Kinek a sara a megállapodás nélküli brexit?

Gyakran vádolják a brit kormányfőt azzal, hogy az erő pozíciójából akart tárgyalni Brüsszellel a kilépésről. Abban a tévhitben élt, hogy az Egyesült Királyság még nagyhatalom, holott globális befolyása a 2. világháború utáni évtizedekben egyre csökkent, ma már legfeljebb középhatalomnak mondható. London az évszázados brit diplomáciai hagyományt követve tárgyalt. Az oszd meg és uralkodj elve azonban lehet, hogy működött míg tengeri nagyhatalom volt és gyarmatbirodalmát kellett igazgatnia, napjainkra azonban már elavulttá vált. Az erő pozíciójából való tárgyalás immár Donald Trump módszere, mint ahogy a világ tengerei - és így kereskedelme - felett is az Egyesült Államok uralkodik.

A brit kormány kilépésért felelős tagjai – akik sorra mondtak le az utóbbi időben -, meglepődve tapasztalták, hogy nem tudják megosztani az EU-t, az képes volt  – legalább ebben – egységesen viselkedni. Theresa May taktikai hibák sorát követte el. Tárgyalási során az volt az alapállása, hogy Nagy-Britannia még tagja az EU-nak. Tárgyalópartnerei azonban már kívülállókénet kezelték. Lássuk most a másik álláspontot, amely szerint a sikertelen kilépési megállapodás nem Theresa May hibája volt, hanem elsősorban Brüsszelé. Ezt az álláspontot Bruno Maçães foglalta össze a Politico című internetes lapban. A portugál politikus hazájának Európa-ügyi minisztere volt, majd angol és amerikai gazdaságpolitikai kutatóközpontokban dolgozott.

Álláspontja szerint a kilépési tárgyalások már kezdettől fogva rossz vágányon haladtak - a probléma a tervezéssel volt, ami gyakran előfordul, ha bürokraták a felelősek a politikai kérdések tárgyalásáért. 

A hiba az volt, hogy az EU még a tárgyalások előtt szabott egy feltételt: addig nem hajlandó az Unió és az Egyesült Királyság jövőbeni viszonyáról tárgyalni, amíg meg nem állapodnak abban, hogy Írország és Észak-Írország között nem lesz “hagyományos” határ, vámhatár, Észak-Írország a brexit után is az egységes európai piac és a vámunió része marad.

Ez a feltétel volt az, amelyet hiba volt a tárgyalások első fázisába beemelni - nem is lett második fázis. A tárgyalások megkezdésekor azt kellett volna a feleknek eldönteni, hogy visszaálljanak-e a határok, esetleg enyhe határellenőrzéssel, vagy egyáltalán nincs rájuk szükség továbbra sem. Mindezt elviekben, politikai szinten kellett volna rendezni, nem pedig gyakorlati kérdést csinálni belőle. Azzal, hogy az EU kapásból feltételül szabta az ír-északír határ szabad átjárhatóságát egy olyan elemet emelt be a tárgyalásokba feltételként, amelyről nem is folyt - mert nem is folyhatott - érdemi vita. Más kérdésekben azonban Brüsszel ragaszkodott az elvi megállapodáshoz.

Így például elvárta a britektől, hogy vállalják: az átmeneti időszak alatt is fizessék be az EU-ba hozzájárulásukat, biztosítsák továbbá az Egyesült Királyságban élő uniós állampolgárok jogait, valamint tartsák magukat az ír-északír kérdést rendező Nagypénteki Egyezményhez. Az Unió bürokratáinak megvolt erre a jó okuk. A három elvi kérdés napirenden tartása növelte annak valószínűségét, hogy a tagországok felsorakoznak a brüsszeli álláspont mellett. A stratégia működött is, a kilépési megállapodásról szóló tárgyalások során nem érkezett érdemi ellenállás egyik tagállam részéről sem. Persze mindez nem jöhetett volna létre Theresa May hathatós segítsége nélkül.

A brit miniszterelnöknek nagyon határozottan kellett volna kiállnia a mellett, hogy az ír-északír határkérdést csak az Egyesült Királyság és az EU közös határai egészének kontextusában szabad napirendre tűzni. May e helyett kerülő utat választott, megpróbálta a tagországokat kétoldalú tárgyalásokon becserkészni, előre próbált meg arról egyezkedni, hogy milyen kétoldalú viszony lesz a kilépés után. Ezzel a kilépési tárgyalások második fázisába tartozó kérdéseket emelt be az első fázisba. Ez alapvető hiba, hiszen Londonnak lassítania kellett volna a tárgyalásokat, nem pedig ily módon gyorsítani. Következetesen végig kellett volna verekednie magát a kilépési tárgyalásokon, majd egy, az országa számára elfogadható kompromisszumot átvernie a törvényhozáson. Ezt követően előrehozott választásokat kellett volna kiírnia. Nem kétséges, hogy ezt megnyerte volna, hiszen teljesítette volna ígéretét: kivezeti az Egyesült Királyságot az Unióból.

A brit kormányfő azonban egyszer már nagyon csúnyán megégette magát az előrehozott választásokkal: 2017-ben így vesztette el kormánytöbbségét. Azóta az északír-angol uniót támogató Demokratikus Unionista Párt hat parlamenti mandátumával képes csak biztosítani többségét a törvényhozás alsóházában. Ennek ellenére mégis vállalnia kellett volna - egy sikeres kilépési megállapodás után - a megmérettetést. Ezen kapott volna ugyanis felhatalmazást ahhoz, hogy a kilépést követően kétoldalú tárgyalásokon alakítsa ki országa viszonyát az EU tagországaihoz és rendezze - újra - Észak-Írország kérdését az írekkel és Brüsszellel. Az előbb vázolt konstrukció egyetlen dolgon bukott meg: az ír-északír határ kérdése már a tárgyalások legelején - ráadásul Brüsszel részéről feltételként - napirendre került.

Innen kezdve a brit belpolitika is megosztottá vált a kérdésben, hiszen az ír-északír-angol viszony csak az 1998-ben megkötött, úgynevezett Nagypénteki Egyezmény után konszolidálódott valamelyest. Puskaporos hordó volt az elmúlt 20 évben is a térség, de legalább nem hadonászott senki égő fáklyával mellette. A brexit kapcsán azonban ismét előjött a brit belpolitika egyik alapvető kérdése:

ha újra rendes határ választja el Írországot a brit koronához tartozó Észak-Írországtól, vajon fellángolnak-e ismét az északír szeparatista törekvések? 

Ezt az évszázadok óta húzódó belpolitikai probléma csomagot emelte be Brüsszel a kilépési tárgyalásokba. May pedig hagyta, sőt, ígéretet is tett rá, hogy olyan konstrukciót javasol, amely Brüsszel álláspontját tükrözi, a helyett, hogy ragaszkodott volna ahhoz: általánosságban szerepeljen a kilépési megállapodásban a brit és az uniós határok kérdése.

Brüsszel az EU egységét akarta demonstrálni, ám felvetődik a gyanú, hogy az egész kavarás csak arra ment ki, hogy az északír kérdés újra napirendre tűzésével zsaroljon ki Londonból egy megállapodás nélküli kilépést. Brüsszel arra játszott, hogy ne egy tagországot veszítsen el, hanem csak egy felet. Így lett volna, lesz (?), lenne (?) Észak-Írországgal együtt 26,5 tagú Európai Uniónk.