Összeférhet az etika és a piaci működés? Könyvajánló

Elemzések2019. szept 8.Növekedés.hu

Az idejétmúlt, a gazdaságot, mint egy gépezetet leíró közgazdaságtani megközelítést ideje felváltani egy modernebb, a gazdaság szereplőinek működését és motivációit jobban megértő és leíró, „emberarcú” közgazdaságtannal.

Az emberarcú közgazdaságtan című könyvében Julie A. Nelson közgazdász, a University of Massachusetts Boston professzora a paradigmaváltáshoz egy új metaforát is ajánl: tekintsünk úgy a gazdaságra, mint egy szívre, amely a pénzt és a javakat keringeti, ugyanakkor gondoskodásra, energiára és tápanyagokra van szüksége.

Kulturális szimbólumként a szív azt is megjeleníti, hogy az olyan fogalmak, mint a piaci működés és az etika vagy a gondoskodás, nem zárják ki egymást.

A modern közgazdaságtan az ipari forradalom idején született, és az akkor kialakult a "gazdaság, mint gépezet" metafora mind a mai napig meghatározza a közgazdaságtani gondolkodást, illetve azt, ahogyan a mindennapokban a gazdaságra, a piaci folyamatokra, a gazdasági szereplőkre tekintünk.

A piacpárti szemlélet szerint a kapitalista gazdaság egy olyan gépezet, amelynek elsődleges célja a növekedés. Ebben a képben a piacgazdaságok motorként működnek, melyek az emberi igények kielégítését a termékek és szolgáltatások folyton növekvő áradatával próbálják elérni. Az úgynevezett neoliberális közgazdaságtan tovább viszi ezt a gondolatot, és azt állítja, hogy a szabadpiacok eredendő tulajdonságai szükségtelenné teszik, hogy mások érdekeit is figyelembe vegyük.

Azt az elképzelést, hogy a piacok önérdek által vezérelt gépezetekként működnek, nem kérdőjelezik meg a piac, illetve a kapitalizmus mindenhatóságával szemben kialakult piackritikus nézetek képviselői sem.

A piackritikusok megvédenék, amit az emberi életben fontos dimenziónak látnak (például szociális gondoskodás, esztétikai, erkölcsi és spirituális fejlődés, érzelmileg egészséges, kölcsönös tiszteletre épülő kapcsolatok létrehozása, ökológiai egyensúly és fenntarthatóság) az általuk „gazdasági logikának” vagy „piaci értékeknek” nevezett dimenziókkal szemben. Ehhez véleményük szerint a gépezetet szét kell szedni (a kapitalista gazdaságot más modellel felváltani), vagy az állam irányítására bízni (piacvezérelt helyett felülről irányított működés), vagy falak közé kell zárni (erősebb szabályozókkal korlátozni a működését).

A hagyományos, a "gazdaság, mint gépezet" megközelítésnek számos káros mellékhatása van. Ilyen például a szociális területen dolgozók megítélése, javadalmazása. Mivel a piaci működés logikáját sokan összeegyeztethetetlennek tartják olyan fogalmakkal, mint a gondoskodás, az etikus viselkedés vagy a szociális érzékenység, úgy gondolják, e területeken a magas jövedelem olyan embereket vonzana, akik a munkát „csak a pénzért” látják el. Julie A. Nelson szerint azonban, ha részben a pénz motivál minket, az nem eredendően ellentétes a gondoskodás vagy törődés motivációjával.

Az egészséges gazdaságban úgy forog a pénz, hogy az inkább előhívja az emberek gondoskodási és felelősség iránti vágyait, mint kiszorítja azokat.

Miközben a fejlett államokban a 21. századra ezekben a szektorokban kifejezetten égetővé vált a munkaerőhiány, a fizetések messze elmaradnak a versenyszféra kereseteitől ahelyett, hogy a más területeken bevált módon, a fizetések emelésével ösztönöznénk a magasan képzettek munkavállalását. A szociális ellátás területén dolgozók általában addig végzik ezt a munkát, míg nem kell nagyobb pénzügyi felelősséget vállalniuk. Leginkább a képzettebb, jó képességű dolgozók hagyják el a szektort, mert nekik egyéb lehetőségük is van. Nagyobb részben maradnak azok, akik számára nincs más alternatíva, vagyis ez a folyamat rendkívül kontraproduktív.

Ugyanez fordítva is igaz a hagyományos, nem szociális munkakörben dolgozók esetében. Őket sem csak pénzzel, vagyis a fizetésük mértékével lehet és kell motiválni.  Az uralkodó közgazdasági elméletek szerint az emberek munkát találnak a „munkaerőpiacon”, amely csak egy másik hely, ahol valamit pénzért csinálnak. A munkavállalók szerződést kötnek a munkáltatóikkal, hogy átadják szolgáltatásaikat a munkabérért cserébe. A folyamat érzelemmentes, és minden ügylet önállóan zajlik.

A gazdasági élet mechanikus nézetében nincs helye a lojalitásnak, az őszinteségnek vagy a tiszteletnek olyan kapcsolatokban, amelyek hatalmi szinten különböznek, például a főnök és a munkavállaló között. Ugyanakkor a szervezeti viselkedés számos menedzsere és kutatója osztja azt a meglátást, hogy az emberek jobban dolgoznak, amikor támogatják őket, felhatalmazásuk van, és lehetőséget kapnak arra, hogy a saját kreativitásukra építsenek, mint amikor állandóan lehetséges munkakerülőként kezelik őket, akiket felügyelet alatt kell tartani.

Az emberek hajlandóak lesznek több erőfeszítésre, ha lojalitást éreznek a munkáltatójuk iránt, büszkeséget a munkájukban vagy örömet a munkatársakkal való kapcsolatban.

Talán ahelyett, hogy a munkavállalókat csupán fogaskerekeknek tekintik, és megpróbálják kikényszeríteni a munkát belőlük, a munkáltató jobban tenné, ha munkavállalókat emberi lényekként kezelné, elismerve a méltóságukat és a társadalmi, érzelmi szükségleteiket.

Az „emberarcú” közgazdaságtan megteremtése előtt ugyanakkor a szerző számos akadályt lát. A közgazdaságtan oktatásában továbbra is meghatározó a „gazdaság, mint gép” elképzelés, Julie A. Nelson könyvének első kiadása óta eltelt tíz évben pedig

nem történt fordulat más társadalom- vagy humán tudományokban sem, amelyek mutathatnák az utat a közgazdaságtan, etika és gondozás közötti kapcsolatok jobb megértése felé.

Az újabb keletű politikai fejlemények szintén pesszimizmusra adnak okot. A populista politikák ellenszere sokak szerint az értelem oldaláról történő megközelítés és az alapos elemzés lehet. A szerző szerint azonban ez a szemlélet az állampolgár „liberális ember” képéből ered – akiről a gazdasági emberhez hasonlóan azt képzeljük, hogy elsődlegesen racionális, és társaival tartja a kellő távolságot.

A közös gondolkodásmód (racionalitás) mellett azonban a hitvilág (amely életünk megértéséhez és értékeléséhez vezet, és azt érezteti, hogy van célunk, közösségünk és helyünk) is fontos tényező, amely viszont háttérbe szorult. Az így kialakuló üresség „elharapózó kétségbeesést”, a „tehetetlen düh érzését” és olyan „kártékony modern mítoszokat” alakít ki, amelyek sekélyesen rasszisták, etnicisták, kirekesztőek és önzőek. Ennek felismerése nem csak a negatív politikai fejlemények megértésében és kezelésében, hanem a testet és lelket együtt kezelő gazdaság kialakításában is segíthet.