Trump helyre tudja állítani Amerika megtépázott nagyhatalmi tekintélyét?

Donald Trump sorozatban három választási kampányban küzdött a Fehér Házért.

Mindegyikben Amerikát „hanyatló országként” jellemezte, amelynek hosszú távon csökken a súlya a világkereskedelemben, relatíve gyöngül a katonai ütőképessége, fogyatkozik az elrettentő ereje.

Trump szemében – az „inkompetens” elnökök mellett – a tisztességtelen és kihasználó külföld a rákfenéje Amerika legtöbb bajának:

A világ lúzere lettünk, mindenkit megvédünk, mint a malacperselyre úgy járnak ránk, tisztességtelen kereskedelmi praktikákkal ellopják technológiánkat és munkahelyeinket, Kína megerőszakol bennünket.

Megállítani Amerika hanyatlását

Trump világpolitikája nem nyugszik mélyenszántó analízisen, koherens koncepcionális kereten vagy éppen messianisztikus küldetéstudaton. Ennek ellenére az America First és a MAGA (Make America Great Again) jelszavak mögött kimondatlanul is van rendező elv és stratégiai cél: megállítani Amerika további viszonylagos hanyatlását, feltartóztatni a rohamosan erősödő Kínát és az expanzionista hajlamú Oroszországot, a Pax Americanat legjobban veszélyeztető revizionista hatalmakat.

Trump első elnöksége alatt elfogadott nemzetbiztonsági stratégia megkongatta a vészharangot. A Ronald Reagantől átvett „béke az erő útján” jelszó alatt a stratégia a katonai kiadások jelentős emelését és az amerikai haderő nagyszabású korszerűsítését tűzte ki az egyik fő célnak.

 Az America First trumpi külpolitikai doktrína élesen megkérdőjelezte a hagyományos washingtoni világpolitika olyan ideológiai és morális összetevőit, mint a demokrácia- és szabadságterjesztés, az emberi jogok védelme, a szabályokon és multilaterális nemzetközi intézményeken nyugvó liberális világrend.

Trump alapvetően üzleti oldalról viszonyul a világhoz. A világporondot nulla összegű játszmaként („mi győzünk, ők vesztenek“) látó Trump első elnöki ciklusa alatt legfőbb céljának a nyers amerikai gazdasági érdekek érvényesítését és jó üzletek megkötését tartotta, szinte versengő, profitorientált vállalatoknak tekintve az országokat.

Unilaterális elnök

Az America First üzletközpontú égisze alatt Trump alapvetően unilaterális elnöknek vallja magát:

Amerika nacionalista elnöke vagyok, nem a világé.

Az újraválasztott elnök zsigerileg ellenez mindenfajta, Washingtont korlátozó multilateralizmust, nem érdeklik a „globális problémák” (éghajlatváltozás, nemzetközi járványvédelem stb.). Trump másodszorra is kiléptette az Egyesült Államokat az Egészségügyi Világszervezetből és a párizsi klímaegyezményből.

A globális felmelegedést „liberális felültetésnek” tartja, miközben Amerikát „energia szuperhatalommá” akarja tenni a hazai olaj- és földgáztermelés erőteljes felfuttatásával.

A Biden-kormány által bőkezűen szubvencionált zöld energia-átmenetet az új Trump-kormány az állami támogatások drasztikus megkurtításával akarja lefékezi.

WTO és NATO

Vajon kitáncol-e Trump elnök a Kereskedelmi Világszervezetből is, amivel az első ciklusban már kacérkodott? Véleményem szerint nem, mert a Washington által megbénított vitarendezési mechanizmusú szervezet már évekkel ezelőtt de facto irreleváns lett a nemzetközi kereskedelmi kormányzásban.

Mi a helyzet a NATO-val, amelyre Trump mindig is rossz szemmel nézett a sok „potyautas”, az egyenlőtlen teherviselés miatt? A 32 tagországból nyolcban – közte két G7-es (Kanada, Olaszország) államban  – még mindig 2 százalék alatt van a védelmi kiadások aránya a GDP-ben.

John Bolton volt nemzetbiztonsági tanácsadó szerint

Európának komolyan kell vennie Trump kilépési fenyegetéseit, mert ő nem bízik a NATO-ban.

A második ciklusban az Indo-csendes-óceáni térségre összpontosítani akaró Trump-kormány számára kiemelt prioritás lesz a NATO védelmi terheinek az eddiginél jóval arányosabb megosztása Európával. Kiszivárgott információk szerint Trump 20 ezer amerikai katonát (az ott állomásozó csapatok egyötödét) tervezi kivonni Európából. Pénzügyi hozzájárulást fog követelni továbbá az Európában maradó amerikai kontingens költségeinek fedezéséhez.

