Mi lehet az euró bevezetésének igazi tétje?

Örülök, hogy a Növekedés.hu vitasorozatot indított a közös uniós fizetőeszköz bevezetése kapcsán, s érdeklődéssel olvastam Becsey Zsolt nyitányként megjelent cikkét. Írásomban az ő gondolatmenetét kívánom kiegészíteni.

Már az EU-hoz történt csatlakozásunkat megelőzően elkezdődött az euró bevezetésének lehetséges céldátumainak latolgatása; az egyes változatok eltérő erőfeszítéseket feltételeztek az államháztartás egyensúlyának megteremtésére és az infláció leszorítására. Az első Orbán-kormánynak

az „euró atyja”, Lámfalussy Sándor azt ajánlotta, hogy az eurózónába való belépés időpontja 2008 legyen, mivel szerinte a konvergenciakövetelményeket 2006-ig teljesíteni lehet.

Mások viszont vitatták ezt a dátumot, mondván, hogy a rendelkezésre álló rövid időn belül olyan drasztikus megszorító intézkedéseket kellene hozni, amelyek a lakosság életszínvonalát csökkentették volna.

Ezért inkább egy későbbi, 2010. évi céldátum kitűzését javasolták.

Az Ecostat kutatóintézet 2004. áprilisában a kormányzat részére készített tanulmányában viszont a különböző lehetséges forgatókönyvek összehasonlítása alapján arra a következtetésre jutott, hogy az optimális külső feltételrendszer és gyors gazdaságpolitikai elhatározás esetén már az euró 2009. évi bevezetése megvalósítható.

A globális gazdasági világválság részeként a 2008 októberében kirobbant forintválság következtében azonban az eurócsatlakozás lehetősége a távoli jövőbe tolódott, és a magyar gazdaságpolitikai gondolkodásban az euró bevezetésének gondolata hosszú időre idegenné vált.

Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, egy 2019-ben a Financial Timesban megjelent véleménycikkében még azt fejtegette, hogy az európai integrációban hamis dogmát jelentett az eurózóna létrehozása annak érdekében, hogy versenytársa legyen a dollárnak. Négy évvel később viszont már megengedőbb, de változatlanul elodázó módon érvelt:

Bár a jegybank elkötelezett az euró sikeres és biztonságos bevezetése mellett, jelenleg az ország gazdasága még nem áll az euróérettség megfelelő szintjén.

Az idei választásokat követően az euró bevezetésének kérdése ismét a figyelem középpontjába került, miután a Tisza Párt programjában 2030-at jelölte meg a szükséges feltételek megteremtésének céldátumaként.

Az euró bevezetésének szándéka összhangban van azzal a 2025 tavaszán készült Eurobarometer-közvéleménykutatás eredményével, amely szerint a magyar lakosság 75 százaléka támogatja az euró bevezetését.

A bevezetés megcélzott időpontja azonban a megkövetelt feltételek meglehetősen feszített ütemű megteremtését teszi szükségessé, annál is inkább, mert az euróövezethez való csatlakozás úgynevezett maastrichti kritériumainak teljesítése terén az elmúlt években hazánk távolodott a valutaövezethez való csatlakozás követelményeitől, minthogy egyelőre azok egyikét sem teljesíti. Szerencsére ezzel a körülménnyel tisztában vannak a magyarok, hiszen az említett felmérés szerint 72 százalékuk tudatában volt annak, hogy az ország egyelőre nem áll készen a közös valuta bevezetésére.

Az eurózónához történő csatlakozásig hosszú utat kell megtenni, ráadásul „hegymenetben”, mint arra több mostanában megjelent elemzés is rávilágított: így például Madár István „Tények és tévhitek a magyar euróról” c. írása a Portfolio.hu-n vagy a GKI Zrt. „Az euró bevezetésének lehetőségei és hatásai” című gyorselemzése.

A teendők egész sorának áttekintése alapján a szerzők okkal intenek arra, hogy az eltökélt erőfeszítések mellett az euró mihamarabbi sikeres bevezetéséhez bizony szükség lehet a jó szerencsére is.

Ám nem kevesen vannak azok, akik változatlanul idegenkednek az euróövezethez való csatlakozástól. Azt ugyan nem vonják kétségbe, hogy a csatlakozásnak lennének kézzelfogható előnyei: így például alacsonyabb lenne a kamatszínvonal, egyszerűbbé válna a cégek gazdasági könyvelése, megszűnne az árfolyamveszteség és az átváltások tetemes költsége is, továbbá az árak összehasonlítása is könnyebbé válna.

Ugyanakkor szerintük az euró elsietett bevezetése számos hátránnyal is járna: a forint megszűnésével eltűnne az autonóm árfolyampolitika és a kamatszabályozás lehetősége, azaz beszűkülne a gazdaság alkalmazkodási képessége.

Ilyenkor az esetleg keletkező feszültségek kezelése csak úgynevezett „belső leértékeléssel” lehetséges, amely a gyakorlatban megszorítások bevezetését jelenti.

Strukturális reformok hiányában pedig az euró bevezetése Magyarországon akár a termelés visszaeséséhez és az elvándorlás növekedéséhez vezethetne, hasonlóan ahhoz, amint az az eurózónához csatlakozó más országokban is előfordult.

Emellett szerintük a gazdasági szuverenitás jelentős része is elveszne, mivel a monetáris döntések meghozatalába a Magyar Nemzeti Banknak csak csekély beleszólása lenne.

