Ha mi, művészek nem avatjuk be az ifjúságot az opera világába, akkor könnyen elvész az a generáció, amely a leginkább érintett a műfaj további éltetésében. A jelenlegi oktatásban nem készítik fel a tanulókat arra, hogy miként fogadják be a művészeti értékeket. Ezt a bizonyos „művészetek befogadásával” foglalkozó tantárgyat kellene vészes sebességgel megalkotni, ugyanis ez nagyon hiányzik – fogalmazott Gulyás Dénes Kossuth díjas operaénekes, a Pécsi Nemzeti Színház operaigazgatója a Növekedés.hu-nak annak kapcsán, hogy lesz-e, lehet-e az opera műfajnak jövője. Természetesen a pénzről is szó esett, ugyanis a támogatási rendszer gépezetében is vannak homokszemek. Mindez nem politika, nem pártpreferencia kérdése.
Sokan vészharangot kongatnak: mit lehet, mit kell tenni a művésznek ahhoz, hogy az opera, mint műfaj fennmaradjon?
Messzebbre kell visszamenni az időben, mégpedig a barokk korba, egészen pontosan Claudio Monteverdi idejébe. Az akkori Velencében több tucat operaház működött, ráadásul úgy, hogy a művek még vagy meg sem születtek, vagy éppen születőben voltak. Más kor, más időszak volt, most a világ más irányba tart. Sokszor hallom azt, hogy értékválság van. Mindenki döntse el, hogy ezt miként érzi, de véleményem szerint az érték sosincs válságban.
Az érték örök, az ember van válságban, hiszen úgy alakította magát, hogy érzéketlen legyen az értékre. Vagy olyasmit tartson értéknek, ami nem az, sőt inkább kifejezetten pusztító.
Tisztelet a kivételnek. Illetve azt sem biztos, hogy mindez tudatosan történt. Ez az alaphelyzet és nagyon fontosnak tartom.
Ez csak az operára vagy globálisan a komolyzenére vonatkozik?
A komolyzenére. Ennek csak egy része az opera. Ez utóbbi olyan kifinomult művészi eszközöket használ a közlésre, hogy ennek megértéséhez bizony kifinomult intellektus szükséges. Ahhoz, hogy erre felkészüljön valaki, pontosabban felkészítsünk valakit, azt bölcsődés korban kell elkezdeni.
Ezért lényeges a kérdés, amelyet feszegetek, hogy miként lehet a műfaj fennmaradásához utódjainkat megszólítani?
Tavaly a Pécsi Nemzeti Színházban gyerekoperaként mutattuk be a Jancsi és Juliskát. Megkérdezték, hogy hány éves kortól ajánlom.
Vajda Zsófia és a gyerekek a Jancsi és Juliska operaelőadásban Pécsett, 2022-ben
Azt feleltem: a mese ismerős, Grimm ismerős, örülök, ha a legkisebbeket hozzák, de annak is, ha nyugdíjasok jönnek.
A négyéves unokám tátott szájjal csodálta végig az előadást.
Úgy gondolom, lényeges az impulzusok átadása a gyerekeknek, tapasztalatból mondom nagyszülőként és művészként, hogy megéri. Azokat az értékeket, amelyek a zenében, irodalomban és más művészeti ágban vannak azokat kell gyorsan átadnunk. Ha mindez nem történik meg, akkor megszakadhat valóban a művészileg intellektuális közlés folyamata, azaz a megismertetés fázisa.
Miként alakul a közönség átlagéletkora?
Hiába fontos a gyerekek bevonzása, inkább a középkorúak, illetve az idősek az érdeklődők. Vonatkozik ez a társadalmi státuszra is, tehát a középosztályról beszélünk. A nem gyerekmű esetében fiatalokat is látok, de gyakran az is kiderül, valamilyen extra kötődésük van a műfajhoz.
Mire gondol?
Például művészeti intézményekben tanultakra, vagy a barátoktól, szülőktől hozott klasszikus zeneszeretetre.
Sajnos ez kevés, továbbra is állítom, kiskorban kell elkezdeni a „felkészítést”.
Ha ez hiányzik, akkor a későbbiekben önmagától senki sem sétál be az operába. A zene varázsa meg kell, hogy fogja az embert. A gyerekeket az operával kapcsolatban irányítani kellene.
Említette a felkészítés fontosságát, kinek a feladata lenne ez?
