Németország - A Merkel-évtized így alakította Európát

Történelmileg Németország vagy túl erős, vagy túl gyenge volt Európa békéje szempontjából

- írja Henry Kissinger, a legendás amerikai külügyminiszter Diplomácia című könyvében. Kissinger megállapítja azt is, hogy a német nemzeti egység csak megkésve alakult ki - a franciákhoz és az angolokhoz képest -, aminek több súlyos következménye is lett. Egyrészt ahhoz vezetett, hogy Németországnak nem alakult ki gyarmatbirodalma, aminek tragikus világháborúk lettek az eredményei. Másrészt nem alakult ki az a politikai kultúra, amely a német nemzeti érdek érvényesítését képes lett volna békésen keresztülvinni Európán.

Az elmúlt évtized - Merkel regnálása - szempontjából ez utóbbinak annyiban van jelentősége, hogy a német érdek ellentmondásosan jelent meg az EU-n belül.

Mintha Berlin maga se tudta volna, hogy mit akar elérni - annyira kényesen egyensúlyozott a britek és a franciák között.

A szavak szintjén Merkel az erősebb integrációt, az eurozóna kiterjesztését, egységes pénzügyi piacot és a fejlesztésekért felelős, legalább valamennyire közös uniós költségvetést tűzött ki célul. Ebből azonban szinte alig valami jött létre.

Mindez főleg a britek kiválása után lett nyilvánvaló - Németország nem képes felvállalni az öreg kontinensen a vezető szerepet. Merkel annyira ragaszkodott a status-quo kompromisszumos politikájához, hogy súlytalanná tette saját országát.

Több elemző szerint a brexit is ennek tudható be: egy erőtlen Németországgal szemben nem kell ellensúlyt létrehozni azoknak a briteknek, akik - tengeri nagyhatalom révén - egyetlen dolog volt fontos a kontinensen: se Franciaország, se Németország ne erősödjön meg túlságosan.

Elmondhatjuk, hogy az EU elmúlt tizenvalahány éve pontosan ezt az állapotot hozta létre. Merkel - miközben folyamatosan a szorosabb integrációt hangsúlyozta - nem volt képes arra, hogy vonzó európai alternatívát kínáljon, olyan integrációt, amely valóban élhető és előnyös a tagállamok számára. Így nem maradt más lehetősége, mint az egyensúlyozás és a német érdek megvalósítása a háttérből, a brüsszeli tárgyalótermek zárt világából. 

A “több Európa” gondolata azonban otthon, Németországban sem aratott osztatlan sikert. Merkel a német szavazóknak sem tudta hitelesen felkínálni, hogy milyen előnyöket jelentene számukra egy egységesebb EU. A görögök csődje volt a kijózanító pofon: ettől kezdve egy németnek nagyon nehéz lesz megmagyarázni, hogy a déli és a keleti tagállamok bevonása egy szorosabb integrációba miért nem arról szól, hogy az ő megtakarításaik finanszírozzák mások költekezéseit. A “több Európa” így kidolgozatlan vízió maradt, nem vált belőle a gyakorlatban is megvalósíható stratégia. 

Kissingernek igaza volt abban, hogy a német nemzeti érdekkel van a probléma. Ugyanis abban a pillanatban, ha Németország nyíltan kifejezte volna ezt és nem próbálja meg az EU érdekeinek köntösébe bújtatva eladni a többi tagállamnak, mára sokkal szorosabb integráció alakult volna ki.

Berlinnek önálló védelmi-, biztonsági-, külpolitikai és gazdasági célokat kellett volna megfogalmaznia. Olyanokat, amelyek világosan mutatják szándékait és olyanokat, amelyekhez a többi tagország tudott volna viszonyulni. Ezek híján Merkelnek nem volt más választása, mint kompromisszum-politikát folytatni a háttérből.

Bárki vezeti majd Merkel után Németországot, nem valószínű, hogy ez hozzáállás változna.

A hagyományos, nagy pártok, a kereszténydemokraták és a szocialisták vesztenek választói támogatottságukból, a zöldek, valamint a radikális bal- és jobboldal pedig erősödik. Ez nem abba az irányba mutat, hogy a német nemzeti érdek kérdésében egységes álláspont forr majd ki - nem lesz konszenzus.

Ez azonban az EU-ra nézve is kellemetlen következményekkel jár, legalábbis abban az értelemben, hogy a német érdek artikulációja továbbra sem lesz világos. Jönnek majd új emberek, új retorikával, a német külpolitika azonban a jelenlegi álláspontot lesz kénytelen folytatni,

egyre világosabbá válik majd, hogy Németország nem képes az EU vezető ereje lenni, sőt saját tehetetlenségi nyomatéka inkább visszafogja a szorosabb integrációt. 

Paradox módon éppen Franciaország az, amely látva a német teszetoszaságot próbál pozíciókat szerezni. Macron azonban nem tudja levetkőzni Európa-politikájának de Gaulle-ra hajazó vonásait. Így a franciák szorosabb integrációt követelő álláspontja hiteltelen marad. 

