A közgazdaságtan megreformálása: az intézmények jelentősége

A közgazdaságtan megreformálását sürgetők szerint itt az ideje, hogy a jelentőségüknek megfelelően kezdjük kezelni a törvényeket, a szokásokat, a kultúrát, az önkéntes és civil társadalom szervezeteit, azaz a társadalom intézményi kereteit. A módszertani váltás mindenképp szükséges ahhoz, hogy a közgazdaságtudomány közelebb kerüljön a realitásokhoz, az ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ezeknek a gondolatoknak az alapjai több mint száz éve ismertek, mégpedig elég nagy nevű közgazdászok írásaiból.

Egy anekdota szerint Stanislaw Ulam matematikus egyszer megkérdezte a Nobel-díjas közgazdász Paul Samuelsont, hogy tud-e egy olyan társadalomtudományi tételt, ami egyszerre igaz és nem triviális. Samuelson válasza állítólag David Ricardo komparatív előnyök elmélete volt, hiszen „azt egy matematikusnak nem kell elmagyaráznom, hogy a tétel logikailag igaz; azt pedig, hogy nem triviális, bizonyítja, hogy fontos és intelligens emberek ezrei azt követően sem voltak képesek felfogni vagy hinni benne, hogy tételesen elmagyarázták nekik”.

Ricardo elmélete – ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy minden ország azzal foglalkozzon, amihez a lehető legjobban ért és amihez a lehető legjobbak az adottságai -  a neoklasszikus kereskedelempolitika alapvetése lett és az egész nemzetközi kereskedelmi rendszert ezt szem előtt tartva építették ki a második világháborút követően. Van ugyanakkor egy hasonlóan intuitív és evidens igazság, ami azonban valamiért sokkal nehezebben ment (megy) át a közgazdasági gondolkodásba, ez pedig a következő: az emberek különbözőképp gondolkodnak és viselkednek annak függvényében, hogy milyen közegben élnek, így az egyes gazdaságok is eltérően reagálnak az őket érő hatásokra, azaz nem is lehet elvárni, hogy ugyanazon gazdaságpolitikai lépések ugyanolyan következményekkel járjanak a különböző országokban.

Röviden: a gazdaság működése szempontjából az intézményi környezet releváns, így ezt a közgazdaságtudománynak is figyelembe kell vennie! A fentiek fényében nem igen örülhetünk, hogy a közgazdaságtan megreformálása érdekében megszületett tavaly decemberi kiáltvány egyik alfejezete az „Intézmények és piacok” címet viseli, hiszen az azt jelenti, hogy a fent leírt evidencia sokak számára még mindig magyarázatra szorul.

A 33 tézisből 5 az intézményi háttér és alapok jelentőségére utal, ami jól mutatja, hogy a reformer-mozgalom milyen kiemelkedő jelentőséget tulajdonít annak, hogy a közgazdaságtan fokozottan figyeljen erre az aspektusra is

– azaz ne vegye adottnak és egységesnek az egyes nemzetgazdaságokat, társadalmakat jellemző intézményi mátrixot. Az intézményeket érintő reformtézisek az alábbiak:    9. Valamennyi piacot törvények, szokások és egy adott kultúrahoz létre és alakít, és hatással van rájuk, amit a kormányok cselekszenek, vagy nem tesznek meg.

10. A piacok a köz- és magántulajdonban lévő, különböző típusú szervezetek (valamint az önkéntes szektor és a civil társadalom szervezetei) közötti interakciók eredményeként jönnek létre. További tanulmányokra van szükség azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen hogyan szerveződnek e szervezetek és hogyan működnek, illetve működhetnének a közöttük létre-jövő kölcsönös kapcsolatok.
11. A piacok komplexebbek és kevésbé kiszámíthatók is annál, mint ami a kínálat és a kereslet egyszerű összefüggéseiből következne. A közgazdaságtannak szüksége van arra, hogy alaposabban megértse a piacok viselkedésének módját és sokat tanulhatna a komplex rendszerekkel foglalkozó tudományokból, mint amelyet a fizika, a biológia és a számítás-technika alkalmaz.
12. Az intézmények formálják a piacokat és befolyásolják valamennyi gazdasági szereplő viselkedését. A közgazdaságtannak ezért az intézményeket modelljének központi részeként kell tekintenie.
13. Minthogy a különböző gazdaságok különböző intézményekkel rendelkeznek, előfordulhat, hogy az egyik gazdaságban jól bevált szakpolitika rosszul működik egy másik gazdaságban. Számos egyéb ok mellett többek között ezért valószínűtlen, hogy segítene, ha kizárólag el-vont közgazdasági elméleten alapuló gazdaságpolitikák egyetemesen alkalmazható készletére tennénk javaslatot.”

