Nobel-díjas közgazdász: Rosszul mértük fel a globalizáció hatását

Elemzések2019. nov 5.Sz.A.

Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász valóságos Canossát jár a liberális médiában. Elismeri, hogy tévedett a globalizáció hatásával kapcsolatban. A folyamat sokkal hátrányosabban érintette az egyes iparágakat, a helyi közösségeket és az egyenlőtlenséget, mint azt korábban gondolták a liberális közgazdászok.

Az utóbbi években a globalizáció előnyei mellett egyre inkább felszínre kerülnek az ezzel kapcsolatos aggodalmak. Ennek egyik nyilvánvaló jeleként a tekintélyes közgazdász, Paul Krugman is valóságos Canossát jár a szaksajtóban. A Bloomberg véleményrovatában arról ír, hogy számos kollégájával egyetemben több ponton is komolyan tévedett a globalizáció megítélésében, különösen ami a helyi munkaerő-piacokra gyakorolt kedvezőtlen hatást illeti. Úgy látja,

az 1990-es konszenzus elnevezésű csoportosulás közgazdászai – akik a szabadkereskedelem töretlen hívei – nem mérték fel kellőképpen, hogy milyen hatást gyakorol a globalizáció az egyes iparágakra, a helyi közösségekre és az egyenlőtlenség növekedésére. 

Globális gondolkodás

A közgazdászok zöme a második világháború vége és a 2008-as nemzetközi válság között teljes meggyőződéssel vallotta, hogy a globalizáció, a szabad kereskedelem minden résztvevő számára előnyös. Krugman 1997-ben még annyira ellenezte a kereskedelem szabályozásának bármiféle gondolatát, hogy egy cikkében a következőképpen fogalmazott: „ha a közgazdászok uralnák a világot, akkor nem is lenne szükség a Kereskedelmi Világszervezetre”.

A konszenzus tagjai azt nem tagadták, hogy a globalizáció miatt a fejlődő országokba költözhet számos gyártás és tevékenység, ahol olcsóbban áll rendelkezésre a képzetlen munkaerő, de azt gondolták, hogy a fejlett államokban feleslegessé váló dolgozókat majd felszívják más szektorok. Krugman még később is úgy látta, a kevésbé képzettek hosszabb távon is rosszabbul járhatnak, de a jelenség kordában tartható. Ezért a globalizáció hatására nem fog jelentősen nőni az egyenlőtlenség.

Az amerikai gazdaság egészét tekintve az adatok valóban azt mutatták a felületes szemlélő számára, hogy az elmúlt évtizedekben összességében több állás jött létre és emelkedtek a bérek. De helyi szinten ez már nem feltétlenül volt igaz. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a korábban még mindenki által előnyösnek tartott nemzetközivé válás mellékhatásai roppant kellemetlenek lehetnek. A The Epoch Times David Autort, a MIT közgazdászprofesszorát idézi: szerinte

a kereskedelem szabaddá tételével ugyan néhány százalékkal nőtt a gazdaság tortájának nagysága, de akadtak egyes szeletek – különösen a gyáriparban –, melyek mérete 10, 20 vagy akár 30 százalékkal is csökkent.

A globalizáció általános előnyei között szokták emlegetni az alacsonyabb fogyasztói árakat, a nagyobb választékot vagy a gyorsabb termékinnovációt. Ennek kismértékben mindenki a nyertese. De a kíméletlen verseny miatt vesztessé vált szektorokban nem csak annyi történik, hogy csökken a dolgozók bére, hanem tömegesen elveszítik a munkájukat, és ezzel sokszor városok, helyi közösségek mennek tönkre. 

A hiperglobalizáció a vétkes?

Krugmant egy ideje mintha lelkiismeretfurdalás gyötörné, februárban például Miben tévedtünk a globalizáció kapcsán? címmel tartott előadást Ausztráliában. Ma már úgy látja, a konszenzus közgazdászai nem elemezték elég mélyen, hogy miként hatott a globalizáció az egyének életére egyes iparágakban. Véleménycikkében is azt írja: „most már úgy gondolom, hogy ez nagy hiba volt, és ebből én is kivettem a részem”. Richard Reich korábbi munkaügyi miniszter a Foreign Policy szaklapnak nyilatkozva meg is dicsérte Krugman újdonsült alázatát. Mint kijelentette: épp ideje volt, hogy az ünnepelt közgazdász kicsit magába nézzen. 

