A koreai pop és film meghódítja a világot - mi a titkuk?

De miért tekinthető különös dolognak, hogy Dél-Korea napjainkban a világ kulturálisan egyik leginkább előretörő országa?

Korea történetének középpontjában gyakorlatilag a szabadságért és egységért folytatott harc áll, mely azonban – ahogy napjaink történéseiből is látszik – számos buktatóval találkozik. Amennyiben távolabbra nem is, de a 17. századig visszatekintünk, azt láthatjuk, hogy Korea remetekirályságot – a Csoszon (1392-1897) kori kereskedelmi és diplomáciai elzárkózás –, Japán protekturátust és gyarmati uralmat – 1876-tól 1945-ig –, kettészakadást, majd 1950-től egy három éven keresztül tartó, hozzávetőlegesen három millió civil áldozatot követelő háborút élt át.

A gazdasági fellendülés kifejtése egy önálló cikket igényelne – az egy főre jutó GDP 1961-ben Dél-Koreában például 94 dollár volt, míg 2018-ban 31,363 dollár –, azonban jelenlegi témánk kapcsán továbbra is releváns azon kérdés, hogy egy, a világtól elzárt és nehéz helyzetben lévő nemzet miként tudott ennyire vonzóvá válni kontinensek határait is átlépve.

Egyrészt az állam vezetői észrevették, hogy az emberek kreativitásánál többre van szükség.

Mit jelent ez? Többek között azt, hogy konkrét lépéseket tettek a koreai kultúra nemzetközi megismertetése érdekében.

Az 1970-es évek végéhez közeledve például egyre komolyabban gondolkodtak a nyári olimpiai játékok megszervezésén, majd be is nyújtották az erre vonatkozó pályázatukat, két évvel később pedig el is nyerték az 1988-as játékok rendezési jogát Japánt legyőzve.

Az 1988. évi nyári olimpiai játékok megrendezése előtt két évvel a X. Ázsia-játékok házigazda szerepét is vállalta Dél-Korea, összesen 22 nemzet közel 5000 sportolóját látva vendégül. Az 1988-as olimpia elsősorban nem gazdasági eredményeket produkált – bár az infrastrukturális fejlődést nem érdemes szó nélkül hagyni –, hanem Dél-Korea színre lépését a világ előtt. A sikeres bemutatkozáshoz nem mellesleg az is hozzájárult, hogy a Los Angelesben rendezett 1984-es nyári olimpiai játékokkal szemben a Szovjetunió befolyása alatt lévő nemzetek nem bojkottálták a szöuli rendezvényt – Észak-Korea néhány szövetségesének kivételével.

Az olimpián túl érdemes szót ejteni azon célkitűzésről is, mely már Pak Csong Hi elnöksége (1963-1979) alatt is jelen volt, majd az 1990-es években újra felerősödött.

A koreai szemlélet szerint ugyanis egyáltalán nem kell magától értetődőnek lennie azon jelenségnek, hogy a lakosok által követett vagy hallgatott művészeti és kulturális alkotások az Egyesült Államokból, esetlegesen Japánból érkeznek.

Miért ne lehetne külföldi helyett koreai filmeket nézni és koreai zenéket hallgatni?

Bizonyos koreai médiumok szerint egy alkalommal Kim Jong Szam dél-koreai elnöknek (1993-1998) azzal érveltek a nemzeti kulturális iparág fellendítésének szükségességéről, hogy összehasonlították az 1993-as Jurassic Park és a Hyundai bevételeit: az eredmények azt mutatták, hogy a film nyeresége nagyobb volt, mint egy és fél millió eladott jármű értéke.

A folyamat ennél természetesen bonyolultabb, de az 1990-es évek vége többek között a média, a szórakoztatóipar és a filmipar fellendítéséről szólt más kulturális iparágak mellett.

A koreaiak önmagukat adták, a saját értékeiket képviselve. És persze azt is kínálták, amit a világ látni szeretett volna…

Gondoljunk csak a koreai filmipar első nagy sikerére, az 1999-es Shiri című alkotásra, mely költségvetésének egy részét a Samsung állta. Talán nem is szükséges magyarázni, miért fontos, hogy a hasonló jelentőségű vállalatok támogatni tudják a kultúra fellendítését. Az alkotás nem valamilyen mesterkélt, erőltetett univerzális tematika mentén halad, hanem a koreaiak egyik nagy belső drámáját vizsgálja, az Észak- és Dél-Korea közötti konfliktust. Ennek ellenére egy olyan akciófilmről van szó, mely befogadható és élvezhető a koreai történelem iránt kevésbé érdeklődő külső szemlélők számára is. Talán nem meglepő, hogy a film bevétele belföldön még a Titanic kultfilmet is meghaladta, illetve Ázsián túl is nagy elismerésnek örvendett.

Beszélhetünk a 2002-es labdarúgó-világbajnokságról, a 2000-es évek közepétől egyre népszerűbbé váló K-Pop együttesekről, PSY elsőként egy milliárd megtekintést elérő Gangnam Style című slágeréről, a 2018-as téli olimpiai játékokról, Pong Dzsun Ho Arany Pálma-díjat érdemlő tavalyi sikerfilméről, az Élősködőkről vagy a BTS New Yorkban bemutatott 2020-at beharangozó újévi produkciójáról.

Mind-mind a koreai alkotókészség egy-egy pillanatát ábrázolják: sikerült olyan üzeneteket, koreográfiát, divatot, személyiséget, stílust, öltözéket, színeket és életmódot ábrázolni, mely egyszerűen kíváncsivá és érdeklődővé teszi az embereket.

Nagyon úgy tűnik, hogy épp ez a kíváncsiság jelenti Dél-Korea kulturális előnyét. Mindenki megkaphatja azt az impulzust, amit tapasztalni szeretne: egyesek a fiúegyüttesek tagjainak vonzalmát érezhetik, talán a történelmi kosztümös sorozatok iránt vágyakoznak, míg mások a koreai nyelv rejtélyeit szeretnék kiismerni, esetleg egyszerűen az ország természeti szépségei iránt kutakodnak. Nem gondolnám, hogy más nemzetek nem rendelkeznének hasonló adottságokkal... a különbség, hogy koreaiak képesek voltak mindezt elénk tárni! Ahogy Euny Hong is fogalmaz: a kultúra exportja nem csak önmagát illetően sikeres. Azokat ugyanis, akiket meghódít a kultúra egyik eleme, sokkal fogékonyabbá válnak a koreai hűtők, televíziók és autók iránt is, a koreai álmot próbálva megélni, egyben a koreai gazdaságot fellendítve.

Dél-Korea zsenialitása épp abból adódik, hogy képes volt megteremteni a koreai álom koncepcióját.

A szerző a PADME geopolitikai intézetének junior kutatója