A London School of Economics kapuján 2017 végén jelentek meg a fenti gondolatok, ami abból a szempontból igazán meglepő, hogy a közgazdasági gondolkodás gyakorlatilag a 19. század végétől foglalkozik az intézmények kérdésével és jelentőségével. Jelen rövid esszé kereteit szétfeszítené annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi okozhatja az intézményi gondolkodás „számkivetettségét”, azaz hogy miért szükséges még mindig kiáltványt írni annak érdekében, hogy a közgazdasági főáram elfogadja, hogy az intézmények fontosak (elfogadva, hogy az intézményi tényezők modellekbe illesztéséhez szükséges mérés egyáltalán nem triviális). Az alábbiakban azt mutatom be röviden, hogy mióta és milyen formában van jelen az intézményi gondolat a közgazdaságtanban, illetve hogy az esetenként több mint száz évvel ezelőtt tett megállapításoknak mi a mai relevanciája – egyben arra is rámutatva, hogy az utóbbi évtizedben enyhülni látszik a korábban sziklaszilárd mainstream-egyeduralom, aminek következtében az institucionalisták rehabilitációja is el tudott kezdődni.

Neoklasszikus versus intézményi gondolkodás

Először is: miért maradtak ki az intézmények a neoklasszikus alapmodellekből? Minden modell alapja az egyszerűsítés, az egyes modellek közötti minőségi különbség leginkább abból adódik, hogy azon tényezőket veszik-e adottnak, amelyek valóban irrelevánsak az eredmény szempontjából vagy pedig nem. A neoklasszikus iskola feltételezése szerint az árrendszer hatékony allokációt tesz lehetővé és ingyenes, nincsenek tranzakciós költségek, a gazdasági döntéshozók teljesen informáltak és racionális döntéseket hoznak – egy ilyen környezetben nincs relevanciája az intézményeknek, hisz azok mindenekelőtt azáltal hatnak a gazdasági folyamatokra, hogy befolyásolják a tranzakciós költségeket és eltérítik az egyéni-közösségi döntéshozatalt. Az intézményi felfogás ezzel épp ellentétes: vannak tranzakciós költségek, amiket az intézmények, azaz a gazdasági élet keretei, játékszabályai csökkenteni tudnak, és az intézményi fejlődés jó esetben épp ezt a célt szolgálja. Az intézményi környezet – amelynek formális és informális elemei is vannak - kialakításában mind az államnak, mind az államon kívüli szereplőknek van „feladata”. De Vroey és Pensieroso (2016) klasszifikálása szerint a 18. század végén és a 19. század elején megjelent klasszikus közgazdasági gondolkodás (legismertebb képviselői Adam Smith, Ricardo, Say, Malthus és Mill voltak) a 19. század végén és a 20. század elején két irányba fejlődött tovább. Az egyik a mai mainstream előfutárának tekinthető neoklasszikus megközelítés volt, a másik pedig maga az intézményi irányzat. Ez a két megközelítés sokáig viszonylag békességben élt egymás mellett, példát mutatva a 33 tézis előszavában is áhított intellektuális pluralizmusra. A jellemzően Jevonshoz, Mengerhez, Walrashoz, illetve kiemelten a Principles of Economics-et jegyző és ezzel a következő évtizedek közgazdasági gondolkodását alapjaiban meghatározó Marshallhoz kötött„marginalista forradalom” kiteljesedése után egyre mélyebb lett a szakadék az egyensúlyi (klasszikus és neoklasszikus) irányzatok, valamint az intézményi iskola között. Aneoklasszikus és az intézményi megközelítés között valóban jelentősek voltak a módszertani eltérések. Az intézményi közgazdászok a társadalmat alapvetően nagyobb csoportokra (osztályokra) osztva vizsgálták, a piacot mint egyfajta, időben változó, komplex szabályegyüttest (intézményt) határozták meg, elemzéseik pedig jellemzően a kollektív döntéshozatalra tértek ki, szemben a neoklasszikusokkal, akik elsősorban az egyéni döntésekre fókuszáltak (metodológiai individualizmus), megközelítésük pedig egyensúlyi volt és nem evolúciós.