A német hozzáállás egyik legjobb szimbóluma az úgynevezett Merkel-rombusz. Ez a kancellár egyik leggyakoribb kézmozdulata, két kezét maga előtt összetéve, ujjaival rombuszt formáz. A mozdulat rendíthetetlenséget és állhatatosságot sugall. Aztán az utóbbi időben sorozatban érkeznek a Merkelt remegve mutató tudósítások. Megöregedett. Beteg talán? Olyan régóta kancellár - bár ennek nagy hagyományai vannak Németországban -, hogy a mai tinédzserek rajta nőttek fel. 

A kancellár kompromisszumos politikájának persze van eredménye: egy egészen a közelmúltig robosztus gazdaság.

2005-ben Németország még Európa “beteg embere” volt, a 2008-as válságot azonban viszonylag jól vészelte át. Persze Merkel kritikusai szerint ebben Kohl kancellár munkaerőpiaci reformjainak volt döntő szerepe - Merkel status-quo politikája azonban ez esetben eredményes volt. A munkanélküliségi ráta a felére csökkent, az adóbevételek nőttek, a költségvetés többletet mutat. 

Merkel igazi ereje a válságmenedzselésben mutatkozott meg, főleg a külpolitikában.

Jó példa erre a krími válság. Amikor Oroszország elfoglalta a félszigetet Berlinben egymásnak adták a kilincset a kormány- és államfők, a német kancellár képes volt lecsillapítani a kedélyeket. Erre megvolt persze a jó oka:

Németországnak elemi érdeke a jó viszony fenntartása Moszkvával, az olcsó orosz gáz létfontosságú a német gazdaság számára. 

Átalakította a belpolitikát is bizonyos értelemben: modernizálta pártját, a konzervatív kereszténydemokrata CDU-t, teret engedett a fiataloknak, a nőknek. Persze csak addig, míg nem veszélyeztették dominanciáját. Amíg a világgazdaságnak jól ment, Németországnak is jól ment. Így lett ő mindenki Muttija. Németország “anyukája” azonban olyan sikeresen menedzselte a belpolitikai konfliktusokat is hatalma megtartása érdekében, hogy egy időben félő volt, elvész az egészséges versengés a politikai életben.

Sikeres és klasszikussá vált stratégiája volt, hogy politikai versenytársai céljait kormányfőként megvalósítsa - ezzel indított el a lejtőn a nagykoalíciós partner szocialistákat.

Az atomenergián alapuló energiatermelés leállításával a zöldek vitorláiból igyekezett kifogni a szelet - a legutóbbi tartományi választások alapján nem sok sikerrel. Kiszorította pártjából a klasszikus konzervatív figurákat, a CDU-t jobbközép pártból közép-párttá formálta át. Ez azonban visszaütött, mert vákuum képződött a jobboldalon - ez áll az AfD, az Alternative für Deutschland megerősödésének hátterében. 

Legnagyobb kudarca, egyben politikai lejtmenete 2015-ben következett be, a menekültválság felerősödése idején.

A “Wir schaffen das!”, a meg tudjuk csinálni jegyében kinyitotta a német határokat a szíriai és a térség háború-sújtotta övezeteiből érkező migránsok előtt. Ezzel nem csak a német közvéleményt és a belpolitikát osztotta meg, de jelzést is adott arra vonatkozóan, hogy Európa felé szabad az út. Az európai politikát innen kezdve a migránskérdés uralja. 

Ha Merkel átlagember lenne, az idén már nyugdíjba mehetne. Kancellári mandátuma azonban 2021-ig szól és egyelőre nincs arra utaló jel, hogy idő előtt távozni óhajtana hivatalából. (Hacsak egészségi állapota ezt nem teszi szükségessé. Nyilvános fellépésein előforduló remegései nyomán bőven spekulál erről a német sajtó.)

Hogy utána mi lesz, az nem csak a német belpolitika, de az egész európai politika egyik legnagyobb kérdése. Pártján, a CDU-n belül Merkel támogatottsága még soha nem volt ilyen alacsony, de annyi ereje azért maradt, hogy az elmozdítására irányuló törekvéseket elfojtsa. A nagykoalíciós társat, a szocialistákat (SPD) ő maga csinálta ki az elmúlt években, népszerűségük egyre mélyebbre süllyed. A zöldek, a szélsőbal és a szélsőjobb ugyanakkor még nem elég erős ahhoz, hogy egypárti kormányt alakíthassanak.

A német belpolitikára tehát feltehetően továbbra is kényszerházasságok várnak. Ezek viszont továbbra is megnehezítik az eurozóna gazdasági lassulása ellen szükségessé váló intézkedések meghozatalát. Félő, hogy Németország ismét Európa beteg emberévé válik - immár politikai értelemben is.