Konzumhölgy is járt az esztrádműsor mellé némely mulatóban a Monarchia idején. Belépés csak álarcban, hiszen ha kiderül, hogy hol volt éjjel a férj, akkor repül otthonról. Körkép az egykori pesti éjszakából, a szivarfüstös, titkos ajtókkal teli erkölcstelen lokálok ingoványos világából.
Növekvő város, elkülönülő szórakozási, ipari, lakó- és kereskedelmi negyedek, kiállítások, előadások, kávéházak, lokálok szórakozási lehetőségek tömkelege tárta ki kapuit az 1860-as évektől Pesten. Budapest a 19. század második felére a kávéházak fővárosa volt, ám nem csak erre volt igény. Az első nagyméretű orfeum 1865-ben a Tüköry-féle verandás sörcsarnok kertjében – a mostani Vígszínház területén – Neue Welt néven létesült. Itt, ebben az egyre zűrösebb egységben kezdődött minden.
A Luft Rézi vezette lokálba a belépni csak álaracban lehetett, így rejtve mulathatott a város előkelősége.
Felgyúltak a fények, megkezdődött a tánc, nem véletlenül kellett megőrizni az inkognitót. Arról a bankárról, iparmágnásról, politikusról, akiről kiderült volna, hogy a korszak egyik legnagyobb kerítőnőjének – igazi nevén Grünfeld Teréziának – partiján vesz rész száz másik ledér hölgy társaságában, valószínűleg másnap már se felesége, se munkahelye, se becsülete nem lett volna.
Grünfeld Teréz, "művésznevén" Luft Rézi a pesti éjszaka ártatlan arcú kerítőnője
(Forrás: geni.com)
Ugyanis itt alkalmaztak először olyan nagyszámú női tánckart és külföldi énekesnőket a varietészámokhoz, ahol a tagoknak a munkakörében a mai értelemben vett „konzumálás” szerepelt azért, hogy fellendítsék a forgalmat. A feladatra a lányokat nem kellett keresgélni: vidékről szedték össze őket, akik otthon 1-2 forintnyi évi bérért is csak nagy nehezen jutottak munkához. Persze, hogy özönlöttek Pestre, hatalmas álmokat szőve.
Cselédlányoknak csalták fel őket, és általában a mai Kálvin, akkori nevén, Széna téren találkoztak a cselédszerzővel, aki először szállást és kosztot biztosított a számukra. A pénzük viszont hamar elfogyott, persze a közvetítő cselédszerző hitelezett nekik, ruhára, cipőre, mondván, hogy majd visszafizetik a bérükből. A munka azonban nem mindig tetszett, de az adósság hamar felfutott 15-20 forintra. Ilyenkor állt elő a közvetítő, hogy lenne egy megoldás. A táncházat egy Linzer Antal nevű táncmester üzemeltette, Rézivel együttműködve. Okos üzletember volt, az üzlet annyira beindult, hogy hónapokkal később szó szerint adták-vették a lányokat.
Ez volt az első nyilvános leánybörze Budapesten, a hol szemérmetlenül kereskedtek a konzum-táncoslányokkal.
A korbeli Kincses Kalendárium „Budapest világváros” címmel számol be az ott folyó éjszakai életről, melynek erkölcseire maga a főkapitány, a hírhedt Thaisz Elek ügyelt rendíthetetlen buzgalommal. Az már csak hab a tortán, hogy a derék főkapitány a nagy „rendcsinálás” közben elcsábította a tulajdonos feleségét, bizonyos Reich Fánit, aki kasszírnőként dolgozott ebben a Neue Weltben. A felhők azonban egyre gyülekeztek a korrupcióval, konzumhölgyekkel, táncos lányokkal tarkított, leánykereskedő házban.
Thaisz Elek az "erkölcsös" főkapitány (forrás: Wikipedia)
1884. december 6-án Orlay Szilárd interpellálta Tisza Kámán miniszterelnököt Thaisz Elek miatt. A feljegyzések az alábbiakról tanúskodnak: „a fővárosi rendőrségnél régóta közismert visszaélések, szabálytalanságok miatt végre a miniszterelnök úr hajlandó volt vizsgálatot lefolytatni. Érdekes módon, Thaisz Elek főkapitányt azonban, nehogy őt a vád illethesse, megrongált egészségének helyreállítása végett melegebb éghajlatra küldöttek pihenni, és mint a rossz nyelvek beszélik, ma már egész fizetéssel óhajtják nyugdíjazni. Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy a rendőri korrupció és erkölcstelenség, mely ezen intézménynél elharapózott, teljes meztelenségében, és kiterjedésében lelepleztessék. Ennek okának kell lenni.” – mondta a képviselő felszólalsában.
Az első mulatós-konzumhely, végül hatósági nyomásra bezárt.