Trump szinte ultimátumszerűen követeli a védelmi kiadások 5 százalékra való emelését valamennyi NATO-állam nemzeti össztermékében. De ennek a célnak a teljesítése nagy kihívás lenne még az USA-nak is, amely tavaly csupán a GDP 3,4 százalékát fordította védelemre, miközben igen magas a kormány költségvetési deficitje (6,4 százalék) és az államadósság (123 százalék). A súlyos gazdasági gondokkal küszködő európai vezetők többsége a 3 százalékos mutatót tartja reálisnak. Trump elképzelhetően a tervezettnél nagyobb csapatkivonással fenyegeti meg Európát, ha a 3 százalékot elégtelennek tartja.

Trump és a madman-teória

Az America First-doktrína és az átfogóbb MAGA-program (Make America Great Again) elválaszthatatlan Trump idioszinkratikus személyiségétől. Szerinte az „erős államhoz erős vezető kell”, amilyen Reagan óta csak ő volt az Egyesült Államokban. Eme felfogás magyarázza az írigység határát súroló tiszteletét az olyan diktátor hajlamú vezetők iránt, mint Vlagyimir Putyin, Hszi Csin-ping és Kim Dzsongun. Orbán Viktort is strongmanként szokta dicsérni.

Trump magából kiindulva vallja, hogy a külpolitika sikere vagy kudarca a vezető személyiségének erejétől függ, nem pedig a meghirdetett külpolitikától. Amit mások vele szemben súlyos kritikaként fogalmaznak meg – ellentmondásosság, kiszámíthatatlanság, szeszélyesség, zsarolás, blöffölés –, azt Trump tárgyalási adunak, rendkívüli képességnek tartja. A „tervezett kiszámíthatatlanság”, „tudatos káoszteremtés”, „ellenőrzött zűrzavar” vagy „látszólagos irracionalitás” nála modus operandi a nemzetközi kapcsolatokban.

Trump rokonszenvezik a középkori olasz politológus, Nicollo Machiavelli madman-elméletével, miszerint a nemzetközi színtéren – bizonyos körülmények között – a vezető bölcsen jár el, ha az „őrültet színleli“ az ellenség bizonytalanságban tartása, az elrettentés és engedményekre kényszerítése céljából.

Trump már többször madmanként hivatkozott magára. (A legutóbbi választási kampányban mondta, hogy Kína azért nem fogja Tajvant blokád alá helyezni, mert Hszi Csin-ping elnök tudja, hogy „baromi őrült tudok lenni.”)

Ahogy a londoni Economist írja: „Richard Nixon óta (Trumpon kívül) nem volt egyetlen elnök sem, aki előnyt kovácsolt volna abból, hogy madmannek mutatja magát.“

Mindez érthetővé teszi Trump preferenciáját a kétoldalú személyes diplomácia iránt és erős idegenkedését a multilaterális fórumok – köztük a G7-es, G20-as és NATO-csúcstalálkozók – iránt.

Trump tisztában van azzal, hogy az orosz-ukrán háborúban Volodimir Zelenszkij és Vlagyimir Putyin közül az utóbbit sokkal nehezebb lesz a tűzszüneti és békekötési tárgyalóasztalhoz ültetni.

Látja, hogy az idő Putyinnak dolgozik, aki a területátadásnál stratégiailag jóval többet akar elérni Ukrajnában, s a tavasz óta tartó donbászi harctéri sikerek tükrében Moszkvának áll a zászló.Mit csinálhat Trump, ha kitartó nyomása ellenére – beleértve a lehetséges újabb amerikai gazdasági szankciókat és a világpiaci olajár mesterséges leszorítását– az orosz vezető aktívan folytatja a háborút a még jobb tárgyalási pozíció vagy a végső győzelem elérésének reményében?

Nem zárható ki az extrém forgatókönyv: Trumpból előbújik a madman és Ukrajna támogatásának ugrásszerű fokozásával, a weinbergeri-powelli katonai doktrína („elsöprő túlerő”) alkalmazásával zsarolja meg Putyint.

A 24 órás béketeremtés melletti elhamarkodott elkötelezettsége után Trump aligha engedhet meg magának egy újabb súlyos arcvesztést. Közvetítőként, így vagy úgy, győznie kell.  