Száz éves gondolatok

Az „intézményi megközelítés” mint kifejezés Walton Hamilton egy 1919-es cikkében jelent meg először a közgazdasági szaknyelvben („The insitutional approach to economic theory”), de az intézményi gondolkodás térnyerését leginkább Thorstein Veblen munkáihoz köti a tudománytörténet. Veblen egyik fő tézise az volt, hogy a közgazdaságtannak evolúciós tudománnyá kellene fejlődnie (Veblen, 1898) és el kellene vetnie az egyensúlyi gondolkodást – hiszen a gazdaság is leginkább egy evolúciós rendszer, nem pedig egy folyton egyensúlyra törekvő struktúra. Veblen volt az egyik első olyan közgazdász, aki kritikusan állt a neoklasszikus gondolkodás alapját jelentő hedonista-racionális homo oeconomicus ideájához – mégpedig épp azért, mert Veblen szerint ezek a feltevések nem reálisak, a pszichológia már a 19. század végére bebizonyította, hogy az emberi viselkedés ennél sokkal komplexebb, és időben is változó. Veblen szerint az evolúciós szemlélet azt is jelenti, hogy magának a közgazdaságtannak is fejlődnie kell és integrálnia kell az egyéb tudományágak elért eredményeket – mintha a New Weather Institute és a Rethinking Economics javaslatait olvasnánk, pedig Veblen több mint 100 évvel ezelőtt fogalmazta meg ezeket a gondolatokat. Az intézményi iskolát megjelenésekor sokan nem fogadták el önálló irányzatnak – volt, aki egyenesen „intellektuális fikciónak” tartotta – ami részben abból fakadt, hogy sokáig nem volt pontosan definiálva maga az alapfogalom, azaz hogy mit is értünk „intézmények” alatt. John R. Commons, az amerikai intézményi iskola másik kiemelkedő képviselője volt az első, aki egyértelművé tette az 1930-as években, hogy nem csak a formálisan rögzített törvények és rendszerek képezik részét az intézményi alapoknak, hanem minden olyan kollektív szabály, amely behatárolja az egyéni cselekvést – legyen szó akár erkölcsi, vallási, etikai vagy a szokásjogból eredő korlátról (de jure és de facto, formális és informális korlátok). Az intézményi gondolkodás nem az egyénekre és a javakra, hanem sokkal inkább a kollektív síkra és a széles értelemben vett játékszabályokra, illetve a termelés és a fogyasztás között „elhelyezkedő” tranzakciókra fókuszált. Az iskola nagy újítása volt, hogy kimondták: a gazdaságot nem lehet leválasztani a társadalmi-politikai térről, hisz nagy részben ez utóbbi determinálja azt a keretet, amiben a gazdaság is működik és ami így részben meghatározza a gazdasági szereplők döntéseit – ahogy azt a tavaly megjelent 33 tézisben is olvashatjuk. Az institucionalistákat nagyfokú empirikus érdeklődés jellemezte, ami a masszívabb pszichológiai alapok mellett elősegítette, hogy a intézményi gondolkodás komoly pozíciókat szerzett magának az amerikai egyetemi világban a két világháború között (Rutherford, 2001). Az intézményi közgazdászok ennek megfelelően érdemi befolyással voltak koruk gazdaságpolitikai döntéseire is, kiemelten például a munkanélküliségi segély rendszerének bevezetése, a társadalombiztosítás, az agrárárak és a közszolgáltatások szabályozása és a nemzetgazdasági tervezés elterjedése tekintetében (kiemelten például a New Deal esetében). Az intézményi megközelítés népszerűségét nagyban elősegítette, hogy - Kaldor Miklós szavaival élve- megfigyelhető jelenségekhez közvetlenül kapcsolódó tételeket fogalmazott meg, valamint, hogy nem elvont, hanem empirikusan nyert feltevéseket használt. A valósággal való szoros kapcsolatot valóban sokan számon kérik a mai mainstream közgazdaságtanon, így ebből a szempontból jogos lehet az intézményi gondolat felmelegítése.