Ez egy lényeges szempont valóban, mondhatni a vesszőparipám. A művészeti intézményektől elvárják – legyen az opera vagy egyéb más színház, vagy szimfonikus zenekar –, hogy legyen úgynevezett beavató foglalkozás, előadás. Amikor 12 évvel ezelőtt Pécsre kerültem, alapítottam, és vezettem is egy olyan alapítványt, amelynek ez volt a feladata és a mai napig működik.
Mit jelent a „beavató” szó?
Óvodásoktól az iskolásokig mindenki érintett, célunk a műfajba való beavatás, megismertetés. Számos művészeti intézmény felismerte az ügy fontosságát.
Ha mi nem avatjuk be az ifjúságot az opera és a művészet világába, nagyon könnyen elvész az a generáció, amely a leginkább érintett a műfaj további éltetésében.
Az idő rövid, 10-20 éves távlatról van szó.
Akkor mégiscsak sürgős a küldetésük?
Igen, mert ezt a munkát nem végzi el az oktatási rendszer. Mindenre, amely az életünket érinti, fel kellene készíteni a gyermekeket. Hiába tanulnak matematikát, irodalmat, mégis hiányzik, hibádzik valami.
Ne kerülgessük a forró kását, pontosan mire céloz?
Nem célzás ez, sokszor hangoztatom: egész egyszerűen nem készítik fel a tanulókat arra, hogy befogadják a művészeti értékeket.
Van énekóra...
Dehogy elég az!
Milyen oktatási rendszer lenne az ideális?
Olyan, ahol a gyerekek érdeklődését felébresztik a művészetekre. Ez a tárgy jelenleg nem létezik. Emiatt a zeneoktatás nem úgy működik, ahogyan az ideális lenne.
Ehhez kellene az oktatással foglalkozó szakembereknek összeülni, és megalkotni a tantárgyat.
Ennek köszönhetően a gyermeknek magától lenne igénye bemenni az operába és végig ülni egy előadást. Ez nem politika, ez nem pártpreferencia kérdése. Ez az én gondolatébresztésem, felhívásom a helyzet megoldására. Ha úgy tetszik, „fájó” és „rémísztő” az ügy fontossága miatt.
Önnek mi volt az első művészeti élménye és mikor?
Édesanyám festett és verseket is írt. Úgy 8-9 éves lehettem, amikor egy művészettörténeti könyvet a kezembe adott. De sok hanglemezünk volt, amelyeken óriási művészek énekeltek. Rengeteget hallgattuk közösen. Azaz, megkaptam otthon az impulzust.
Gyulyás Dénes édesanyjával: a család szerepe elengedhetetlen a művészet megismertetésében
Az, hogy a Zeneakadémiára bekerültem, a világ csodájának tartom, ugyanis matematikából középiskolás koromban megbuktam.
Azért, hogy felsőoktatási növendék legyek, csaltam az érettségin, hiszen nem kerültem volna be az akadémiára.
Túl van dimenzionálva sok tantárgy. Nincs egyénre szabva.
Azaz?
A fiatalok készségeire, képességekre kellene szabni a tantárgyak elosztását. Miért kellett nekem a diferenciálszámítás, amikor úgy gondolom, hogy enélkül is csodás volt és most is csodás a pályafutásom. Függvények nélkül is pompás operaelőadások részese voltam.
A csúcson, matematikuatudás nélkül: New York, Metropolitan, Bohémélet Leona Mitchellel
De miért kell a kémia magas szintű oktatása annak, aki pontosan tudja, hogy az életben nem foglalkozik majd ezzel a szakterülettel.
Úgy látom, kényes témát érintettünk…
Ha így van, akkor egy kémikusi pályára készülőnek is legyen kötelező betanulni egy zongoraszonátát, nem akármilyen színvonalon. Engedékeny vagyok, legyen a lassú tétel.
Nem hiszek a matematika mindenhatóságában! A művészetben viszont igen.
Ezzel a kijelentéssel nem vagyok népszerű, pontosan tudom.
Nyilván nem most éli az opera a fénykorát, ön mikorra datálja ezt az időpontot?
Leginkább a XX. század első felének vége felé volt a fénykor. Óriási generációk, óriási népszerűséggel, óriási sikereket értek el világszerte. Ha ma meghallgatnám őket, nem biztos, hogy korszerű a technikájuk, de ez a nagyságukból nem von le.