Változó világkörnyezet

Trump első elnöksége óta számottevő változások következtek be a nemzetközi rendszerben. A világ rendezetlenebb és veszélyesebb lett, több a regionális konfliktus, felerősödött a blokkosodás, Kína és Oroszország viszonya az USA-val elérte a „második hidegháború” szintjét. Súlyos forró háború zajlik Ukrajnában Amerika jelentős közvetett részvételével. Az elnökjelölt Trump által kikényszerített közel-keleti tűzszünet tartósságára kevesen fogadnának nagy tétben. Napról-napra fokozódik a feszültség Tajvan körül és a Dél-kínai-tengeren. Közben Biden elnöksége alatt a védelmi kiadások reálértékben csökkentek, a fegyverkészletek pedig alacsony szintre süllyedtek Ukrajna és Izrael erőteljes katonai támogatása következtében.

Folytatódott Kína gazdasági és technológiai nyomulása, Peking katonai képességei rohamosan növekednek. A világexportban Kína egyre jobban lekörözi Amerikát, miközben világszerte erősödik a protekcionizmus. Az Amerika-ellenes élű BRICS-csoportosulás terjeszkedik és a dollártalanítási trend éllovasa lett. Kína és Oroszország „korlátok nélküli” együttműködési egyezményt kötött, miközben mélyül a stratégiai partnerség az USA-ellenes „autokratikus tengely” országai (Kína, Oroszország, Irán, Észak-Korea) között.  

Ezek fényében az első ciklushoz képest milyen lényeges elmozdulások várhatók a trumpi külpolitikában? Elsősorban radikalizálódás, a Trump 1.0-nál is trumpistább, destabilizálóbb és unilaterálisabb vonalvezetés. Miért? Főként, mert Trump erre felhatalmazást érez meggyőző választási diadala és a bideni külpolitika sikertelensége miatt, amelyet Trump Amerika elrettentő erejének és globális tekintélyének meggyöngítésével magyaráz. Trump a „béke az erő útján“ reagani elvét vallja magáénak, ami a védelmi kiadások nagyszabású növelését követeli.

 Trump az első kormányában a külügyek terén erős belső ellenzékkel találta szemben magát Washingtonban, nem véletlenül volt páratlanul magas a cserélődés a nemzetbiztonsági kabinetben (például négy nemzetbiztonsági tanácsadó négy év alatt). Mostani adminisztrációja sokkal kevésbé fogja Trumpot belülről korlátozni, mivel a kulcspozíciókba lojalistákat vett maga mellé, akik mindenben osztják külpolitikai nézeteit.

Az anti-trumpistának tartott „mélyállam” leépítése jegyében kiterjedt tisztogatás várható a Külügyminisztérium, a Hadügyminisztérium és a titkosszolgálatok személyzetében. A nemzetbiztonsági kabinet valamennyi jelöltje megrögzött Kína-héja. Marco Rubio külügyminiszter szerint „Kína minden területen Amerika regionális és globális kihívójává vált. Olyan átfogó a kínai fenyegetés, mint amilyet Amerika korábban soha nem látott. Gazdasági függőségünk Kínától nemzetbiztonsági veszéllyé vált.” Michael Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó Peking kapcsán egyenesen „egzisztenciális fenyegetésről” beszél.

Fentiek alapján borítékolható, hogy Trump részletes nemzetbiztonsági stratégiája alapvetően az amerikai-kínai stratégiai versengésről szól majd, Kína feltartóztatását, de lehet, hogy visszaszorítását, meggyöngítését kitűzve a legfőbb célként. Trump támogatásával a kongresszusi republikánusok már dolgoznak egy törvényjavaslaton, amely révén Kínától megvonnák a „legnagyobb kedvezményes” kereskedelmi státuszt, amelyet negyedszázadon keresztül élvezett. Ez földcsuszamlásszerű romlás lenne Peking számára, mivel a kínai exportőrök nagy számban ellehetetlenülnének az árversenyben az amerikai piacon. Pontosan ez Washington tényleges célja.

Vámháború 2.0

A Trump 2.0 radikalizálódására az egyik legszemléletesebb példát a kereskedelempolitika szolgáltatja. Trump szinte bele van bolondulva az importvámba, amely ma már atavisztikus kereskedelempolitikai eszköznek számít. De nem Trumpnál, akinek „a vám a legszebb szó a lexikonban” (vö. madman-elmélet).