Aztán akadnak olyanok is, akik szerint az euró mihamarabbi bevezetése érdekében az új kormány vezetésének imádkoznia kell azért, hogy az iráni konfliktus mielőbb megoldódjon, s lehetőleg véget érjen az ukrajnai háború is. S fohászkodnia kell azért is, hogy ne sújtsa az országot súlyos aszály.

A háborús konfliktusok elhúzódása vagy az aszályok okozta pusztítás ugyanis óhatatlanul felpörgeti az inflációt, annak következményei pedig jócskán kitolhatják az eurócsatlakozás időpontját.

A felsorolt hátrányok és tényezők kétségtelenül valós kockázatokat és nehézségeket jelentenek.

Ráadásul másfél évtizeddel ezelőtt láthattunk több olyan országot is – köztük Görögországot és Írországot –, amelyek bevezették az eurót, ennek ellenére, sőt talán éppen emiatt komoly pénzügyi válságba sodródtak, és fájdalmas kiigazítást kellett végrehajtaniuk.

Ugyanakkor vannak példák arra is, hogy a nemzeti valuta megtartása mellett is lehetséges az alacsony infláció és a stabil gazdasági növekedés elérése, mint azt Svédország, Csehország és részben Lengyelország esetében láthatjuk.

Az említett példákból egyértelműen kitűnik, hogy az euró nem valamiféle csodaszer: bevezetése önmagában nem garantálja sem a növekedést, sem a stabilitást, sem pedig az alacsony inflációt.

Miként az sem cáfolható, hogy a nemzeti valuta megtartásával is lehet jól boldogulni. Akkor pedig minek az a nagy igyekezet, hogy mihamarabb bevezessük az eurót? Pusztán azért, mert a csatlakozáskor Magyarország is kötelezettséget vállalt arra, hogy egyszer majd bevezeti a közös valutát?

Az említett kötelezettség teljesítése azonban nincs konkrét határidőhöz kötve, ezért nincs is olyan ok, amely miatt haladéktalanul neki kellene vágni a bevezetés előkészítéséhez.

Amiért mégis érdemes már most nekilátni a nem kis kihívást jelentő feladatnak, annak szerintem két fontos oka is van. Az egyik az infláció leküzdése.

Sajnos az EU-hoz történt csatlakozásunk óta a hazai infláció üteme – az elmúlt hetek rövid kivételével –szakadatlanul felette járt az euróövezeti drágulásnak, s bizony akadt olyan esztendő is, amikor a hazai infláció olyan rekordmagasságot ért el, amely reálbércsökkenést okozott, felemésztette a forintmegtakarítások értékét, s szinte megfizethetetlenné tette a hitelek felvételét.

A másik ok az államadósság magas szintje. Igaz, a magyar adósságráta nem haladja meg az EU-országok átlagát, de saját valutával rendelkező kis ország lévén, amelynek tartozásai számottevő hányadban devizában állnak fenn, meglehetősen kiszolgáltatottak maradunk a külföldi hitelezők kényének-kedvének.

Következésképpen a külföldről felvett hitelek kamatfelára és a nemzeti valuta árfolyama széles sávban mozognak. Így például 2022 szeptemberének végén egy euróért 423 forintot kellett fizetni, napjainkban viszont csak 350 és 355 forint közötti összeget. Ez 20 százalék körüli ingadozást jelent.

Nem kisebb kilengések következtek be a jegybanki alapkamat mértékében: az 2020 júliusában 0,6 százalék volt, 2022 szeptember végére 13 százalékra szökött fel, most pedig 6 százalék.

Az említett nagy kilengések ugyan a külföldi befektetők megítélésének változásait tükrözik, ám valójában a hazai gazdaságpolitika következetlenségei miatt következtek be.

A kamatlábak megugrása és a forint árfolyamának gyengülése ugyanis mindig akkor ment végbe, amikor csökkent a gazdaságpolitika kiszámíthatósága, lazult a költségvetési fegyelem, nőtt a deficit és nőtt az eladósodottság.

Magyarán: eddig mindig a gazdaságpolitika következetlenségét és lazaságát kellett megbünhődni.

Az euró bevezetése 2031-es céldátumának jelentőségét ezért nem az adja meg, hogy elérésekor az akkorra éppen 85 esztendőssé váló forintot majd az euró váltja fel, hanem az, hogy ehhez öt éven keresztül elkötelezett, következetes és feszes gazdaságpolitikát kell folytatni.

Ilyen hosszan tartó, töretlen ívű gazdaságpolitikára 1989 óta nem volt példa.

Őszintén remélem azonban, hogy ezúttal sikerül.

A gazdasági környezetünkben persze az elkövetkezendő esztendők során is bekövetkezhetnek olyan előre nem látható gazdasági, politikai vagy természeti változások, amelyek akár komolyan hátráltathatják a gazdaság fejlődését vagy stabilitását s következményként nehezíthetik az eurócsatlakozást.

Ám ha a kétségtelenül körülöttünk áramló, sőt néha örvénylő kockázatok miatt már eleve lemondunk akár a konkrét cél kitűzéséről, akár a konkrét cél időbeni eléréséről, akkor bizony óhatatlanul folytatódik a magyar gazdaság ide-oda sodródása. Kurt Tepperwein német író szavaival szólva:

A valóságban maga az út a cél, a látható cél pedig csak az út vége, amely egyidejűleg egy új út kezdete.