Lehet, hogy véget ér Putyin elnöksége?

A Tassz orosz hírügynökség közölte, hogy Vlagyimir Putyin a Reuters értesülése ellenére még nem jelentette be indulását a jövő évi orosz elnökválasztáson. Természetesen ezt még megteheti, de előfordulhat, hogy a visszavonulást fontolgatja, ami mellett több érv is szólhat. A Tassz szerint Putyinnak jogában áll még egy ciklust vállalni, de még nem jelentette be az erről szóló döntését.

A felvirágzás évei

Putyin pályája gyorsan ívelt fel a múlt évezred utolsó éveiben, amikor az önálló Oroszországot megteremtő, a Szovjetuniót feloszlató első orosz elnök, Borisz Jelcin már gyengélkedett, és egyre kevésbé birkózott meg feladatával.

Végül pontosan az ezredfordulón átadta a hatalmat az akkor még politikai értelemben ifjúnak mondható, 47 éves Putyinnak, aki gyorsan népszerű lett, így a következő elnökválasztáson gond nélkül győzött.

Az akkor új elnök stabilizálta a Jelcin alatt ramaty állapotban kerülő hatalmas országot, rendbe hozta a zűrös privatizáció során szétzilált tulajdonviszonyokat, különösen az ország GDP-jének jelentős hányadát adó olaj-, és gázszektorban.

Az emelkedőben lévő olajár segítette a fellendülést, a javuló életszínvonal, a nyugatias életforma (bőséges árukínálat a világ minden részéről, korlátlan külföldi utazási lehetőségek, melyek egyre inkább megfizethetővé is váltak)

hatalmasra növelte Putyin népszerűségét.

Az örökös hatalom lehetősége

2008-ban véget ért volna elnöksége, miután az alkotmány szerint, akárcsak az USA-ban, legfeljebb két ciklusban lehetett elnök, és a ciklusok 4 évesek voltak. Putyin azonban nem szívesen mondott volna le a hatalomról, pedig ekkor dícsősége csúcsán tehette volna: megbízta az elnökség vállalásával a hozzá hű Dmitrij Medvegyevet, míg ő miniszterelnök lett. 2012-re aztán összehoztak egy alkotmánymódosítást: 6 évre növelték az elnöki ciklust, ami korlátlan ideig betölthető lett.

Innentől Putyin számára biztosítva lett az örökös hatalom: kezdetben gond nélkül megválasztották, hisz még minden jól ment. Putyin közben szorosan megához láncolta a volt szovjet birodalom tagállamainak nem kis részét, hozzá hű vezetők által, többek között a két legnagyobbat: Ukrajnát és Kazahsztánt is. A 2012-es választásokon azért már jelentkeztek kihívók, felbukkantak népszerű ellenzéki pártok és jelöltek, ezért ekkor már megkezdődött a hatalmasra nőtt hatalmú elnöknek az ellenzéket korlátozó politikája.

Fellázadt az újgyarmat, beomlott az olajár

2014-ben aztán az ukránok megunták a korrupt Viktor Janukovics uralmát, aki Putyin bábja volt, és forradalomban megdöntötték azt, majd nyugatbarát vezetőt választottak. Itt kezdődtek a nagy bajok: Putyin gyorsan megszállta a Krímet, nehogy elveszítse fölötte a kontrollt, és Kelet-Ukrajnában is megjelentek az először rejtélyesnek tűnő Wagner-zsoldosok.

A háborúsnak induló konfliktus végül befagyott konfliktus lett, amit jobb híján mindenki elfogadott, miközben a keleti fronton néha fellángoltak a harcok.

Putyin népszerűségét először komolyabban az olajár 2013-15 közti összeomlása viselte meg,

amikor az orosz export és devizabevétel is összeomlott, a rubel gyengült, az életszínvonal zuhant. Ekkor elég bölcsen elhatározták, hogy a következő fellendüléskor, amikor újra a magsaban lesz az olajár, nem költik el az egész bevételt, hanem egy alapot hoznak létre, ami a nehéz időkben, alacsony áraknál kiegyenlítő szerepet tölt be.

Az utolsó nagy siker

Közben Putyin belépett Szíriában az Iszlám Állam elleni harcba a régi szövetséges Aszad elnök mellett, egyúttal annak hatalmát is megszilárdítva. Ez lett talán az abszolút zenit: bár Ukrajna miatt a nyugat már neheztelt rá, az tiszteletet váltott ki, hogy

nemzetközi szinten is fellépni tudó nagyhatalom lett újra az ország.

Talán ennyiből jobb is lett volna, ha 2018-ban visszavonul: az orosz történelemben a legnagyobb vezetők közé kerülhetett volna. 

19-re lapot húzott

Nem így lett: folytatta az egyre nehezebb körülmények ellenére. Az olajár újra bezuhant, jött a Covid, az elnök népszerűsége csökkent, az ellenzéket már durva módszerekkel számolta fel. Végül 19-re lapot húzott:

a népszerűtlen helyzetből Ukrajna gyors lerohanásával és az orosz érdeszférába való visszahozatalával akart kitörni,

így országgyarapítóként tetszeleghetett volna népe előtt. 

Az elgondolás nem jött be: az immár a Nato által felkészített és eleve rendkívül elszánt ukránok nem adták meg magukat, a felkészületlen orosz hadseregre kudarcot szenvedett különösen Kijev környékén.

A legyőzhetetlen orosz hadseregről kialakult mítosz szertefoszlott,

a gyors győzelem helyett pedig egy véget nem érő állóháború alakult ki, miközben a nyugati termékek eltűntek, megjelent az infláció, és a szovjet időkre emlékeztetően betiltottak minden tüntetést, de még gyülekezést is. Putyin rendszere jóléti államból háborús diktatúrává vált, ahonnan a katonakorú férfiak százezerszám kezdtek külföldre menekülni.

Neki sem egy öröm

Putyin a világ jelentős hányadának szemében pária, háborús bűnös lett, aki már csak néhány baráti országba tud kiutazni: valószínűleg nem erre a szerepre vágyott 70. születésnapjára.

Ha most elindul a választásokon és a felszámolt ellenzék hiányában nyer, a háború patthelyzetéből nemigen van számára kiút, a kompromisszumos békét megalázónak érezné. Kérdés, kell-e még mindez az idős, 70-es éveiben járó, a történelemkönyvekbe jól bekerülni már nem tudó vezetőnek.

Kiutat adna magának és népének

Ha esetleg nem jelölteti magát, és mást enged indulni akár saját pártjából, létrejöhetne egy olyan helyzet, ahol

az új elnöknek sokkal nagyobb a mozgástere.

A háborút tárgyalásos kompromisszumokkal lezárhatná, miután ez neki nem presztízskérdés, népének pedig megfelelő kommunikációval előadhatná, mint viszonylagos nyereséget, különsen, ha egyúttal a NATO-val sikerülne hosszútávú biztonsági garanciákban megállapodni, egyfajta globális békeszerződésként. Ez lehetővé tenné a szankciók megszüntetését, az ország visszatérhetne a nemzetközi vérkeringésbe. Úgy tűnik, nagyon sok múlhat Putyin döntésén.