Mit tanulhatunk az eddigi válságokból? - Könyvajánló

Ha visszanézünk az elmúlt száz év recesszióira, látható, hogy a nagy gazdasági visszaesések csak egytizedéből lett válság, de korábban ez az arány magasabb volt - mondta Andrés Solimano chilei-olasz közgazdász legújabb könyvének bemutatóján Pál Tamás.

A Neumann János Egyetem Nemzetközi Gazdaságtan Tanszék vezetője úgy fogalmazott, hogy a válságok kezelésénél a költségvetési és monetáris politikák mellett

a pénzügyi instabilitás elleni állami védvonal kialakítása is nagyon fontos.

A költségvetési politikánál kiemelte a válságkezelésre fordított pénzek multiplikátor hatását, az állami beruházások és a hitelezés fenntartásának szerepét. A monetáris politika meg tudja fordítani a negatív irányi gazdasági ciklusokat, és a jegybankok végső hitelnyújtóként és bankszabályozóként egyaránt meg tudnak jelenni a válságok idején.

A jelenlegi visszaeséssel kapcsolatban Pál Tamás kiemelte, hogy nem egyformán érintette a különböző iparágakat, miközben a pénzügyi szektor nem ingott meg. Indokolatlanul került vészhelyzetbe több ágazat, miközben nagyon kevés a nyertes szektor - tette hozzá. A kockázatok közé sorolta, hogy az állami mentőcsomagok eladósodást hoznak,

az IMF becslése szerint a fejlett államok körében átlagosan 124 százalékra emelkedhet az államadósság GDP-hez viszonyított ráta, ráadásul válság idején adott garanciavállalások igazi kockázatát majd később lehet csak felmérni.

Bánkuty Tamás közgazdász, a Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány igazgatója arra emlékeztetett, hogy az elmúlt száz évben öt nagy válsággal kellett szembenéznie a magyar gazdaságnak. Az első világháború, illetve a trianoni békediktátum után 38 százalékkal esett vissza a gazdasági teljesítmény, és csak 1927-re sikerült elérni a háború előtti szintet.

Az 1929-33-as válság után a második világháború okozta megrázkódtatás 40 százalékot vett el a gazdasági teljesítményből. A rendszerváltás után pedig az 1970-es évek szintjére süllyedt vissza a GDP, az ötödik nagy visszaesés pedig a 2008-as pénzügyi válság volt.

A jelenlegi válságban az egyensúly és a növekedés sorrendje átmenetileg felcserélődhet - tette hozzá Bánkuty Tamás.

Andrés Solimano közgazdász a most megjelent kötetében a „hosszú huszadik század” időszakának pénzügyi és gazdasági válságait, stagnálásait és a recessziók típusainak széles körét vizsgálja. A szerző azon tanulságokra koncentrál, amelyek az idő távlatából már jól láthatók, és amelyek a világgazdaság jelenlegi helyzetében is érvényesek lehetnek.

Ritkaságként összegyűjtött, széleskörű statisztikái valóságos kincsesbányául szolgálnak a téma iránt általánosan érdeklődők és a gazdaságtörténet kutatóinak egyaránt.

A kötet mielőtt a gazdaságtörténet legmeghatározóbb válságszakaszait tárgyalná, alapvető fogalmakat tisztáz a recesszió közgazdaságtani felfogásával, a magas inflációval és a hiperinflációval, a hitelválsággal, a politikai ciklusokkal és a nemzetközi politikai közgazdaságtannal kapcsolatban.

E fogalmak megértése ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztán lássuk azokat a nagy válságokat és hanyatlásokat, amelyek gyakran politikai változásokhoz, valamint az uralkodó gazdasági paradigmák átértékeléséhez vezetnek– hangsúlyozza a szerző.

A könyv fő témája a recessziók és válságok gyakoriságának és intenzitásának vizsgálata: az 1900 és 2017 közötti időszak 56 országot érintő 2744 recessziós eseményét tekinti át.

Számos példával alátámasztva meghatározza azokat az úgynevezett oksági tényezőket is, amelyek gazdasági visszaesést generálnak.

Ezek sorából

• a háborút és fegyveres konfliktusokat;
• a szélsőséges monetáris instabilitást és hiperinflációt;
• a megrázkódtatást okozó külső hatásokot,
• az adósságciklusok és a külföldi hitelek megszűnését;
• a rögzített árfolyamrendszerek és a valutatanácsok összeomlását;
• a túl korai pénzügyi liberalizációt, hitel-boomot;
• a túlzott keresleti expanziót és
• fenntarthatatlan bérpolitikát, valamint
• a politikai destabilizációt és a gazdasági bizonytalanságot emeli ki.

Külön fejezet foglalkozik a központi tervezésen alapuló közép- és kelet-európai, valamint szovjet szocialista rendszerek felemelkedésével és bukásával, az 1990-es évek elejének „transzformációs recessziójával”. Kitér arra is, hogyan érintette ezeket a gazdaságokat a 2008–2009-es válság.

A Világbank egykori igazgatójának egyik legfontosabb üzenete, hogy a nagy válságok mindig változást hoztak az uralkodó közgazdaságtani paradigmákban és pozitív elmozdulásokhoz vezettek a tudományos életben, valamint az IMF-hez hasonló, mértékadó pénzügyi szervezetek gondolkodásában egyaránt.

A szerző emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy a szabályozatlan kapitalista gazdaságokban a jövedelmi egyenlőtlenségek milyen társadalmi konfliktusokhoz és növekedési zavarokhoz vezettek a múltban.