90 éve omlottak össze az amerikai tőzsdék

Irving Fisher igen tekintélyes közgazdász volt a 20. század első felében, mondhatjuk, hogy ő volt az első celebritás ebben a szakmában.

A legnagyobb közgazdász, akit az Egyesült Államok adott a világnak

– mondta róla a szakmában szintén elég jó nevűnek számító Joseph Schumpeter. Fisher szakmai méltatásától most tekintsünk el, témánk szempontjából sokkal fontosabb egy, a The New York Timesban megjelent cikke, amely szerint az amerikai tőzsdei árfolyamok elértek egy „fenntarthatóan magas szintet”. 

A cikk 1919. október 29-én, 90 évvel ezelőtt jelent meg. A lapot reggel kézbe vevők még nem sejtették, hogy aznap bekövetkezik a modern gazdaságtörténet legnagyobb tőzsdei összeomlása, majd a Nagy Depresszió néven elhíresült világgazdasági válság.

Megváltozott a világ

A Wall Street úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Éttermek, bárok, borbély üzletek, kocsmák még éjjel is nyitva. Kifutófiúk és rikkancsok kiáltoztak torkuk szakadtából, a lapok egymás után hozták a rendkívüli kiadásokat. A külvárosokból jött szegény srácok a tőzsdei ügyletek rögzítését szolgáló papírszalagokkal dobálóztak, jól öltözött úriemberek aludtak el részegen a bárpultokon. A belvárosi hotelek, a kiadó szobák zsúfolásig megteltek, mintha egész Amerika a Wall Street temetésére és az azt követő torra gyűlt volna össze.

Hétfőn, október 28-án már estek a piacok, sötét felhők gyülekeztek a tőzsdék felett. Adott ugyan némi reményt, hogy a tőzsdei lejtmenetet látva a nagy bankok ígéretet tettek az árfolyamok stabilizálására, meg az is, hogy a brókerek „technikai korrekcióról” beszéltek (már akkor is), Jimmy Walker szenátor, aki később New York polgármestere volt 1926 és 1932 között pedig arra kérte a mozikat, hogy kizárólag vidám filmeket vetítsenek. A US. Steel és az American Can nagyvállalatok jelképes, egy dolláros osztalékfizetést jelentettek be.

Kedden aztán tényleg beütött a krach. A kereskedés első fél órájában 3 259 800 részvény cserélt gazdát, ami máskor egy erős napi forgalomnak felelt meg.

Hoover elnök pár nap múlva beszédben igyekezett megnyugtatni az amerikaiakat: „ne pánikoljanak, az ipar erős”. A TIME magazin november elején még közölte, hogy „a legrosszabbon már túl vagyunk”. Richard F. Withney, egy bróker még az összeomlás előtt, de már a tőzsdei esések idején igyekezett megállítani a pánikot – csatlakozva a bankokhoz: 15 centtel a piaci árfolyam felett vásárolt U. S. Steel részvényeket. Az ilyen típusú hősies viselkedés azonban teljesen hiábavalónak bizonyult.

A levegőben érezni lehetett, hogy a világ végérvényesen megváltozott.

(Whitney egyébként később a New York-i tőzsde elnöke lett, majd 1938-ban lopással vádolták meg, el is ítélték és lecsukták.) F. Scott Fitzgerald, a Nagy Gatsby írója szerint a tőzsdei összeomlás a tomboló ‘20-as évek, a jazz korszak halálugrása volt. 

A válságok, a tőkepiaci buborékok kialakulása régóta az egyik legnagyobb erőkkel kutatott területe a közgazdaságtannak.

Megjósolni persze lehetetlen, hogy mikor üt be a válság, az ember mindig utólag okos. Az első világháború után az USA-ban új éra köszöntött be: a lelkesedés, az optimizmus, a bizalom időszaka volt ez. Sorra jöttek a nagy technikai találmányok: repülőgép, rádió – semmi nem tűnt lehetetlennek. A 19. századi morál rég a múlté volt, az általános választójogot kapott nők az új, függetlenedő, individualista nőideált jelezték előre. A szesztilalom az átlagember megtisztulásának, káros szenvedélyektől való megszabadulásának ígéretét hordozta.

