Most megtudhatja, van-e szerencse
HírekAz optimisták a jó szerencsében hisznek, a pesszimisták a rossz véletlenekben. De vajon létezik-e egyáltalán szerencse és balsors? Nincs rá egyértelmű válasz, ugyanazt az eseményt meg tudjuk így is - úgy is ítélni. Jamagocsi Cutomut, egy japán mérnököt, munkaadója, a Mitsubishi Heavy Industries Hirosimába küldte egy hosszabb kiküldetésre. Látogatásának az Enola Gay, az amerikai B-29-es típusú nehézbombázó vetett véget, amely augusztus 6-án egy 15 kilotonna TNT hatóerejének megfelelő atombombát dobott le a városra. Jamagocsi Cutomu a robbanás epicentrumától nagyjából két kilométerre tartózkodott, ami bőven a “halálzónának” felel meg. Valahogy azonban mégis sikerült kijutnia, bőre megégett, átmenetileg megvakult, dobhártyája beszakadt. Elindult haza, Nagaszakiba, hogy főnökeinek jelentést tegyen útjáról. Felettesei egész egyszerűen nem akarták elhinni sztoriját arról, hogy egyetlen bomba egy szempillantás alatt megsemmisített egy várost. Éppen le akarták hordani felháborodva, hogy miket zagyvál össze, amikor az irodát hirtelen ijesztő, földöntúli, vakító fehér fény árasztotta el. Az amerikaiak akkor dobták le a Fat Mant, a második atombombát Nagaszakira.
Jamagocsi Cutomu túlélte a második atombombát is, 2010-ben hunyt el 93 évesen.
Szerencsés ember volt Jamagocsi Cutomu, vagy nem? - teszi fel a kérdést tanulmányában Steven Hales, az amerikai Pennsylvania-ban található Bloomsburg University filozófia professzora. Jamagocsi egy egyszerű üzletember volt, akit kétszer elkapott az atombomba - ha így nézzük kevés balszerencsésebb embert hordott a hátán a Föld. Másfelől viszont túlélte a világtörténelem két legpusztítóbb atomtámadását - ha így nézzük, kevés nála szerencsésebb ember született erre a bolygóra.
De nézhetünk egy másik példát is. Kézi páncéltörő gránátvetőnek (RPG, rocket-propelled grenade) hívják azt a fegyvert, amely egy kis, robbanófejekkel ellátott rakéta. Tankok elleni küzdelemre tervezték, simán átüt egy 30 centi vastag páncéllemezt is. Channing Moss közlegény 2006-ban Afganisztán keleti részén járőrözött osztagával. Tüzet nyitottak rájuk. Egy RPG gránát felrobbantott egy könnyűpáncélos kisteherautót, egy másik áttörte egy Humvee terepjáró páncélzatát, egy harmadik pedig beleakadt Channing Moss hasába. A közlegény a csodával határos módon életben maradt, bár a gránát bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna. “Egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy Moss a legszerencsésebb, vagy a legbalszerencsésebb ember az amerikai hadseregben” - kommentálta később egy katonatársa az esetet. Az osztag parancsnoka azonnal orvosi segítséget kért, nem sokkal később egy Blackhawk helikopter - meglehetősen ideges legénységgel - kórházba szállította a sérült katonát, ahol a nem kevésbé ideges sebészek sikeresen megoperálták, majd a már kissé nyugodtabb tűzszerészek biztonságos helyen felrobbantották az RPG robbanófejeit. Mosst még párszor operálni kellett, végül hazaküldték a családjához.
Jamagocsi és Moss, valamint a hozzájuk hasonló történettel rendelkezők rendre felbukkannak a neten keringő legszerencsésebb emberek listákon. No meg persze a legbalszerencsésebb emberekről szóló listákon is. Bármelyik bulvárlapban tömegével találhatók hasonló sztorik. Valaki lekésett egy lezuhanó repülőgépet, megúszott egy karambolt, vagy halálosnak diagnosztizált betegséggel szép öregkort ért meg.
Az ilyen történetek érdekes kérdéseket vetnek fel a szerencsével kapcsolatban.
Vajon létezik valójában is szerencse? Vagy pusztán szubjektív érzés, ami attól függ, hogy éppen miként érzünk a velünk történő dolgokkal kapcsolatban?