Nobel-díjasokkal is a partvonalon?

A második világháború után az intézményi iskola befolyása csökkent, kiemelten azért, mert egy cambridge-i közgazdász, John Maynard Keynes a klasszikus közgazdaságtan alapjain megteremtette a modern makroökönómiát, ami automatikusan együtt járt az 1920-as években ugyanilyen erővel felszínre törő institucionalista teóriák térvesztésével (annak elemzésétől most az egyszerűség kedvéért eltekintünk, hogy egyes besorolások szerint maga Keynes az intézményi iskola megtestesítője). Pár évtizedes szünet után az 1970-es években újra előtérbe kerültek az intézmények. Míg a korai institucionalista iskola képviselői az intézményeket alapvetően az egyéni mozgásteret korlátozó tényezőknek tekintették, sőt, sok esetben az intézményi adottságokat tették a gazdasági-társadalmi lemaradás felelősévé – addig az új intézményi közgazdászok (new institutional economics) azonban már inkább azt hangsúlyozták, hogy milyen intézmények szükségesek a fejlődéshez. Az intézményeket a neoklasszikus keretrendszerbe integráló új intézményi iskola elsősorban abból a szempontóból vizsgálja az intézményeket, hogy azok mennyire képesek a tranzakciós költségek és a bizonytalanság csökkentésére, valamint mennyiben segítik elő az externáliák internalizálását. Az intézmények - amelyeket áttételesen a gazdasági aktorok korlátozott racionalitása hív életre – meghatározzák a tranzakciós és termelési költségeket, és ezáltal alapjaiban befolyásolják egy gazdasági rendszer működésének hatékonyságát. A formális intézményi változások a politika területéhez tartoznak, így a politikai rendszer működése önmagában is befolyásolja a gazdasági hatékonyságot. A modern intézményi gondolkodás megalapítójának leginkább Ronald Coase tekinthető, aki 1991-ben kapott Nobel-díjat, de forradalmian újszerű cikkei évtizedekkel korábban jelentek meg: a „The Nature of the Firm” 1937-ben, a Coase-tételt megfogalmazó „The Problem of Social Cost” 1960-ban. Amennyiben elfogadjuk, hogy a gazdasági aktorok racionalitása limitált és a tranzakciók nem költségmentesek, úgy a piaci allokáció nem Pareto-optimális, az állami intervenció pedig indokolt lehet – de persze csak akkor, ha a kapcsolódó hasznok meghaladják a költségeket, valamint a szabályozás tranzakciós költségei nem nagyobbak az egyéb intézményi megoldások tranzakciós költségeinél. A Coase-tétel ma már a mainstream kánon része, de az új intézményi megközelítés másik kiemelkedő alakjára, az ugyancsak Nobel-díjas Douglas North-ra már sokan ferde szemmel néznek, hiszen ő azt állította: a Coase által említett korlátok miatt nagyon ritkák az olyan piacok, amelyek képesek önmaguktól hatékonyan működni. A történelmi tapasztalatok alapján a hatékonysági problémák tartósan fennmaradhatnak, különösen azért, mert az érintettek és a döntéshozók közötti eltérés, illetve az útfüggőség miatt még az intézmények esetében sem garantálható a társadalmilag optimális output. A neoklasszikus tézis szerint a piac hatékony működéséhez minden olyan akadályt ki kell iktatni, ami eltéríti a relatív árakat a piaci szinttől – az új intézményi közgazdászok szerint azonban ez nem elég, hiszen például egyértelműen definiált és kikényszeríthető tulajdonjogok nélkül nincs is piac. Az új intézményi iskola sokat foglalkozott azzal, hogy mire van szükség a gazdasági fejlődéshez és a fenntartható növekedéshez – mármint azon belül, hogy jó intézményekre (Acemoglu-Johnson-Robinson, 2005).A 2009-ben Nobel-díjjal kitüntetett Oliver E. Williamson szerint négy szintje van az intézményi környezetnek, amelyek együttesen határozzák meg a gazdasági teljesítményt: (1) az etikát, a normát jelentő „beágyazottság”, (2) a tulajdonjogot és a politikai-jogi intézményeket jelentő „alapvető intézményi környezet”, (3) a belső szervezeteket és a vállalati működést jelentő „irányítási struktúrák”, illetve (4) a standard mikroökonómia által elemzett „erőforrás-allokáció” (Kapás-Komáromi, 2004). Ez a négy szint egymással interakcióban van, és csak akkor érhető el a kívánt fejlődés, ha a különböző szintek „nem mennek egymással szembe”: azaz például, ha a politikai rendszer illeszkedik az adott társadalom normáihoz, etikai alapvetéseihez, szokásaihoz (ahogy ezt például a nyugatitól eltérő fejlődési utat választó Kínában is gyakran hangsúlyozzák). Az intézmények kiemelt jelentőséggel bírnak a gazdasági fejlődés tekintetében, North egyenesen azt állította, hogy a gazdasági fejlődés végső soron nem más, mint az intézményi környezet fejlődése. A fejlődés ebben a megközelítésben egy inkrementális folyamat, amelyben az intézmények azért változnak, mert az érintett döntéshozók percepciója szerint ez Pareto-optimális elmozdulást jelenthet (a fejlődés alapja így egyfajta tanulási folyamat).