 Trump 2018-ban indított vámháborújában Kína volt a célkeresztben. A fő célt – az USA kereskedelmi mérleghiányának méretes lefaragását és a feldolgozóipar reneszánszát – azonban nem sikerült elérnie. Hiába hagyta helyben a magas vámokat a Biden-kormány, az USA kereskedelmi mérleghiánya tavaly már jelentősen nagyobb volt, mint 2017-ben, a vámháború kirobbanása előtti évben. A Kínával szembeni deficit kismértékben csökkent, s csupán statisztikailag, mert a kínai exportőrök – elsősorban vietnámi és mexikói közvetítőkön keresztül – sikeresen kikerülték a magas vámtarifákat.

A Vámháború 1.0 kudarca ellenére Trump a második ciklusban mélyíteni és kiterjeszteni kívánja a büntetővámokat. Tíz vagy 20 százalékos tarifát akar minden országra és valamennyi termékre kivetni, Kínára pedig 60 százalékosat. Ezekkel a tarifákkal a jelenlegi 2,3 százalékos átlagos amerikai vámszint legalább 17 százalékra ugrana fel, táplálva az infláció lappangó tüzét, jóllehet a kampányban Trump az árak csökkentését harangozta be például az energiaárak letörésén keresztül.

Trump kezdetleges felfogásában a vám központi tartozéka az America First külpolitikai doktrínának. Valóságos csodafegyver, amely szinte mindenre alkalmazható: iparvédelemre, a költségvetési hiány csökkentésére, de külpolitikai fegyverként is bevethető. (Friss példa: a napokban az elnök vámfenyegetéssel kényszerítette a vonakodó kolumbiai államfőt a repülőgépeken odaszállított illegális bevándorlók befogadására.)

Trump Kanadát és Mexikót, a két legfontosabb kereskedelmi partnert, 25 százalékos büntetővám kiszabásával fenyegette meg, amely mindaddig hatályban marad, amíg le nem áll az USA-ba irányuló illegális bevándorlás és kábítószer csempészet. Az orosz és kínai vezetésű BRICS tagjaira pedig 100 százalékos vám várna, ha a dollártalanítási tervüket megvalósítanák és közös valutát vezetnének be.

Természetesen ezen a területen sem zárható ki, hogy az agresszív vámtervek maximalista induló tárgyalási pozíciót és nyomásgyakorlást jelentenek. Amerikából követve az eseményeket, arra számítok, hogy a Trump által beharangozottnál számottevően alacsonyabb vámok fognak végül hatályba lépni, ráadásul fokozatosan és szűkített termékkörben. De így is a világ az 1930-as évek óta nem állt ilyen közel egy romboló, globális vámháború kitöréséhez.  

Trump 2.0 neo-imperialista motívumokkal

Trumpot gyakran klasszikus amerikai izolacionista, befeléforduló vezetőként állítják be. Erre a jellemzésre az új elnök alaposan rácáfolt a január 20-i beiktatási beszédében, amely sokkolóan expanzionista területgyarapítási célokat hirdetett meg, aláhúzva a világ legerősebb haderejének parancsoló szükségességét. „Amerika újra növekvő nemzet lesz, amely kiterjeszti területét” – jelentette ki Trump. Ezzel kapcsolatban Trump két olyan elnököt – William McKinley és Theodore Roosevelt – hozott fel példaképül, akik kifejezetten „imperialista” elnököknek számítanak az amerikai történelemben.

A XIX. és XX. század fordulóján az USA McKinley alatt kebelezte be Hawaiit, Guamot, a Fülöp-szigeteket és Puerto Ricót. A múlt század elején Roosevelt a Monroe-elv („Amerika az amerikaiaké”) folyományaként terjesztette ki az Egyesült Államok beavatkozási jogát a latin-amerikai országok belügyeibe, amelyet a haditengerészet vaskos megerősítésével támasztott alá.

Még nem lehet tudni, hogy az eddig Grönlanddal, Panamával és Kanadával kapcsolatban belengetett trumpi területszerzési vízió a madman-elmélet körébe tartozik-e vagy reális fenyegetést és kockázatot jelent a szóbanforgó országok és az Európai Unió számára (formálisan Grönland uniós területnek számít).

Ám két dolog bizonyos. A Trump 1.0-hez képest számmottevő hangsúlyeltolódás következett be a szuperhatalmi dominancián és katonai szupremácián alapuló geopolitikai szemlélet irányába, miközben az elnök – fölöttébb ellentmondásosan – „béketeremtőnek” próbálja mutatni magát. Az effajta birodalmi terjeszkedési vágy valóságos zene a hasonlóan gondolkodó orosz és kínai vezetők fülének és potenciálisan súlyosan veszélyezteti a nemzetközi biztonságot.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.