Jó az, ha a bankárok milliárdokat keresnek, és ha baj van az állam megmenti őket?

Az idei banki problémák körül néhányalapvető kérdés biztosan feltehető:

• Mi okozta?
• Megállt-e már?
• Miért kellett megmenteni a kihulló intézmények ügyfeleit?
• És végül a visszatérő kérdés: terheli-e morális felelősség a bankártársadalmat?

Ha totó-szakkifejezéssel nézzük a kérdéseket, az 1-es és a 3-as kérdést fix egyesre vehetjük, vagyis nagyjából tudható, hogy mi okozta a nagy bankok bedőlését, és abban is eléggé egységes a pénzügyi közvélemény, hogy a 2008-2009-es „Nagy Pénzügyi Válság” tanulságait jól hasznosítottuk, vagyis jól tették a szabályozók, a jegybankok, hogy ennyire gyorsan és határozottan beavatkoztak.

Ám a közeljövő és főleg a bankárok etikai megítélése éles viták tárgya marad.

Mégis miért következett be?

Az mindenképpen pozitívum, hogy a 3-4 nagyobb banki balhé egyikénél sem volt eddig érezhető mértékben tovaterjedő hatás és az ügyfeleket sem érte kár. A cikkekben fontossági és nem időrendi sorrendben a következő három bankról hallhattunk a legtöbbet, Credit Suisse, Silicon Valley Bank (SVB), Signature Bank.

Ha pedig az okokat kellene felsorolni: menedzsmenthibák, hirtelen megemelkedő kamatszint, zavar a lejárati illeszkedésben.

De azért a sztorik eléggé egyediek is, például elsősorban a Credit Suisse már eleve rengeteg féle nehézséggel bajlódott.

Az amerikai társainál pedig az volt ismert folyamat, hogy a jegybank (FED) jó szokásához híven, megint elment a falig, addig emelte az infláció elleni harc jegyben a kamatokat, ameddig a leggyengébb láncszem (SVB) kiesett, de akkor elég látványosan behúzta a féket.

A lejárati gond pedig abból adódott, hogy a bankok a betétoldalon rövid távú játékosok (az elégedetlen betétes gyakorlatilag azonnal el tudja vinni a pénzét), de megtakarítási, vagy hiteloldalon hosszú távú kapcsolataik vannak (ha baj van, a bank nem tudja visszaszippantani a már kihelyezett 10-20 éves hiteleket, vagy nem tudja jó áron eladni az állampapírjait.)

Valójában szomorú 150 éves bankok bedőlése

Szereti, vagy nem szereti valaki a nagy bankokat, az ilyen válságokban azért mindig van valami tragikus.

Képzeljük el, hogy a Lehman Brotherst 1850-ben, a Credit Suisset 1852-ben alapították. Működött a bank vagy másfél évszázadig, aztán jött valami, látszólag nem is túl fontos esemény, egy ingatlanválság, vagy egy infláció-emelkedés és sóval lehetett behinteni a 150 éves történelmet.

Maga a mostani folyamat röviden egyébként így írható le: amikor az infláció emelkedik, a jegybank kamatemeléssel védekezik ellene.

A bankok ugyan nyerhetnek is a jobb kamaton, hiszen nőnek a kamatbevételek, de az a bank, amelyiknek a betétesei megkövetelnék a magasabb kamatot, mert már az a piaci szint, viszont a lekötései illetve a hitelei alacsonyabb kamattal dolgoznak, bajba kerülhetnek.

Az SVB-nek például határozottan ez volt a fő problémája. Amikor emelkedni kezdett a kamatszint, a betétesek jobb befektetési lehetőségeket kerestek, elindultak másfelé, kivonták a pénzt a bankból. Ahhoz, hogy az SVB teljesítse a betétesei pénzkivételi követeléseit, kénytelen volt rossz árfolyamon eladni az amerikai állampapírokat, nagyon gyorsan hatalmas veszteség jelentkezett. A bank az egyik pillanatban még stabil, tőkeerős intézménynek látszott, a következő pillanatban pedig egy csődtömeg volt.

Mit hoz a jövő a többi banknak?

De akkor miért nem járnak ugyanígy a többiek?

Abban lehet bízni, hogy a legtöbb bank mostanában annyira tőkeerős volt (részben a korábbi válság után megkövetelt tartalékok miatt), annyi előírás vonatkozott rájuk, hogy nem lesz csődhullám, főleg úgy nem, hogy a kamatok emelkedés a fejlett világban megállt.