Hitelek részvényfedezettel

A bizalom ilyen erős közegében az emberek kivették a párnacihából és a bankokból megtakarításaikat és a növekvő gazdaság által felfelé hajtott részvényekbe fektettek.

A tőzsde persze akkoriban is kockázatosnak számított, de olyan erősek voltak a gazdasági fundamentumok, hogy senki – még a korabeli sztárközgazdász Irving Fisher sem – gondolta volna, hogy tartós lejtmenet, esetleg összeomlás következhet.

A lakossági megtakarítások beömlése a tőzsdére még jobban felhajtotta az árakat, ez először 1925-ben vált nyilvánvalóvá. Ez az év és a következő hullámzó árfolyamokat hozott, majd 1927-ben már a bika volt az úr, s ennek nyomán 1928-ban még erősebb tempóba kapcsolt a tőkebeáramlás és az árfolyamok emelkedése.

A piacokra özönlő pénz megváltoztatta a részvénykereskedelem természetét. A vállalatokra többé már nem hosszú távú befektetésként tekintettek. Az átlagember is arra számított, hogy a tőzsdén rövid idő alatt is megszedheti magát.

A részvények a hétköznapi élet beszédtémáivá váltak – a partikon, a borbélyüzletekben, mindenhol a tőzsdéről folyt a szó. Sofőrök, nevelőnők, tanárok, háziasszonyok fektettek be részvényekbe – a ‘20-as évek végére 25 millió amerikainak volt részvénybefektetése. 

Egyre több ember kereste a gyors meggazdagodást ezen a piacon, de nem mindenkinek volt rá pénze. Így a bankok elkezdtek részvény fedezetre hitelezni.

Le kellett tenni ugyan valamennyi önrészt, de a nagyobb hányadot a bank adta – a kölcsön fedezete aztán a megvásárolt értékpapír lett. (Volt persze egy kikötés, hogy ha az árfolyam esni kezd, vagyis a bank számára mínuszossá válik az ügylet, akkor azonnal kérheti készpénzben vissza a hitelösszeget.) Az 1920-as években a megvásárolni kívánt érték 10-20 százaléka volt csupán az önerő – iszonyatos tőkeáttételt jelent ez.

1929-re 6 milliárd dollár adósság halmozódott fel ebből nemzetgazdasági szinten. Az összeomlás során viszont 30 milliárd dollár, az akkori amerikai államadósság kétszerese úszott el az árfolyameséseken.

A buborékot még jobban fújta, hogy akkoriban a bankszabályozás sem volt a mai szinten. A pénzintézetek így betéteseik tudta nélkül fektethették részvényekbe a náluk elhelyezett tőkét. 

A tőzsde színtiszta pszichológia – ezt André Kosztolányi óta tudjuk. Aki hinni akar, azt semmi nem képes ebben meggátolni – ez a befektetések világára is igaz.

Az október végi összeomlásnak is megvoltak az előjelei, de az emberekben túl erős volt a meggazdagodás iránti vágy ahhoz, hogy figyeljenek ezekre. 1929. márciusában például volt egy erősebb korrekció a tőzsdén. Hirtelen a pánik szele söpört végig a befektetői társadalmon – a bankok ugyanis elkezdték lehívni veszteségessé váló ügyleteik után a hitelfelvevőktől a készpénzt. Aztán Charles Mitchell, egy bankár közölte, hogy az ő bankja továbbra is hitelez, így helyreállt a bizalom, megfékezték a pánikot. Pár hónappal később, októberben ez a taktika már kevésnek bizonyult ehhez.

A fekete kedd

1929 tavaszán más figyelmeztető jelek is jöttek. Az acéltermelés csökkent, a lakások, házak építésének üteme lassult, az autóeladások megfogyatkoztak. Június-augusztus során azonban ismét úgy nőttek a részvényárfolyamok, mintha mi sem történt volna, sorra dőltek meg a történelmi csúcsok. 

1929. október 24-én, a Fekete csütörtökön aztán jött az első pofon. Szakadtak az árfolyamok, a bankok újra elkezdték lehívni készpénz-opcióikat, a kisbefektetők aggódva hallgatták a rádión a tőzsdei híreket.