Vagy az is lehet, hogy Jamagocsi és Moss nem is szerencsések vagy balszerencsések? A szerencs megítélése nézőpont kérdése. Ha a velük történt tragédiára helyeződik a hangsúly, akkor balszerencsések. Ha megmenekülésük kerül fókuszba, akkor viszont szerencsések. Joggal érezhetjük azt, hogy az ilyen és ehhez hasonló történetekben egyaránt van szerencsés és szerencsétlen elem is.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az optimista beállítódású emberek szerencsésnek tartják a Jamagocsi és Moss történetéhez hasonló eseteket, míg a pesszimisták inkább a balsorsot okolják ezek bekövetkezéséért. A Steven Hales és társai által végzett kutatás ugyanakkor kimutatta, hogy
minél optimistább valaki, annál inkább hisz abban, hogy mások szerencsések, s fordítva: minél pesszimistább az egyén, annál inkább hajlamos a balszerencsét okolni az eseményekért.
Abban nem nehéz egyetérteni, hogy az említett történetek egyaránt tartalmaznak szerencsés (jó) és szerencsétlen (rossz) elemeket. Hales-ék kutatásában az igazán érdekes az volt, hogy kimutatta: az optimisták kevésbé sötéten értékelik a rossz történéseket, mint a pesszimisták. E mögött a látszólag közhelyes állítás mögött hasznos életvezetési elvek húzódnak meg.
A személyiség, a beállítódás fontos, de nem kizárólagos meghatározója annak, hogy az eseményeket, saját életünk eseményeit jónak, vagy rossznak határozzuk meg. A keretezés, a beállítás (framing) olyan öntudatlan tevékenység, amely segíti a döntéshozatalt. A folyamatot 1981-ben írák le Daniel Kahneman és Amos Tversky pszichológusok.
http://science.sciencemag.org/content/211/4481/453
Nézzünk rá néhány példát! Vajon melyiket fogadná el egy szerencsejátékban: 10 százalék esélyt arra, hogy nyer 95 dollárt, vagy 90 százalék esélyt arra, hogy veszít 5 dollárt? Fizetne-e 5 dollárt azért, hogy részt vegyen egy olyan lottóban, amelyben 10 százalék esélye van arra, hogy nyerjen 100 dollárt, és 90 százalék esély arra, hogy ne nyerjen semmit?
A második ajánlatra sokkal több ember mondott igent, mint az elsőre. annak ellenére, hogy a két ajánlat azonos: el kell dönteni, hogy gazdagabb lesz 95 dollárral, vagy szegényebb 5 dollárral, ráadásul azonos esélyekkel. Vajon miért döntött az emberek többsége a második ajánlat mellett? Azért, mert az kizárólag a nyerésről beszél, a veszteség csak implicit módon van belefogalmazva. Fizetni 5 dollárt azért, hogy 10 százalék esélyem legyen 100 dollárt nyerni? Jöhet! Beszállni egy olyan játékba, amelyben 90 százalék esélyem van veszteni 5 dollárt? Soha!
Egy másik kísérletben orvosokat kérdeztek meg. Vajon ha kiderülne, hogy tüdőrákjuk van, mit választanának? Sebészeti beavatozást, vagy sugárterápiát? A kísérletben részt vevők egyik felének a túlélési rátákról adtak információkat, a másik felének viszont ugyanazokat az információkat a halálozási ráták oldaláról fogalmazták meg: az egy hónapos túlélési arány 90 százalék, illetve: az első hónapban 10 százalék a halálozási arány.
A válaszadó orvosok 84 százalékának a sebészeti beavatkozás volt a vonzóbb. Ugyanaz a forgatókönyv valósult meg tehát, mint a szerencsejátékra vonatkozó ajánlatoknál. Az emberi agy egész egyszerűen nem szereti a rossz híreket. Ha bármi olyan információt kapunk, amely a halállal, a veszteséggel kapcsolatos, automatikusan olyan kockázatként értékeljük, amelyet el kell kerülni. Ezzel szemben a jó híreket örömmel fogadjuk. Lényegében mindegy, hogy logikailag mindkét variáció ugyanahhoz a végkimenetelhez vezet: a jó híreket részesítjük előnyben.
Ha valaki eltalál a lottón a hatból öt számot, akkor mindenki szerencsésnek tartja. Viszont ha úgy ítéli meg, hogy csak egy szám kellett volna ahhoz, hogy telitalálata legyen, balszerencsésnek gondolják.
Amikor a szerencséről van szó, akkor olyan eseményekről beszélünk, amelyek valószínűtlenek, előre nem megjósolhatók, de mégis fontosak valamilyen szempontból. A lottó megnyerése szerencse, ha viszont nem találjuk el a számokat, az balszerencse. A nyerés előre nem jelezhető, de a veszteségre számítunk.
A szerencséről alkotott nézeteink inkozisztensek és változékonyak. Nagyban függnek a kontextustól és a személyiségjegyektől. Így adódik az a következtetés, hogy
a szerencse nem más, mint adott eseményekről alkotott szubjektív magyarázat, nem pedig valami olyan, a világban létező dolog, amelyet felfedezhetünk és kiismerhetünk.