím a több évtizedes, a térség iránti magyar elkötelezettséget is jól alátámasztja.

Ezek után azt gondolnánk, hogy akkor Várhelyi Olivér, az EU szomszédságpolitikáért és a bővítésért felelős biztosa az egyik kulcsszereplő lehet?

Várhelyi Olivérnek biztosként fontos szerepe van az EU hitelességének fenntartásában. Az ún. bővítési fáradtság jelensége pedig nemcsak a nyugat-európai tagállamokat, de a tagjelölteket is ugyanannyira érinti. A magyar bővítési biztos proaktivizmusa és eddigi eredményei (mint például az új bővítési megközelítés vagy a gazdaságélénkítési és beruházási terv) ugyanezt támasztják alá. Szerepe azonban egy pont után korlátozottá válik: a bővítéspolitika területén egyhangú döntéshozatal működik, vagyis a 27 tagállam állam-és kormányfői döntenek az integrációs előrelépésekről.

Az országok vezetőit meggyőzni a bővítéspolitika – és a Nyugat-Balkán – fontosságáról pedig egyre nehezebb feladatnak bizonyul.

Milyen álláspontot képvisel Magyarország a Koszovó-Szerbia kapcsolatokban? Most hogy a KFOR-nak magyar parancsnoka lesz és a két ország határán nagy a feszültség, lehet hogy ez átszűrődik majd a kétoldalú kapcsolatokba is?

Magyarország elkötelezett a Szerbia és Koszovó közötti, az EU égisze alatt megvalósuló dialógus folytatásáért, a problémás kérdések békés úton való rendezéséért. Hazánknak ugyanis érdeke, hogy a térség biztonságos legyen, gazdasági jelenlétünket ne veszélyeztesse a politikai instabilitás sem.

A magyar KFOR parancsnok meglehetősen nehéz időszakban érkezik Koszovóba:

a Belgrád és Pristina közötti dialógus nem vezet előre, Koszovóban előző hétvégén, Szerbiában pedig jövő áprilisban fognak választásokat tartani, a két vezető – Aleksandar Vučić szerb államfő és Albin Kurti koszovói miniszterelnök – közötti viszony pedig meglehetősen hűvös.

Ezen folyamatok összessége, valamint a koszovói biztonsági erők hadsereggé fejlesztésének folyamata pedig vélhetően további feszültséget fog gerjeszteni, elsősorban a többségében szerbek lakta Észak-Koszovóban; erre mindenképpen fel kell a KFOR parancsnoknak készülnie, egyben pedig átlátnia azt, hogy ezek belpolitikai csatározások epizódjai, mintsem olyan feszültségforrások, ahol a KFOR-nak valóban aktívan be kellene avatkoznia.

A magyar-szerb és magyar-koszovói kétoldalú kapcsolatokban nem várható változás.

Szerbia a KFOR-t a béke és biztonság megtestesítőjének, egyben a koszovói szerbek védelmezőjének tekinti. A koszovói politikai elit és a koszovói albánok körében szintén magas támogatottsággal rendelkezik a NATO missziója. llyen módon, mondhatni szerencsés az, hogy magyar parancsnoka lett a KFOR-nak, hiszen a misszió legitimitását egyik fél sem próbálja aláásni.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa.