A „gőzölgő” város és a déli félteke Ferenc Józsefe - Új-zélandi kalandozások

Nemrég sikerült nagy részét bejárnom s szinte kimondhatatlan maori nevét is ott tanultam meg, Jelentése szerint a „Hosszú fehér felhő földje” tulajdonképpen a Föld legkésőbb benépesült jelentősebb állama, ahogy a mára is csak kevesebb, mint 5 milliósra gyarapodott ország legnagyobb városának, a másfél milliós Aucklandnak, a dombtetőn álló csodás múzeumában (War Memorial Museum) megtudtam.

Az őslakos maorik is csupán 800 éve érkeztek, miután őseik mintegy 30 ezer éve Tajvanról indulva elkezdték bebarangolni a Csendes óceán végtelen messzeségeit és 900 körül még Hawaii-ig és a távoli Húsvét szigetig is eljutottak. Egy csoport azonban valahogy a trópusi északról délre és visszafelé, nyugatnak fordult és így jutottak el fantasztikus építésű hajóikkal 1300 előtt valamivel Új Zéland északi szigetéhez. 

A fehér felfedezők a holland Abel Tasman 1642-es rövid odatévedése után csak Cook kapitány 1769-es útja nyomán indultak nagyobb számban és az ország hivatalosan csupán a maorik és a fehérek közti kiegyezést jelentő 1840-es Watangi szerződés nyomán vált hivatalosan brit gyarmattá, majd 1907-ben a Brit Nemzetközösségen belül függetlenné. 

A kettős identitás azért érezhető, hiszen a feliratok mindenütt kétnyelvűek, jóllehet még a 600 ezernyi maorinak is csak mintegy 15 százaléka beszéli saját nyelvét, bár a régi kultúra egyre népszerűbb és mind több maori gyerek pedzegeti őseik nyelvét.  Ezt az északi sziget közepén fekvő, vulkanikus hévforrásairól és gejzírjeiről híres Rotoruában magam is tapasztalhattam, ahol részt vettem az egyik maori néptánc bemutatón.

Itt a művészek a bemutatóra érkezett lelkes maori kisdiákokat igyekeztek betanítani a szemforgatásokkal, harsány üvöltésekkel és szapora nyelvöltögetéssel kísért harci tánc, a haka, valamint a hagyományos maori dalok néhány elemére.

A Te Puia nevű csodálatos geotermikus parkhoz tartozó maori kulturális központ persze a hagyományos kultúra „legcsillogóbb” oldalát mutatja be a turistáknak, akik munka közben tekinthetik meg a hagyományos fa-, jadekő- és csontfaragás mestereit, vagy a növényi levelekből szövött táskák és ruhák készítését. A tóparti városka kevésbé frekventált részén azonban egy olyan, főleg maorik lakta, szegényesebb negyedre is akadtam, ahol az is kiderült, az őslakosok talán nem véletlenül, nem a társadalom leggazdagabb rétegei közül kerülnek ki. 

A várost belengi a kénkőszag, szinte minden – a legvalószínűtlenebb helyeken előkerülő - apró lyuk és mélyedés fortyog és füstöl, a hotelek majd mindegyikére rácsatlakoztatták a geotermikus forrásból feltörő víz vezetékét. (Az ajánlott húsz percre így jómagam is beáztattam magam szállásom termálmedencéjébe. Mit mondjak, kellemes volt.)

Rotorua határában pedig a Te Puia kiépített ösvényeiről óriási kovasavteraszok, kénlerakódások, iszapfortyogós, vagy gőzölgő tavak és az óránként kétszer 30 méterre feltörő Pohutu gejzír szürreális látványa jelzi a Föld mélyének erejét.

A „gőzölgő” várostól valamivel több mint harminc kilométerre pedig, ha lehet fokozni az élményt, a „Megszentelt víz”, vagyis a Wai-o Tapu völgyének fantasztikus színű és formájú képződményei kápráztatják el a látogatót. A geotermikus tavak közt igazi sztár a Pezsgőmedence, melynek sötétzöld vizét narancsszínű parti sáv keretezi, de vonzza a szemet az Ördögfürdő sárgászöld vízfelülete is.

Gejzírért sem kell sokkal messzebb menni, sőt a Lady Knox még megbízható is, minden nap negyed 11-kor a félkörben kiépített lejtős padokon szorongó turistahad 15-20 méteres kilövésnek lehet a szemtanúja, igaz némi trükkös segédlettel.

A félméternyi csúcsos kürtő ugyanis csupán csendesen füstölög, mígnem egy helyi idegenvezető egy kis zacskó szappandarabkát szór a kürtőbe. Még van ideje elmagyarázni a bent zajló vegyi folyamatot, majd a mesterségesen aktivált gejzír, egy jól nevelt turisztikai látványossághoz méltó pontossággal kirobban, hogy mindenkinek legyen ideje fényképezkedni és szelfizni. 

Nálam Wellington verte a szűk völgyben összezsúfolódott felhőkarcolókkal teliszórt városközpontú Aucklandot.

Az amúgy kisebb, az agglomerációval együtt csak mintegy 410 ezres fővárosnak egyrészt a fekvése is csodálatos: egy völgy és néhány kellemesen megmászható hegy keretezi, az egyikre piros sikló kúszik fel, lefelé pedig egy bámulatos botanikus kerten át lehet leereszkedni.

Másrészt a központ épületei kellemes érzést keltenek egy európaiban is, néhány pedig különösen emlékezetes. Ilyen a modern körkörös, levágott tetejű piramisra emlékeztető parlament, melyhez a törvényhozás régi épületének tömbje és a szintén 19. század legvégén épített neogótikus könyvtár csatlakozik. A Parlamentben rendszeres és ingyenes túrákon mutatják be a régi épületet, ahol az ülések is zajlanak. Megnéztem azt a széket, ahol a jelenlegi miniszterelnök, Jacinta Ardern a kisbabáját szoptatta, amivel akkor bekerült a világsajtóba.

Új-Zéland amúgy is híres a női egyenjogúságról, hiszen a nők itt kaptak a világon először, 1893-ban választójogot. 

A parlamenthez hasonlóan ingyenes az öböl partján fekvő modern Nemzeti Múzeum, köznapi nevén a Te Papa, vagyis a Hely, ami láthatóan valódi találkozási helye a város lakosságának. A huszadik század utolsó évében megnyílt korszerű épületben az ország kettős kultúrájának minden elemét bemutatják a maori múlttól a több hullámban érkezett huszadik századi bevándorlók történeteivel bezárólag.

A város legfontosabb bevásárló utcájában véletlenül felpillantva egy első emeleti párkányon magyar zászlót pillantottam meg. Kiderült, az irodaház két emelete talán a legmesszebb lévő hazai követséget rejti. 

Innen a Déli Sziget legnagyobb és az ország második városába, Christchurchbe repültem át, amely két tragikus eseményről is emlékezetes. Az idén márciusban elkövetett, ötven halálos áldozatot követelt szörnyű mészárlás, amit mecseteknél hajtott végre egy szélsőjobboldali ausztrál férfi és a 2011 februárjában a várost ért erős földrengés, mely 185 áldozattal és többezer sebesülttel járt. A természeti katasztrófa nagymértékben rányomja a bélyegét a város mai képére és nemcsak a két, megdöbbentő emlékműre, a 185 üres fehér székre és mózeskosárra, meg a várost átszelő folyócska partján álló, az összes áldozat nevét megörökítő emlékfalra.

A magas épületekben egyébként sem bővelkedő városközpont jórészén ma is nagy üres területek tátonganak néhány megmaradt és részben renovált, részben romos épület között. A katedrális részben leomlott tömbjét palánk veszi körül, s több régi műemléket, így a Művészeti Központ egy részét fémoszlopok tartják. Hiába, a Föld kérgének a mélyben ma is zajló tektonikus tevékenysége, a Csendes óceáni és az Ausztrál-indiai lemez egymásnak feszülése az utóbbi alábukásával és a rendszeres földrengésekkel jár. Ennek jele a legutóbbi katasztrófa, az Északi Szigettől nem messze lévő apró Fehér szigeten lévő tűzhányó kitörése is, melynek halálos áldozatait még nem is tudták összeszámolni.

Christchurchből indul viszont az ország talán leglátványosabb vasútvonala, mely a Déli Szigetet és az azon húzódó Déli Alpokat szeli át, hogy végül befusson a Tasman-tengernél lévő városka Greymouth régi vasútállomására.

Az inkább turisztikai, mintsem tömegközlekedési céllal fenntartott, napi egy Transalpin vonat ugyanúgy keskenynyomtávú, ahogy az ország másik két hosszútávú vasútja, de két bivalyerős mozdony húzza. Így is lassan küzdi át magát a szerelvény a fenséges látványt nyújtó hegyláncon, amely először csak távolból csalogat havas csúcsaival, majd egyre magasabb lankák, széles, kavicsos medrű, tiszta vizű folyóvölgyek és fenyvesekkel borított, majd csupasz sziklás hegyoldalak között araszol át, ahol elvétve néhány ház, no meg birkák és tehenek jelentették az emberi jelenlétet.

Esetemben nem is a végállomásig jutottunk, hanem csupán a majd ezer méteres Arthúr hágóig, ahol buszra kellett szállni, mivel egy nem sokkal azelőtti hegyomlás már majdnem Greymouth előtt elmosta az országutat a mellette futó vasúttal együtt. Hiába, Új-Zélandon a természet az úr, de hát a turisták zöme amúgy is ezért a szépségért látogat ide.

A fő célom a nyugati parttól nem messze lévő Ferenc-József gleccser, melynek eléréséig Greymouth-tól még többórás buszozás várt rám egy hosszabb megállóval a tengerparti városkában, a 19. századi aranyláz idején alapított, amúgy jellegtelen Hokitikában, amely a hegyekben bányászott zöld jade-kövek megmunkálásáról és az oposszumbőrök kikészítéséről híres.

A jópofa ausztrál erszényes, az Új-Zélandra behurcolt oposszum ugyanis itt valóságos természetvédelmi járvánnyá vált, mivel felfalja az őshonos növényeket és (a szintén behurcolt hermelinnel és görénnyel együtt) elpusztítja a sziget röpképtelen és féltve óvott kivimadarainak tojásait és fiókáit.

A nemzeti jelkép kivik állománya drasztikusan csökkent, ezért a mára elszaporodott szőrmés jószágot ott irtják, ahol érik.

Az ellenük és a szintén jövevény patkányok ellen kirakott csapdákra figyelmeztető táblákkal a Wellington felett magasodó Viktoria hegyre kaptató erdei úton is lépten-nyomon találkoztam, oposszumbőrt viszont nem vettem a hokitikai üzletekben.

Ferenc József számunkra a szabadságharc leverőjét, majd a Kiegyezés után az ország legsikeresebb évtizedeit végiguralkodó császárt és királyt jelenti. Új Zélandon viszont egy turizmusra épült hegyi falucskát és a közelében zsugorodó tíz kilométeres gleccsert.

A jégfolyó korántsem alpesi magasságban, hanem csupán a tengerszint felett 2-300 méteren, buja zöld, hegyi esőerdők között ér véget, amivel egyedülálló a Föld gleccserei között. Nevét Julius von Haast osztrák geológustól kapta, aki az 1860-as években expedíciózgatott errefelé.

A viszonylag könnyen elérhető jégfolyamon már a múlt század elején megjelentek a turisták, hátizsákos szállásom falát is az akkor készült fekete-fehér fotók díszítették, ahol hosszú szoknyás hölgyek mosolyogtak a felvevőgépbe. Ma már nem lehet elgyalogolni a gleccserig, mivel az a felmelegedés által érintett többi hasonló természeti csodához hasonlóan rohamos mértékben olvad.

A Ferenc József jegét 2012-ig lehetett gyalogosan elérni, azóta a veszélyes kőomlások miatt a több kilométeres völgy kősivatagában menetelve az utolsó morénahalmokig eljutva lehet csak pillantást vetni a gleccser legalsó, piszkosszürkés jégfoltjaira. Helikopterrel, jóval drágábban ugyan még felvisznek a felső régió jégfelületére, ám ottjártamkor annyira rossz és esős volt az idő, hogy minden helikopteres utat lemondtak.

A szervezők által adott vízhatlan öltözékben és bakancsban így is életre szóló élmény volt szembenézni Ferenc Józseffel, bár kiderült, ezt is a szerencsének köszönhettem. Az oda tartó út ugyanis a falucska után a gleccserfolyón átívelő hídon vezet át, amit egy korábbi áradás elmosott és épp két héttel előttem építették újjá. S bár Új-Zélandon minden kiválóan szervezett, a hónapokkal előre lefoglalt túrát veszélyeztető bonyodalomról nem értesítettek, így valószínűleg csak megérkezés után szembesültem volna a helyzettel.

Pedig a császárról elnevezett kis falut főleg a gleccserért érdemes felkeresni. Volt ugyan egy kis természetvédelmi központ is, ahol az éjszakai életmódot élő kiviknek egy éjszakai házat rendeztek be, ahol lelkesen futkároztak, külön túrán pedig a keltetőben melegedő tojást és két már kikelt fiókát láthattam, de külön részben voltak láthatók az evolúciós értelemben a dinoszauruszoknál is régebbi új-zélandi ritkaságok a fejtetői „harmadik szemmel” rendelkező hidasgyíkok is. Ha nem lett volna olyan pocsék az idő, megnézhettem volna a szállásomnak is nevet adó világító férgek tömegét az esti erdőben. Egy helyi légyfaj lárváinak belseje ugyanis egy vegyi folyamat révén fényt ad ki, amely annál erősebb, minél jóllakottabb a lárva, amely a fénnyel épp a zsákmányállatokat vonzza magához. Ezt a természeti tüneményt kihagytam, de Új-Zéland természeti szépsége – akár a légylárva fénye az áldozatát – így is örökre magához láncolt.