Magyar neveket említene a fénykorból?
A teljesség igénye nélkül, Molnár András, Kelen Péter, Sólyom Nagy Sándor, Miller Lajos, Csengeri Adrienne, Tokody Ilona, Kincses Veronika…. A névsor hosszasan sorolható. Akik még szerencsére köztünk vannak, azok is már nyugdíjasok. De az is igaz, a mai kor már mást vár el az operától.
Hiányzik: találkozások, nagy beszélgetések Pavarotti ötvenedik születésnapján
Mit „vár el” a mai kor?
A prózai- és a dalszínháztól inkább az aktualizálást.
Mondana erre példát?
Amikor Verdi Macbethjét rendeztem, amelynek Shakespeare volt az ihletője, tehát egy „elég jó” páros művéről beszélünk. Akadt olyan ismerős, aki megkérdezte, mennyire aktualizálom majd a darabot.
Pécs, Machbet: Váradi Marianna és Bognár Szabolcs
Sarkítva fogalmazva az volt a kérdése: Orbán-, vagy Gyurcsány-maszkban látható-e majd Machbeth?
Ez a művészet legyilkolása. Döbbenet!
A dolgom nem az, hogy azt közvetítsem, hogy én mit gondolok Macbethről, hanem az, hogy úgy állítsam a darabot színre, hogy a néző dönthessen.
Nem az irányítás, mű tűpontos interpretálása a feladata, jól értem?
Abszolút. Majd a közönség dönt, hogy kit képzel a maszk mögé.
Nem értek egyet azzal, hogy a klasszikus szerzőkkel üzenünk a mának. Nem hiszek a régi darabok modern korba való átültetésében!
Aki aktualizálni akar, az írjon egy újat. Szabadon komponálhat, rendezhet, tessék azt színre vinni és ne a régit csúfolja meg.
Mondana erre is példát?
Nixon amerikai elnök Kínában. Van ilyen. Az ilyen mű pontosan arra, abba a korba született. Rendeztem Mozart Don Giovannit. Ott például bizonyos mértékig elszakadtam, többfunkciós volt a díszlet, a végén volt a csattanó, amikor egybe állt össze. És jöjjön egy másik példa, amely elrettentő.
Salome Richard Strauss egyfelvonásosa, amelyben Jochanaan meztelenül énekelt.
Milyen hatást akarok elérni? Vajon ez a fontos ebben a műben? Szerintem nem. De láttam ennél döbbenetesebb elképzelést is.
Ne kíméljen…
Bizet Carmen rendezője – se helyszínt se nevet nem mondok – úgy gondolta, nem igazságos az, ha mindig Carment szúrja le Don José. Ezért úgy döntött, hogy legyen Carmen a gyilkos.
Kérdezem: normális ez az ember? A kromoszómák döntik el, hogy férfi vagyok, vagy nő. Nem az, hogy én mit gondolok. A tények makacs dolgok, tudom.
A világ „elcsavarodása” magával ránt mindent. Abban sem hiszek, hogy ha a szereplő kezébe a mai kor rekvizitumát adjuk, például egy mobiltelefont, akkor az hatékony eszköz lehet az opera megkedveltetésére?
Az eltorzulással kapcsolatos a celebizmus és a bulvárizmus hatása. Erről mind gondol?
Röviden mondom.
A kultúra köztereiről ki kellene takarítani a „gagyizmust” „celebizmust”! Félreértés ne essék! Az izmusokról beszélek!!
Azért, mert olyan idolokat állít példának a gyerekek elé, amellyel mindent, de szó szerint minden valódi értéket lenulláz. Csak ha ez megtörténne, akkor ezzel a véleményemmel harag- és gyűlöletcunamit indítanék el. Sőt, talán már ezzel a kijelentésemmel is.
Ha megnézzük a repertoárját, találunk rendhagyó előadásokat. Elég csak a Varázsfuvolát említenem. Mitől rendhagyó, milyen tanulság vonható le?
Ez a Klassz a pARTon Fesztivál produkciója, melyet én rendeztem. Itt is megszólítottuk a gyerekeket. Eddig a sorozatból nyolc évadot tudhatunk magunk mögött és a helyben a nézők közül toborzott gyerekszereplőkkel adtuk elő a művet. Felébe sem kerül a 12 szereplő – a gyerekek ingyen – mint egy közepes focicsapat, kispadon ülő és a lehetőségre várakozó csere játékosának havi fizetése. Sajnos idén, pénzszűkében nem jött létre hasonló, foghatjuk ezt a háborúra, inflációra – bármire. Ezért nosztalgiával gondolok például a három évvel ezelőtti Klassz pARTon fesztiválra.