A bankoknak azonban még ezt a kialakuló lejtmenetet is sikerült megállítaniuk: közölték, hogy pool-ba szerveznek egy nagyobb összeget saját tőkéjükből és közösen fektetnek be a tőzsdén. A reggel iszonyatosan indult, de a nap végére újra mindenki hitt, hinni akart és vette a részvényeket. Aznap csaknem 13 millió papírt adtak-vettek, ami a korábbi napi rekord duplája volt. 

Hétfőn, október 28-án a Fekete hétfőn azonban újra elkezdődött az áresés. Akik az előző csütörtöki események nyomán óvatossá lettek, eladásokról döntöttek. Ezúttal már a bankok se nagyon tudták megfékezni az eladói nyomást. A Fekete kedden, október 29-én azonban már minden gát átszakadt. Kitört a pánik, elfogytak a vevők, zuhantak az árjegyzések.

A bankok ekkor már nem merték vásárlásaikkal támogatni a piacot. Aznap 16,4 millió részvény cserélt gazdát. A lejtmenet – változó intenzitással – egészen november 23-ig tartott.

Az sem szabott gátat neki, hogy november 1-én pár napra bezárták a tőzsdét, hogy legyen idő megnyugodni, átgondolni a dolgokat. A Dow Jones Industrial Average index végül 1932 júliusának elején érte el mélypontját: 41,22 pontot. 

A tőzsdei összeomlás évekig tartó válságba sodorta az Egyesült Államokat. A tömeges öngyilkosságokról szóló tudósítások valószínűleg túlzók voltak, de az biztos, hogy amerikaiak tömegei veszítették el megtakarításaikat.

Márpedig akkor is jellemző volt az USA-ra, hogy a GDP jókora részét a lakossági fogyasztás adja. A krach erodálta a bizalmat, a bankokba vetett hit összeomlott. Ahogy mélyült a válság, a politika is lépni kényszerült. Hoover elnök szenátusi vizsgálóbizottságot hozott létre. Az eredmény azonban soványka lett, a bankvezetők egész egyszerűen nem voltak hajlandóak válaszolni a bizottság kérdéseire és nem küldték el a kért dokumentumokat sem. 

1932-re az amerikaiak egyenegyedének nem volt munkája.

Az amerikaiak közül sokan éheztek 1930-31-32-ben. Sokukat viszont az éhezéstől való félelem nyomorított meg

– írta John Kenneth Galbraith, a neves közgazdász. Hoover elnököt elsöpörte a népharag, utódja, a demokrata Franklin D. Roosevelt azzal kampányolt, hogy „felszámolja a professzionális szerencsejátékosok gátlástalan manipulációját”.

Jóléti háló híján nem voltak a költségvetésben elkülönített összegek arra, hogy megmentsék a nyomortól az embereket. A vidéki farmerek a halmozódó adósságok és az árupiacok összeomlása nyomán sorra mentek tönkre. Becslések szerint 34 millió amerikainak egyáltalán nem volt keresete.

Európa krízisben

A válság gyorsan tovaterjedt. Európában Németország tíz éven belül a második gazdasági összeomlást szenvedte el. Az első világháborút lezáró Versailles-i békeegyezmény feltételei 1923-ra megfékezték a hiperinflációt – egy dollár 4,2 ezer milliárd márka volt –, az emberek szó szerint talicskával tolták haza a pénzt, amit nem tudtak elkölteni.

1932-re a költségvetési megszorítási program nyomán 6 millió ember, a német munkavállalók 40 százaléka volt állás nélkül.

Az angol font esett, a brit termékek így versenyképesebbé váltak – a német kivitel rovására. Az utcákon a barna inges nácik harcoltak a kommunistákkal. 1932-re Heinrich Brüning kancellár megszorító politikája megbukott – megnyílt az út Hitler előtt. 

