Nagyon jó film lett a most díjazott Rossz versek

Siker2019. márc 16.Tóth Zsófia

Először nyerte el magyar film a Monte Carlo-i Filmfesztivál fődíját: a Rossz verseket az Emir Kusturica vezette zsűri díjazta. Csak ajánlani tudjuk.

A Rossz versek Reisz Gábor új filmje, akinek a mára újgenerációs kultfilmnek számító VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant is köszönhetjük. A Monte Carlo-i fesztivál idén a 16. alkalommal díjazta a legjobb nemzetközi vígjátékokat. (Korábban egyébként a Szex és más semmi című filmben nyújtott alakításáért Schell Judit megkapta a legjobb női főszereplőnek járó elismerést Monte Carlo-ban.)

Reisz Gábor diplomafilmje, a VAN… 2014-ben került a mozikba és örvendeztett meg minket, de nem csak a közönség, hanem kritikusok nagy kedvence is lett. Ennek gyümölcse, hogy a Cannes-i filmfesztivál rezidensprogramja keretében Reisz Gábor Párizsban dolgozhatott több hónapig a Rossz versek forgatókönyvén. Új filmje ismét egy szakítás történetét dolgozza fel, bár itt a rendező már merészebben nyúlt a témához.

A történet szerint Tamás (a forgatókönyvírás és a rendezés mellett a főszerepet is vállaló Reisz Gábor) meglátogatja barátnőjét Párizsban, az utazás azonban fordulatot vesz, amikor Anna (Nagy Katica) szakít vele, így Tamás egyedül tér haza. Felteszi magának a kérdést: hol rontotta el.

Tamás sorra veszi „eddigi énjeinek” történetét, és mindenkit számon kér. Az érzés azonban kölcsönös, ugyanis ők is számon kérik a harmincas évei elején járó Tamást, hogy mit valósított meg gyermekkori álmaiból.

Így alakul ki az idősíkokat váltogató film, az időbeli ugrálás azonban nem megy a történetmesélés rovására. A kritikák között néha szerepel, hogy ez az asszociatív időbeli ugrándozás nehezen követhető, így azoknak ajánljuk a filmet, akik nem ragaszkodnak a lineáris történetvezetéshez.

Olyan filmet akartam készíteni, amelyből rá lehet ismerni a valóságra, melyben Magyarországon élünk - nyilatkozta a rendező.

És ez sikerült is, bár nemzedékének krízise inkább globális méreteket ölthet, ezért is lehetett ilyen elismert a film nemzetközi szinten is. A budapesti harmincasok megélhetési problémái nem is olyan magyarosak, mint gondolnánk, ugyanis nyugatabbra is egyre nagyobb nehézséget jelent önállósodni. A saját ingatlan megszerzése, vagy a saját szakterületen való elhelyezkedés már-már tündérmese számba mennek és akkor még nem említettük a párkapcsolatok, de úgy önmagukban véve az emberi kapcsolatok válságát.

Mégis vitathatatlan, hogy Reisz megújította a magyar film fogalmát, mert anélkül lett tükre a mai fiatalságnak, hogy túlságosan elamerikanizálódott volna, illetve úgy maradt magyar, hogy nem a megszokott Üvegtigris- és Mucsi-feelinget hozza.

Reisz ismét egy igazi keserédes vígjátékot alkotott, amiben kellően friss és fergeteges humorral oldja fel ezt az egyébként sokszor nyomasztó életérzést. Fontos számára a játékosság, és ez remekül megmutatkozik a filmben, például a hétéves Tamás saját gyereknyelvében, a hacikumában is.

A rendező talán legbátrabb lépése, hogy a forgatókönyvírói és a zeneszerzői feladatok ellátása mellett még a főszereplőt is ő alakítja, ami ráadásul nem is sült el rosszul:

a csetlő-botló, kissé amatőrnek látszó alakítás tökéletesen passzol a karakterhez,

ami igazából nem véletlen, tekintve, hogy saját élményeit dolgozta fel a filmben. A másik veszélyzónát a gyerekszínészek játéka szokta rejteni, azonban a filmben ez is nagyon jól működött. A hétéves (Prukner Barna), a 14 (Prukner Mátyás) és a 17 (Seres Donát) éves Tamást alakító színészek élethűen tudták átadni az életkoruk sajátságos dilemmáit. A szülőket játszó Takács Kati és Kovács Zsolt most is brillírozott, és Monori Lili minden vásznon töltött pillanatát is öröm nézni.

Első ránézésre a központi téma nem lehet más, mint a szerelem, azonban, ahogy halad előre a film, rádöbbenünk, hogy ez csak az a pont, ahol felvesszük „vörös madzagot”, ami visszavezet Tamás gyerekkorába. A film legkülönlegesebb eleme abban rejlik, hogy

minden emlékben megfigyelhető a torzítás, ahogy az évek alatt elhalványulnak a részletek és csak egyes érzések maradnak meg tisztán.

Például családtagjai életkora ugyanannyi marad minden idősíkon, illetve úgy mutatja be a történteket, ahogy azt éppen annyi idősen megélte. Ez jó rendezői fogásnak bizonyult abból a szempontból is, hogy megmutathatta, milyen szabadon tud mozogni olyan stílusok között, mint a film noir, vagy a telenovellák jól ismert világa.

A film lezárásával azonban kevésbé lehetünk kibékülve: nem éppen kerek, vagy indokolt, de ezért maradéktalanul kárpótol a film első 90 perce. A végén mindenesetre ki-ki eldöntheti magában, hogy hisz-e Vali néninek, aki szerint a szerelem egy csoda, a csodák pedig nem múlnak el.