Vászoly, víziszínpad 2020. Varázsfuvola - Fontos a gyerekek bevonása
Ezzel a csapattal bárhol, bármilyen körülmények között, - legyen az strand, játszótér, móló, kikötő, óvoda, könyvtár, autóparkoló, állatkert, oroszlánbarlang, vagy zsiráfház, - bármikor játszani lehet.
Miben tértek el az eredeti darabtól?
Zeneileg úgy adtuk elő, ahogy a szerző megírta, ehhez mindig ragaszkodom. Gyerekek számábban sem tértünk el, pont annyi szereplőt válogatunk, ahány a Mozart-műben szerepel. Maximum annyiban, hogy a gyerekek figyelmét fenntartsuk, 1 óra 10 percre rövidítettünk.
Varázsfuvola, interaktív előadás gyerekekkel
Mekkora volt a siker, bevált a „beavató” módszer?
Leírni lehetetlen. Arra a sok mosolygós arcra, csillogó tekintetre, az együttműködésre nincs szó. A gyakorlat igazolta, amelyet korábban mondtam: be kell őket avatni, korosztálynak megfelelően.
Pécs, opera beavató
Ezért Pécsett elmentem általános iskolába is, ahol énekórát tartottam. A tanártól rajzlapokat és színes ceruzákat kértem, illetve azt, hogy ne ő, hanem én fegyelmezzem a gyerekeket, már ha szükséges. Ezután lejátszottam egy zenekari művet, amelynek a címét nem mondtam meg.
Mit adott feladatnak?
Amire gondolnak, miközben hallgatják a zenét, azt rajzolják le. Felállt egy kislány, hogy ő hegyeket lát, azt szeretné lerajzolni.
Tudja mi volt a mű? Richard Strauss: Alpesi szimfónia. Ez a csoda!
Így talán már érthető, hogy miért beszélek a celebizmus és a bulvárizmussal szemben! Fél évszázada zenével foglalkozom, számomra teljesen evidens, hogy ezt a fajta érzelmi vonalalt, ami a zenében és sok gyermekben van, nem meglovagolni - az maga a bűn. A példákat még hosszan lehetne sorolni, hogy miként fog meg valakit a muzsika és mit vált ki az arra fogékony gyermekekből.
Amit önök Pécsett elindítottak, nem lehetne rendszeresen folytatni, szervezett körülmények között?
De igen. Pénz kellene hozzá. Beszéltem az alapítványunkról, amelynek az egyik alapítója a neves rendező, Marton László volt, akit abuzálással vádoltak meg.
Felhívtak telefonon, hogy lesz pénz, egy minimum 30-40 előadásos gyerekprogram létrehozásához.
Ám amikor megtudták, hogy Marton László az egyik alapító, közölték, hogy érjük el, ne legyen az alapítók között. Marton ekkor már kórházban feküdt, haldoklott. Természetesen nem húztam le az alapítók listájáról, így bosszúból pénzünk sem lett, de mondhatnám azt is, hogy vannak gondok itt-ott a fejekben.
Mi a helyzet most a támogatókkal?
Vannak és mennek programok. Az előbbit azért meséltem el, hogy lássuk a pénzelosztás buktatót is.
Kérdezem konkrétabban: mi a helyzet a pénzügyekkel?
Hivatkozhatok én itt a kávé mellett Mozartra, amikor azzal kell foglalkozni, hogy lesz-e elég gáz vagy meddig lesz fizetésem és a nyugdíjam majd mennyire lesz elég. Ehhez hasonló problémák vannak most. És nem csak velem.
Kultúrával, művészetekkel foglalkozó legitim osztag kellene, amely tűzzel-vassal keresztül viszi a gyerekek felkészítését és ehhez kellő pénzt is ad a színházaknak.
Nem a kormányt, nem a rendszert kritizálom, csak azt gondolom – köszönhetően a rutinomnak, tapasztalatomnak – csak így lenne helyes az operaközönség továbbvitele. Erre esküdtünk fel.
Eltértünk a pénzügyektől. Vagy nem szeretne erről beszélni?