Krugman most úgy gondolja, hogy a problémát nem csupán a globalizáció, hanem az egészségtelen hiperglobalizáció jelentette.

Ez utóbbit egyes szakértők a hipertóniához hasonlítják, hiszen minden a szabadjára engedett piaci folyamatoknak rendelődik alá. Krugman szerint a hiperglobalizáció volt az oka annak a paradigmaváltásnak, miszerint a hasonló struktúrájú és fejlettségű országok egymás közötti kereskedelméről a hangsúly áthelyeződött a fejlődő országokból származó importra, ahol kifejezetten olcsó volt a munkaerő. Ezt a folyamatot felgyorsította a technológia és konténeres szállítás rohamos fejlődése. Ezt jelzi, hogy a kilencvenes évek közepe óta megháromszorozódott a fejlődő országok által exportált ipari termékek aránya a világgazdaságban. 

Kínai sokk

Mint utólag kiderült, a fejlődő országok exportja sokkal erősebb hatást gyakorolt az 1995 és 2010 közötti időszakban, mint ahogyan azt a konszenzus közgazdászai gondolták. Az alacsony munkabérrel versengő országok, mint Bangladesh, Kína és Mexikó, elárasztották termékeikkel a nyugati világot. Ahogy nőtt az olcsó keleti áruk beáramlása, úgy csökkent az ipari munkahelyek száma a fejlett országokban. Krugman írásában hivatkozik David Autor Kínai sokk című tanulmányára, amelyben azt állítja a szerző, hogy Kína nagyon diszruptív módon kapcsolódott be a nemzetközi kereskedelembe.

1991-ben még az amerikai fogyasztás mindössze 0,25 százalékát tették ki a Kínában előállított cikkek, 2007-re ez az arány már öt százalékra nőtt. Mindez növekvő amerikai kereskedelmi deficithez vezetett, így a gyáripar részesedése a GDP-ben több mint 10 százalékkal esett vissza, miközben mintegy 20 százalékkal zuhant a szektorban foglalkoztatottak száma 1997 és 2005 között. 

Krugman szerint a fejlett és fejlődő országok között robbanásszerűen növekvő kereskedelem a fejlett államokban is lenyomta a béreket egyes iparágakban. A kilencvenes években Krugmanék még alaposan alábecsülték ezt a hatást, és azt gondolták, hogy a nemzetközi kereskedelem kiszélesedése csak 3 százalékos reálbér-csökkenést okoz a képzetlenebb munkaerő számára. Később kiderült, hogy nagyobb volt  a bérzuhanás, ráadásul állások milliói szűntek meg a „kínai sokk” miatt. Igaz, eközben több mint egymillió új munkahely jött létre, de nem ugyanott. 

Mindez azzal párosult, hogy a gazdasági döntéshozók sem kínáltak megoldást, hogyan tudnának tömegek megbirkózni azzal a ténnyel, hogy egész iparágak tűntek el a süllyesztőben, és velük együtt szétforgácsolódtak a helyi közösségek.

Az is kiderült, hogy a szolgáltató szektor és a magasabb szaktudást igénylő ipar nem volt képes felszívni a feleslegessé váló kétkezi, többnyire képzetlen munkaerőt. A gyári munkások nem igazán tudtak alkalmazkodni, nem találtak állást más szektorokban. A brexit, a globalizációellenes mozgalmak újraéledése vagy az euroszkepticizmus erősödése is arra utal, hogy az emberek már nagyobb erőfeszítéseket várnak el a kormányoktól ezen a téren. 

A „kínai sokkra” adott válaszként értelmezhető Donald Trump amerikai elnök Kínával folytatott vámháborúja, amely arról szól, hogy próbálja helyreállítani az egyensúlyt a két ország kereskedelmében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Krugman ezt támogatná. A közgazdász továbbra is a szabadkereskedelem híve, és szerinte nem kellene a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket. Úgy látja, a globalizáció problémáit nem lehet kereskedelmi háborúval és protekcionizmussal megoldani, mint ahogyan azt Donald Trump elnök teszi. Már csak azért sem, mert a fő bűnbaknak kikiáltott hiperglobalizáció egyszeri jelenségnek tűnik, a világkereskedelem mértéke stabilizálódni látszik, és az elmúlt tíz évben már nem nőtt.