Nagyvárad tér, a metróállomás, amely sosem volt népszerű - Mostanáig

Vannak metróállomások, amelyeket becézünk, Köki, Kalef, Felszab. Másokat legalább rövidítünk. Azt mondjuk, hogy találkozzunk a Délinél, a Blahán, az Örsön, vagy a Deákon! Végül van egy pár komorabb állomásnév, amit még aligha hallottunk becézgetni, ilyen az Astoria, vagy a Klinikák (hallott már olyat, hogy leszállok a „Klincsinél”?), és mindenképpen ilyen a Nagyvárad tér is.

Nem becézzük Nagyvé-nek, vagy mást jelentene a 9-kor a Nagyváradon, inkább kimondjuk egyben, hogy Nagyvárad tér. Márpedig talán az is igaz, ha valamit nem becézünk, nem rövidítjük, márpedig amit nem becézünk, azt talán nem is nagyon szeretjük.

Pedig a Nagyvárad tér állomás a 3-as metró vonalán nagyon fontos megálló. A forgalom nagy, itt fordulnak a szerelvények, és két irányban 3 szinten 150 méternyi üzemi térrel is rendelkezik, ahol szakszolgálatok, műhelyek munkatársai dolgoznak. Az állomástér maga egy kétszintes galériás tér, ha észrevették a többi megállótól különbözik, igaz van egy ikertestvére, a Lehel tér szinkronállomása. Csak éppen, ha visszaemlékezünk a régi állomásra, a galériaszinten gyakorlatilag nem volt semmi, emberek ott nem mozogtak, volt ugyan egy régi Budapest képekből álló sorozat ott, de mivel arra nem kószált senki, így megkockáztatom, ezt kevesen realizálhatták.

Olyannyira, hogy a perontér feletti kétszintes részeken még világítás sem volt. Az állomás meghatározó színe a fakó zöld volt, ezen kívül némi semleges alumínium, üveg, szürke kövek, fehér festés.

Tényleg nem szerettük

Brückner Dóra, az új Nagyvárad téri metrómegálló építésze el is mondta, hogy nemcsak érezték, de meg is kutatták, hogy a Nagyvárad tér, még a metrómegállók lehetőségeihez képest sem volt éppen népszerű. Az állomáshoz a megkérdezetteknek egyfajta kellemetlen érzete társult. Ez részben a funkcionális hibákból fakadt, de még inkább abból, hogy az állomás környezetében sok nagy kórház található, az emberek érzéseiben a megálló egy kórházi előszoba volt, az ezzel járó szorongással.

Ki használta a megállót? Nyilván aki itt lakott, vagy dolgozott, illetve azok, akik rossz emlékű látogatást tettek a közeli egészségügyi intézményekben, esetleg az, aki halovány próbálkozást tett, hogy a Fradi, vagy a válogatott meccsei után megelőzze a Népligetnél leözönlő tömeget,

A nagy meló

Ezen kellett változtatni, azzal a nehezítéssel, hogy ez az állomás a metrófelújítás alatt mindvégig fordítóállomásként üzemelt, ami azt jelenti, hogy az állomáson áthaladtak a metrók akkor is, amikor le volt zárva. Mindössze nyolc hónap volt, amikor nem közlekedtek itt a vonatok. Ez az időszak feszített munkával járt, mert ekkor kellett megépíteni mindent, amit a vonatok közlekedése mellett már nem lehet.

Ugyanakkor, mint az a Brückner Dóra építész, Brückner János képzőművész és Erő Zoltán budapesti főépítész használták a megálló örökségét, de abban is bíznak, hogy új formájában szerethetőbb lesz az állomás.

Mozaik és fény

A helyszínen készült képek jó esetben magukért beszélnek, mindenesetre az állomás teljesen megújult, Az állomás újratervezésekor az alkotók elfogadták, hogy ez az állomás az emberek tudatában a kórházak előtere. Azonban az építészeti kialakítás fő vezérmotívumának azt választották, hogy az anyagok, színek, motívumok, elemek az ezzel járó félelmet, kiszolgáltatottságot oldják.

Az állomás meghatározó színe egy élénk, meleg narancs szín, de emellett is igyekeztek még meleg hatású anyagokat alkalmazni, illetve a nagy, sőt inkább túlméretezett lámpák is meleg hatást keltenek. A lámpák külső rész edekorációs szerepet tölt be, amely Bojti Márton munkája.

Az állomáson három fő építészeti elemet kell kiemelni, a lámpákat, a peron narancssárga falát és a mozaik burkolatot. Emellett természetesen a „rendszerek” is megújultak, akadálymentes lett az állomás, került bele mozgólépcső, a lépcsőrendszer helyett több lett a tér.

A legnagyobb fővárosi kiállítás

Erő Zoltán budapesti főépítész elmesélte, amikor korábban azzal találkozott, hogy egy ideig volt az építésügyben egy 1 százalékos jogszabály, ami azt jelentette, hogy a nagy építési projektekből 1 százalékot a művészeti, képzőművészeti rétegre kellett költeni, ami azért akár elég komoly tétel is lehetett. Ma már ilyen szabály nincs, már régen is gyorsan kizsigerelték, de akárhogyan is, csak elkészült a Nagyvárad téren a főváros egyik leglátogatottabb, napi 50 ezer embert vonzó tárlata.