De. Csak senkit nem szeretnék megbántani, nem ez a célom, hanem a figyelem felhívása.
A művészet csődjének tartom, ha azt mondjuk egy színházra, hogy legyen rentábilis a működése.
Akkor, ha ez kell, készítek olyan előadást, ahol a Varázsfuvolában az épp aktuális celebkéink szerepelnek.
Nem lehet egy színházat rentábilisan, bevételorientáltan működtetni ma.
Bejön a közönség a térdcsapkodós szörnyűségekre. Egy Don Giovannin messze kevesebben lesznek. Mert aki bemegy egy celebműsorra, az nem kapta meg gyerekkorában az opera megszerettetésére való felkészítést. Nem kapott impulzust.
Évadnyitó 2023.
Gulyás Dénes a Pécsi Nemzeti Színház operaigazgatója elmondta, hogy Tallér Zsófia mese, vagy inkább legendaoperáját mutatják be az idén.
Egyben így állítanak emléket a nemrégiben eltávozott Zsófiának.
A darab gyerekeké (is) és Mátyást és két igazságtételét dolgozza fel két felvonásban.
A támogatóknak mekkora ereje lenne?
Az Egyesült Államokban óriási. Itthon vérgőzös küzdelem, hogy pénzt szerezzünk valahonnan, ha már az állam ragaszkodik ahhoz, hogy magunkat a nemlétező nyereségből tartsuk el. A jegybevétel közel sem fedezi a kiadásokat.
A Metropolitanben több tíz oldalon keresztül sorolják a mecénásokat a műsorfüzetben, akik hatalmas pénzeket juttattak egy-egy előadás létrehozásához.
Itthon mindenki a multikhoz jár segélyét koldulni. Jobb esetben sikeresen pályázik. Hektikus, ideges világban élünk.
Ennek fényében, milyen közönséget szeretne?
Egy szegedi karmester barátomat, Gyüdi Sándort idézem, aki azt mondta:
Olyan színházat szeretnék, ahová nem kikapcsolódni, hanem bekapcsolódni jönnek az emberek.
Zseniális, nem is lehet jobban összefoglalni, hiszen a kikapcsolódáshoz nem kel intellektus, felkészültség. A bekapcsolódáshoz viszont szükséges.
A gyerekeknek bőven válogathatnak a szülők Pécsett
Pénzszűkében sem hagyhatjuk figyelmen kívül a klasszikusainkat, mert akkor vége a világnak. Sőt: ha kritikákat fogalmazok meg a pénzelosztással kapcsolatban, attól én áruló sem leszek, hiszen a gyerekekért, a jövőért és az operáért teszem.
Ezt írja egyik posztbejegyzésében: „Ha kereskedelmi világunkban széttekintek, veszni látom mindazt, amire sok társammal együtt felesküdtünk, valamikor zeneakadémiai tanulmányaink kezdetekor.” Nem túl vidám jövőkép és végszónak is szomorú…
Ha engem idéz, akkor Mario Vargas Llosa Nobel-díjas író soraival felelek zárszóként:
A kultúra a tudást alkotó ismeretek széles spektrumának hierarchiája, mindent átfogó erkölcs, mely megköveteli a szabadságot, és lehetővé teszi az emberi jelenség sokféleségének kifejezését, de szilárdan elvet mindent, ami lealacsonyítja, degradálja az emberiesség alapelvét, és veszélyezteti a faj fennmaradását; elit amely nem születési előjogok, és nem gazdasági, vagy politikai hatalom révén jön létre, hanem erőfeszítés, tehetség, és az elvégzett munka eredményeképpen, s amelynek van erkölcsi tekintélye, hogy rugalmasan és megújítható módon megszabja az értékek fontossági rendjét mind a művészetek, mind a tudomány területén. Hát ezt jelentette a kultúra a történelem során ismert legfelvilágosultabb társadalmakban és rendszerekben, és ehhez kellene visszatérnünk, ha nem akarunk céltalanul, vakon, automaták módjára a teljes összeomlás felé haladni. Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de úgy érzem, hogy elfojthatatlan játék és szórakozáskultuszunkhoz mérhető óriási felelőtlenségünkkel, olyan látványos, de fövenyre épített törékeny várat csináltunk a kultúrából, amelyik az első széllökésre összedőlhet.”
Nem lehet elégszer elírni, elmondani. Így múlik el a világnak dicsősége. Ha engedjük!