A nagy válság fokozta a jövedelmi egyenlőtlenségeket, s ez köztudottan melegágya a szélsőséges ideológiák térnyerésének – hasonlóan van ez napjainkban is, a 2008-as pénzügyi válság teret engedett a szélsőségeknek. Az USA-ban a jövedelemadó legfelső kulcsa 32 százalékra csökkent a ‘20-as évek elején – több pénz maradt tőzsdei- és ingatlan spekulációra. A Wall Streeten az árfolyamok az évtized során hatszorosukra emelkedtek. Sokan vonnak párhuzamot a mai és az akkori helyzet között. Az amerikai jegybank, a Federal Reserve némi leállás után újra a monetáris lazítás útjára lépett, eszközvásárlási programjának újraindításáról is szó van. Az is jól látszik, hogy a monetáris lazításból a gazdaságba ömlő pénz tetemes része a tőkepiacokon köt ki, egyre feljebb hajtva az árfolyamokat.

A válság geopolitikailag is átrendezte az erőviszonyokat. Az első világháború előtti időszakban már elkezdődött az ottomán és az osztrák-magyar birodalom hanyatlása, az USA, Németország és Oroszország viszont megerősödött. A 19. századi globalizáció, az ipari forradalom nagy nyertese, a brit birodalom meggyengült az első világháború során – az USA előretörésével párhuzamosan, s többé nem is volt képes visszavenni globális dominanciáját. Ez a szerep, a nyugati értékek védelmezője, az Egyesült Államokra hárult volna, ám ebben a világválság megakadályozta, s csak a második világháború után tudta betölteni ezt a funkciót. 

Voltak, akik jól jártak 

Minden válság lehetőség is egyben – állítja a közhely, s ez a nagy világgazdasági krízisre is igaz.

Egy amerikai befektető, Floyd Bostwick Odlum, egy volt vállalati jogász 39 ezer dolláros megtakarításaiból lett multimilliomos.

Jó szimattal érezte meg, hogy valami nagy baj készülődik és részvénybefektetéseit még a nagy összeomlás előtt készpénzzé tette. A készpénz-hiányos piacon Odlumnak több millió dollár azonnal mozgósítható pénze volt. Csődbe menő vállalatokat kezdett el felvásárolni – drasztikusan nyomott árakon, konszolidálta őket, vagy eladta eszközeiket, s így még több készpénze lett. Odlum így bekerült a 10 leggazdagabb amerikai közé. 

Nyertesként került ki a válságból Hollywood is. Az elszegényedő amerikaiak szinte semmi luxust, szórakozást nem engedhettek meg maguknak, így a mozit sem, a vetítőtermek és a stúdiók sorra voltak kénytelenek bezárni. Az iparág így kénytelen volt kreatív megoldásokat kitalálni. Ekkor kezdték el a már legendássá vált „double feature” műfajt, amely során egy mozijegy áráért két filmet nézhetett meg a néző. A költségeket viszont alacsonyan kellett tartani, így az egyik, általában nagy film mellett egy olcsó filmet adtak - megszületett a kis stúdiók által villámgyorsan (bér)gyártott B-kategóriás filmek műfaja.

A Nagy Depresszió a legtöbb fogyasztási cikket gyártó vállalatnak rengeteg kárt okozott vagy csődbe vitte, kivéve a Procter and Gamble-t. Első pillantásra kemény volt a helyzet, hiszen ahogy romlott a lakosság jövedelmi helyzete, úgy csökkentették a drogériákban elköltött pénzt – megugrottak az eladatlan készletek.

A P&G-nél azonban valakinek leesett, hogy mosakodni még a válság idején is kell. Így a helyett, hogy csökkentették volna a reklámköltéseket, növelték azokat, sőt a hagyományos csatornák mellé felvették a rádiót is – rádiós hangjáték sorozatokat kezdtek el szponzorálni.

A legsikeresebb ilyen, az Oxydol’s Own Ma Perkins című egy özvegyről szólt, aki hamar belopta magát az amerikai háziasszonyok szívébe. 1939-re már 21 ilyen sorozatot futtattak, gondosan hangsúlyozva bennük, hogy milyen fontos szappant venni – innen származik a szappanopera kifejezés is egyébként. 1940-ben a P&G önálló divíziót is indított a szappanoperák gyártására, 1950-ben elkezdték első tévésorozatukat is.