A korabeli lapok híradásaiból kiderül, hogy a századfordulón pezsgett a budapesti élet – legalábbis így élt a köztudatban Magyarország fiatal nagyvárosa. Ez nem csoda, hiszen az 1896-os millenniumi ünnepség miatt rendkívül megszaporodtak a mulatók, a vurstlik, a kávéházak és az egyéb szórakoztató egységek a maguk „szolgáltatásaival együtt”. Ebből következett, hogy a rendőrségi szigor ellenére, továbbra is fennmaradt az éjszakai táncos-konzumálós üzletág, csak elaprózottan, tagolva a főváros mulatói közt. Lehetetlen volt megfékezni terjedésüket.
A német Der Artist hasábjain jelent meg, hogy a rendőrök szerint a tinglitangli az a mulató, ahol az énekesnők a színpadon ülnek, sikamlós témákról énekelnek, beülnek a közönség közé, ahol az artisták és zenészek fellépés után együtt italoznak és dohányoznak a közönséggel. A Jelenkor írója, Salgó Ernő hasonlóan festi le Budapest mulatóinak légkörét is: „Az orpheum szükséglet volt és a szükséglet ma bőven megtalálja a kielégítését. Megteremtette azokat a mulatóhelyeket, a hol uralkodik a durvaság és virágzik a prostitutio”.
Az egyik ledér hely a Blau Katze volt, amelynek számos híres ember megfordult a falai között.
Korabeli újságrészlet (forrás: Budapest Romantikája)
Jókai Mór meg is említi egyik írásában: „Mindennap ugyanazok a chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel, ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visítozás, kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész táncfigurák és őszinte oldalbadöfések.”
Mikszáth Kálmán egyenesen a lényeget írja le a Pesti Hírlapban a Kék Macskáról 1881-ben:
A Balu Catze az orgiák, a kiélt sanzon-énekesnők, a frivol couplettek, lányok hajléka volt.
Beszámolók szerint a helynek nagyobb volt a híre külföldön, mint Petőfinek, a tokaji bornak vagy a magyar lónak együttvéve. A Hírlapból azt is megtudhatjuk, hogy a Blau Catze-ra inkább ráillett volna a Kék Disznó elnevezés, mert ami ebben a dalcsarnokban elhangzott, az inkább röfögés volt, mintsem nyávogás. Még a sokat megélt dragonyos káplárok is belepirulhattak abba, amit a Kék Macskában átéltek éjjelente a lányok, a dalok és a részegek társaságában. A hírhedt Blau Katze sikere után sorra nyíltak az orfeumok, akadt köztük természetesen tisztességesen üzemelő is, hiszen virágzott a kabaré műfaja is.
Egy-egy orfeum, a bálhelyiségek és a tánctermek színvonalasabb műsorukkal váltak el az alacsonyabb rangú mulatóktól, és a pajzán „kéjelgés” sem volt annyira nyíltszíni.
Ám mégsem ez volt a gyakoribb, hiszen az egykori Neue Welt a „fertő” mércéjét igen magasra rakta. Talán a Rostély utcai Folies Caprice némileg megközelítette, igaz itt zenés kabaré is működött. Ettől függetlenül a pompától fülledt, bársonnyal bélelt, rézkorlátos, aranydíszítésű, luxuskivitelű karavánszerájban lépten-nyomon rejtekajtók nyíltak - idézi fel Molnár Gál Péter pesti szórakozóhelyekről szóló írásában. Mint kitér rá, itt elég volt csak meglökni a tapétaajtót, hogy a lépcsőházból a vendégek a hölgyekkel egyetemben feljussanak a folyosóról nyíló szobákba.
Szintén változatos programot kínált az Ős-Budavára nevű szórakozó park, amely a Városligetben nyílt 1896-ban, az Ezredéves Kiállítás alkalmából. A hatalmas mulatókomplexum korhű épületei, utcái, terei, mecsetjei a régi Budavár hangulatát idézték a látogatók elé vendéglőkkel, kocsmákkal, borkimérésekkel, mulatókkal, török kávézókkal, kávéházakkal pezsdítve fel a Városliget nyugodt hangulatát. Meg persze a lányokkal, akiket szervezetten, szintén vidékről szállítottak fel, kit táncolni, kit énekelni, kit konzumálni. Igaz, ezt akkor még nem így hívták, hanem csak férfiakat szórakoztató lánypoknak, akik nem restellettek pénzt elfogadni a szolgáltatásukért.
Az Ős-Budavára (forrás: Wikipedia)
A park egyszerre 40 ezer ember befogadására volt képes, de nagyobb hírű események alkalmával ez a szám a 60 ezret is elérte. Mindenki megtalálta számítását, legfőképpen a magányos úri férfiak pénzére hajtó „hölgyek”.
A századfordulón nyüzsgő, színes, mámoros éjszakai élet további legendás helyek terjedéséhez járult hozzá: Parisiana, Arizona, Alpesi vendéglő és mulató és a többi. De ez már a kultúráról, a társasági életről, illetve a klasszikus, értékes szórakozásról szóló történet.