Brückner János elmesélte, hogy kis képpontokból nem először alkotott olyan nagyobb képeket, amelyek közelről, illetve távolról mást mutatnak. Az első fázisszámára a tér megértése és a látvány kigondolása volt, azt kereste, hogy milyen lehetőségek vannak, hol vagyunk, a munka második része volt csak a technikai kidolgozás.

Milyen egy metróállomás?

Ahogy Erő Zoltán és Brückner Dóra beszélgettek, kiderült, hogy a metróállomások azért érdekes helyszínek, mert egyszerre dinamikus terek, hiszen ahogy megyünk bele, meglepetések érhetnek minket, van, aki naponta többször is elmélázhat itt.

Egy ilyen helyszínen a túl éles képek zavaróak lehetnek, elfáradnak, megunhatók, kicsit semlegesebb érzés kell, másnak viszont van kedve és van ideje a részletekre is rácsodálkozni, ami viszont biztos, hogy a művet sok ember naponta látja, mindenkinek fogadható motívumokat szerettek volna alkotni, miközben az is kiderült, hogy a metró valóban lehet a közlekedés helyszínén túl, egyfajta partihelyszín is, ahol még galéria is van.

És akkor Brückner János képzőművész illusztrációiról!

Az állomás 120 méteres falain oldalanként 200 táblából álló burkolat fut végig narancssárga színben. Az alapmotívuma egy hatalmas tenyér, amely részben utal az említett orvosi környezetre, mint egy nagyító alá vett testrész, de egyben a bizalmat adó kézfogás, vagy a simogató anyai kéz is megidéződik.

A kismozaik felületeken két minta látható: egy két emelet magasra nagyított kenyérszelet képe, illetve egy függöny. Brückner János már korábban is készített olyan képeket, ahol a kicsiből valami nagy is kijött.

Retek, kimetszés, tér

Ami pedig az alkotó gondolatait illeti, Brückner János elmesélte, hogyan hatott rá, hogy itt játszódik egyik kedvenc novellája Krúdy Gyula, Utolsó szivar az arabs szürkénél című írása. A csodálatos művet nagyon érdemes elolvasni, még akkor is, ha abban egy szemtelen hírlapírót akar az ország legjobb lövőjének tartott ezredes egy párbajban megregulázni. A párbaj helyszíne a Nagyvárad tér melletti kaszárnya, de előtte az ezredes még utoljára kipróbálná azokat az étkeket, amelyeket szerinte egy ilyen felkopott állú firkász fogyaszt.

Betér hát az Arabs szürkébe, amely itt a Nagyvárad téren, a patológiai hullaháza mellett volt, és ahová a boncolások után a a klinikai szolgák, illetve a hullaszállító bérkocsisok tértek be. Esetleg olykor a zavarodott embereket vigyázó tagba szakadt ápolók. Sőt tán még Krúdy kocsmai hőse, Loncsos úr is itt itta meg a fröccsét, amelyre 64 különböző kifejezést tudott, „nevezvén azt füttynek, tréfának, hosszúlépésnek, macskaugrásnak, bakterháznak, vagy éppen puffancsnak”. Szóval inni és elnevezni szerette Loncsos úr az italt, csak éppen fizetni nem nagyon tudott értük.

Mindenesetre, ahogyan az ezredes megkóstolta az újságíró vélt étkeit, tepertőt, barnakenyeret, odakozmált perkeltet és szalámivéget, felvágott egy retket is, amelynek tökéletes érzetében az egészséget vélte felfedezni. Kicsit elmerltünk Krúdy Gyulában, de az egészséges félbevágott retek ugyanúgy belekerült a kompozíciókba, mint az a gondolat, ahogyan a metróállomás egyfajta kivágás a természetből, úgy a közeli kórházakban elvégzett sebészeti műtétek is valami ilyesmik.

A hely szelleme

A művészi igényességgel megformált terek mögött tehát bőven van a helyhez kötődő tematika, határozott mondanivaló és gondolat is, de az egészen biztos, hogy aki fel tudja még idézni az egykori állomást, annak egészen új benyomása lesz a nagy lámpákkal kialakított állomásról, amely sokkal több „melegséget jelent. Hiszen ahogy Erő Zoltán mondta, mindig dilemma, hogy a felszín és a mély közt kell-e tartalmi kapcsolatot teremteni, és ha igen, akkor hogyan, ugyanakkor van jelentősége az építészet szempontjából a képzőművészetnek, illetve a képzőművészet szempontjából az építészeknek. Aki ide eljön, az mindent megnézheti, ha pedig nem jön el, előbb-utóbb úgyis erre utazik, és akkor majd akaratlanul is megszemlélheti a „művet”.

Ahogyan pedig a kórházak közelében az élet alapvető motívumai megjelennek: a tűz, a kinyújtott emberi tenyér, a kenyér, akár úgyis felfoghatjuk, hogy igen, ez egy kórházi megálló, de egy kórházban nemcsak meghalni lehet, hanem ott jó dolgok is történhetnek, meg lehet születni, vagy meg lehet gyógyulni, és újjászületve folytatni az életet.

Fotó: Antal Máté