Fontos, hogy a formális szabályok illeszkedjenek az informális (kulturális) adottságokhoz, valamint hogy a politikai intézményrendszer képes legyen a szükséges intézményi változások detektálására és végrehajtására.

A közgazdászok jellemzően szélső megoldásokban gondolkodnak, egy problémát vagy a piaccal (privatizáció) vagy az állammal (szabályozás) kezeltetnének. Ezt a téves megközelítést törte meg a közlegelők tragédiájának megoldására fókuszáló Elinor Ostrom, aki Williamsonnal együtt, 2009-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat és azt állította: a két extrém megoldás között több egyéb megoldás kínálkozik, amire számos példát látni a mindennapokat átszövő közösségi önszerveződésekben. Mike (2012) szavaival: „téves az a közgazdasági szemlélet, amely az egyének és a kormányzat között légüres teret feltételez; a kettő között ott vannak a szokások, társadalmi normák, személyes kapcsolatok, többé-kevésbé formalizált, szűkebb és tágabb közösségek, önkéntes szerveződések”, amelyek megléte, jó működése elengedhetetlen a gazdasági fejlődéshez.

Záró gondolatok

A Nobel-díjak megszaporodása jól mutatja, hogy az egykor befolyásos intézményi gondolat rehabilitációja megkezdődött. Az institucionalisták egy része azonban ezzel nem értene egyet, az új intézményi iskola megjelenése ugyanis életre hívta a „kritikai institucionalista” iskolát, aminek legismertebb képviselője Geoffrey Hodgson, illetve a 33 tézis egyik szószóló-támogatója, az MKT budapesti konferenciáján is felszólaló Ha-Joon Chang. A nagy részben Veblen már említett munkáiból, illetve Richard Nelson és Sidney Winter 1982-es „An Evolutionary Theory of Economic Change” című művéből inspirálódó Hodgson nem kevesebbet állít, mint hogy teljes szakításra van szükség, hiszen el kell vetni a haszonmaximalizáló emberképet és a változatlan hasznossági függvényeket, ami pedig kisebb kiegészítésekkel és toldásokkal a mikroökonómia alapja a mai napig. Amennyiben a reformmozgalom azt szeretné elérni, hogy a közgazdászok dobják ki a modellekből a homo oecnomicust, akkor az bizonyosan hosszú folyamat lesz, ha egyáltalán valaha is siker koronázza. Az ugyanakkor enélkül is érdemi előrelépést jelentene - és talán nem is kell rá sokat várni -, ha North szállóigévé vált gondolata minden közgazdász számára kikerülhetetlen alapvetéssé válik: Institutions matter!  

Kolozsi Pál Péter BCE, MNB Tanszék docensének írása