Ahhoz, hogy Kína prosperáljon, másoknak is fejlődni kell

Mint a Világbank korábbi alelnöke, hogyan látja az intézmény szerepét az utóbbi években?

A Világbank az egyik legfontosabb pénzügyi intézmény, amely a fejlődést hivatott elősegíteni: támogatni a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, növelni a prosperitást, az életszínvonalat, megszüntetni a szegénységet. A szándék mindehhez megvan, az alkalmazott eszközök azonban sokszor nem bizonyultak megfelelőnek, ennek következtében a világban még sok helyen jelentős a szegénység, miközben Kínában az elmúlt évtizedekben 800 millió ember került ki a szegénységből.

Az alkalmazott módszereket sokszor a fejlett országok tapasztalatai alapján választották, és ezek sokszor nem működtek az alacsony jövedelmű országokban. A későbbiekben változott a szemlélet: sokrétűbbek az alkalmazott módszerek, sok esetben eltérnek a szokványostól. A korábbi problémákat számokkal érzékeltetve: 1990-ben 101 közepes jövedelmű ország volt, közülük 2008-ig csak 13 lépett át a fejlettek csoportjába, ezek közül 8 európai.

Ami az igazán nagy sikertörténeteket illeti, Ázsiában két ország van, amely a második világháború után alacsony jövedelmű volt és most magas jövedelműnek tekinthető: Dél-Korea és Tajvan.

Látszik-e a kiút az amerikai-kínai kereskedelmi háborúból, mikorra várható megegyezés?

Kína részéről megvan a szándék a megegyezésre, hisz mindkét félnek előnyös lenne, ha megszűnne a konfliktus.

Ha azonban fennmarad, mindenki veszít rajta: nem csak a két fél, hanem az egész világ.

A kereskedelmi háborút az Egyesült Államok kezdte, és oknak az amerikai kereskedelmi deficitet, avagy kínai többletet nevezte meg, noha rendszerint nem azt szokták nézni, hogy egy adott ország valamely partnerével szemben hiány van vagy többlet, hanem azt, hogy egészében milyen egy adott ország exportjának és importjának aránya (kétségkívül Németország sem panaszkodik, hogy nagy többletünk van velük szemben – a szerk.).

Amerika természetesen csökkentheti a deficitjét akár Kínával szemben is, de nem úgy, hogy beavatkozik Kínában, sem úgy, hogy akadályozza a kínai fejlődést: a gazdasági-technológiai fejlődés minden ország joga. Ha ezt elfogadja, akkor létrejöhet a megegyezés.

Korlátozhatják-e a csak Kínában fellelhető ritkafémek kivitelét?

Ha nagyon támadják Kínát, akkor kénytelen magát megvédeni minden lehetséges módon, de remélhetőleg nem fajul el ennyire a helyzet, és a másik fél is a megegyezés irányába mozdul.

Várhatók-e további gazdaságélénkítési lépések Kínában, hogy támogassák a növekedést, különösen, ha elhúzódik a kereskedelmi háború?

Kína hatalmas ország, és noha még közepes jövedelmű, nagyok a lehetőségei. Ha az export nem tud eléggé növekedni a kereskedelmi háború miatt, akkor nőhet a belső fogyasztás (még nagy tere van, épp azért, mert még csak közepes jövedelmű az ország), emellett szóba kerülhetnek infrastrukturális és környezetvédelmi beruházások is. A kormány így alkalmazhat fiskális stimulust, hogy fenntartsa a gyors növekedést és a magas foglalkoztatottságot.

Mi a véleménye az „Egy övezet, egy út” programmal kapcsolatos olyan véleményekről, melyek szerint a program megosztó lehet egyes országok között?

A programmal kapcsolatban különböző vélemények vannak, és ez teljesen rendben van. Kína azért kezdett bele, mert a második legnagyobb gazdaság lett a világban, a kereskedelemben pedig az első helyen áll.

A jelenlegi számítások szerint 2025-ben már magas jövedelmű ország lesz, nem sokkal később pedig a legnagyobb gazdaság.

A második világháború után a fejlett gazdaságok intézményeket hoztak létre a világ fejlesztésére, többségében saját pénzükkel (köztük van a Világbank is). Sok támogatást nyújtottak, de sok helyen még mindig jelen van a szegénység. A szándék jó volt, a források megvoltak, de az eredmény sok esetben nem elégséges. Az elsődlegesen kitűzött célok: az oktatás és az egészségügy fejlesztése, az emberi jogok helyzete, az átláthatóság (korrupció visszaszorítása).

Kína véleménye szerint azonban, ha igazán segíteni akarnak,

állásokat kell teremteni, termelékenységet növelni, új gazdasági szektorokat teremteni.

Mindehhez modern technológia kell, ahhoz pedig infrastruktúra: utak, vasút, kikötők. Most hogy Kína már kellően nagy és fejlett gazdaság, maga is arra az útra lép, amelyre a második világháború utáni fejlett országok, de más módon: elsősorban infrastruktúrát épít.

A 19. században Európa és Amerika kiépítette és azóta is fejleszti infrastruktúráját, a fejlődő országokban azonban ez a szűk keresztmetszet, ami akadályozza a fejlődést. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés erre fókuszál: fejleszti az országokat, infrastrukturális összeköttetéseket. A szegény országok felemelkedési lehetőségeit illetően Kínának bőven van saját tapasztalata, hisz az ország nem is olyan rég ment át ezen a folyamaton.

Kétségkívül vannak, akik tartanak a programtól, például Malajzia nem akar részt venni, mert azt gondolja, hogy ez egyfajta kínai birodalomépítés. Az európai hatalmak a 19. században kolonizálta az országokat, de ennek már rég vége.

Kína prosperálni akar érthető módon, de ehhez az is kell, hogy mások is fejlődjenek, legyenek piacok.

Ez nem egyoldalú, minden félnek előnyös, hisz az adott országokban felgyorsul a fejlődés, élénkül a kereskedelem, ugyanakkor ez nem jár együtt politikai befolyással.