Európában annyival jobb a helyzet, mint például az Egyesült Államokban, vagy a fejlődő világban, amennyivel rosszabb volt eddig az uniós bankok helyzete. Vagyis a sok szabályozás, vizsgálat, stresszteszt eddig versenyhátrányt jelentett, de ezek miatt most ellenállóbbak az európai bankok. Ugyanakkor az az örök működési jelleg, vagy „probléma” nem oldódott meg, hogy a bankok továbbra is rövid időre tudnak pénzt kérni, de hosszabb időre helyezik ki azt.

Mindig meg kell menteni a bankokat?

Idővel majd kiderül, hogy a bankválság csíráit sikerült-e nyomtalanul kiirtani, de egyelőre nagyon egységesen azt látja a piac, hogy jó volt az, hogy az amerikai és svájci jegybankok, valamint az Európai Unió nagyon gyorsan és határozottan avatkozott be.

Ha ugyanis a bizalmi válság tovaterjed, ha a bankokból általánosan kivették volna a pénzt az ügyfelek, az nagyon súlyos veszteségeket okozott volna az egész világnak. Ezt 2008-ban már láttuk.

Akkor ugyanis olyan volt a helyzet, mint amikor beteg egy sportoló és emiatt rosszul teljesít a sportoló az edzésen. Az edző kiakad, még több fekvőtámaszt ír elő a sportolónak. A bankok is betegek voltak, rossz helyzetbe kerültek, és ekkor kellett volna mindenféle új és szigorú előírásnak megfelelniük, amiből széles és általános pénzügyi válság lett.

A morális kérdés velünk marad

Ám az egész bankválság nyomán mindig hátramarad egy nagy morális kérdés.

Jó-e az, hogy a bankárok dollármilliókat keresnek, de ha baj van, akkor az állam, az adófizetők, vagy a többi bank fizet?

Különösen emblematikus esetekben a bankárok még utoljára egy nagy bónuszt felvesznek a szerződésük alapján, majd semmi bajuk nem lesz. A bank bedől ők meg dolgoznak majd máshol.

Természetesen a kérdés már sugallja is a választ, hogy ez nem jó.

Csakhogy a mai szisztéma bármely pontján nagyon nehéz valódi változást elérni.

Ne legyen akkora a bankárok fizetése? Oké, de ha egy bankár jó, vagy rossz teljesítményén 100 millió dollár múlik pro, vagy kontra, akkor ki fogja megmagyarázni a bankoknak, hogy egy ilyen menedzsernek ne fizessen 2 millió dollárt évente?

Az üzlet, az elérhető nyereség mérete meghatározza a fizetéseket.

Nagyon kemény meló minden reggel 3-kor felkelni és kenyeret sütni. Egy nagyon jó pékkel lehet, hogy a pékség forgalma évi 50 millió forintról felmegy 80 millióra. Ez jó fizetést is indokolhat, de a nagyságrendek mutatják, hogy a jó péknek legfeljebb 100-200 ezer forinttal éri meg többet adni, mint az átlagosnak. Na de a bankárnak?

Jó, de ha a bank bedől és összeomlik minden, az államnak kell segítenie, akkor nem lehet a korábbi munkabéreket visszakérni?

Ez is igazságosnak hangzik. De ki menne el egy bankba dolgozni, ha ott lenne a valós kockázat, hogy két évig mindennap bejár valaki, keményen robotol, és a fizetését később visszakérik?

Oké, de legalább a bónuszokat nem lehet megfogni?

De, biztosan, ám egy bank életében szerződések, csomagok vannak, és nem biztos, hogy jogilag védhető, hogy amikor egy felkészületlen kockázatkezelő túlzott kockázatvállalása miatt csődbe megy a bank, akkor meg lehet vonni a kialkudott bónuszát annak, aki egy másik területen hozta az elvárt teljesítményt. Például egy, a feltörekvő piacon befektető portfóliókezelőnek, aki a maga részterületén hatalmas sikereket könyvelhetett el.

Bankcsődök mindig lesznek, ameddig ezek kezelhető és izolált esetek, addig könnyebb velük élni, ha azonban nagyon elterjednek, akkor borzalmas károkat tudnak okozni. Ezt még akkor is érdemes elkerülni, ha esetleg az etikai érzékelésünk problémát jelez.