Párterapeuta lelkész: Hűségesnek lenni soha nem volt még annyira nehéz, mint napjainkban

Létezik házasság, tartós párkapcsolat hűtlenség nélkül, vagy csak olyan, amiben még nem derült ki a félrelépés?

Szeretnék hinni abban, hogy nem ennyire rossz a helyzet, sőt, személyes meggyőződésem, hogy van hűséges kapcsolat, én is ilyenben élek. De az is biztos, hogy nehéz ezt statisztikai adatokkal alátámasztani, hiszen ez egy olyan téma, amiről nem szívesen vallanak őszintén az emberek, ezért ahány kutatás, annyi eredményt hoz. Azt mondhatjuk, hogy ezek alapján

a nők körében 15-30, míg a férfiaknál 30-50 százalékos a hűtlenek aránya, és az elmúlt években azt látjuk, hogy a hölgyek bizony felzárkóznak a férfiakhoz.

A férfiak hűtlenségét hajlamosak vagyunk tényként kezelni, a vadászösztönre és arra az ősi evolúciós késztetésre visszavezetni, amely szerint minél nagyobb számú utód biztosítja a genetikai állomány fennmaradását. Mennyire lehet hivatkozási alap ez a XXI. században?

Vannak, akik a mai napig az evolúcióval magyarázzák a hűtlenséget, csakhogy ma már tudjuk, hogy

létezik egy hormon, ami éppen ez ellen hat, és amit ezért monogámiamolekulának is neveznek. Ez nőknél az oxitocin, férfiaknál a vazopresszin, amely minden egyes intim érintkezésnél termelődik, elősegítve a kötődést a másikhoz.

Akkor most már hormonhiányra is fogható a kötődésre képtelenség …

A hormonoknak nincs sem döntéshozatali, sem erkölcsi ítélőképességük, az csak az embernek van. A hűségért vagy a hűtlenségért mi magunk vagyunk felelősek. Kétségtelen, hogy a hormonok segíthetnek a hűség útján maradni…

…de közben rengeteg külső hatás ér minket, ami megnehezíti ezt az utat, a világháló például szó szerint behálóz, és elhiteti, hogy bárki bármit elérhet, megtehet.

Ha drámaian akarok fogalmazni, azt mondhatom, hogy a történelem során még soha nem volt annyira nehéz hűségesnek lenni, mint napjainkban.

A nagyszüleink idejében a legtöbben még egy fizikailag nagyon behatárolt területen éltek, ahol nagyon kevés ember közül választhattak, és ahol a hűtlenség megbélyegzéssel és a hűtlen részéről mély szégyenérzettel járt. Én viszont ma párterapeutaként nem ritkán élem meg, hogy a hűtlen fél széttárja a karját, mondván: „igen, megtettem, valami öröm nekem is jár”, és nem hogy bűntudatot nem érez, de nem is szégyelli, amit tett.

Ehhez a mentalitáshoz valószínűleg az is hozzájárul, hogy egész iparágak épülnek a hűtlenségre, titkos randioldalakat, búvóhelyeket hirdetve, tulajdonképpen bizonyos értelemben legalizálva a félrelépést.

Ha a hormonokra már nem foghatjuk a hűtlenséget, még mindig ott egy másik menekülő útvonal: fogjuk a családi mintára!

Természetesen előfordul, hogy a hűtlenségben is öröklődnek a családi mintázatok, azt pedig tudjuk, hogy az ilyen mintázatok mindig nyomás alatt jönnek elő. Csakhogy ez nem egy eleve elrendeltetés, sokkal inkább hasonlítható ahhoz, mint amikor egy gépet robotpilótára kapcsolunk – visszavehető tőle az irányítás, csak nagyfokú tudatosság kell hozzá.

Nagyon fontos rögzíteni: senki nem tartozik az őseinek azzal, hogy a tőlük kapott rossz mintákat továbbvigye, azonban tartozik a gyerekeinek azzal, hogy számukra boldogságot adó mintázatokat adjon tovább.

Létezhet örök hűség napjainkban, amikor az emberek egyre tovább élnek? Akik 30 évesen házasodnak, azoknak is simán összejöhet az aranylakodalom, ami azt jelenti, hogy évtizedeket át ugyanazzal az egy emberrel kell élni.

Azt látom, hogy az emberek többsége ugyanúgy éli a párkapcsolatát, ahogyan például a pénzügyeit: ösztönből. Azt teszi, amire a zsigeri késztetések hajtják, ez tükröződik vissza a bántalmazásokban, a hűtlenségben és a válási statisztikákban. De van egy ma még szűk, ám folyamatosan gyarapodó réteg, amely olyan párokból áll, akik látják a rossz példákat, tanulni akarnak azokból, a hibákat szeretnék tudatosan elkerülni. És erre megvan a lehetőségük, mert soha nem volt ennyi információnk a szerelemről.

Ahogyan a világhírű Sue Johnson fogalmazott, feltörtük a szerelem kódját, kérdés, van-e bennünk nyitottság arra, hogy éljünk ezzel a tudással, vagy inkább legyintünk, és azt valljuk, hogy ha már a szerelmet is tudatosan kell kezelni, akkor megette a fene.

A vágyainknak, az olyan ősi késztetéseinknek, mint a szexualitás, hogyan tudunk racionálisan tartósan gátat szabni?

Erre egy távoli példát szoktam felhozni. Nelson Mandela 27 éven át ült börtönben, és amikor kiszabadulását követően a Dél-Afrikai köztársaság első színes bőrű elnöke lett, az emberek biztosak voltak a megtorlásban. Mandela azonban nem állt bosszút. Amikor Oprah Winfrey megkérdezte, nem érzett vágyat, hogy elégtételt szerezzen, azt válaszolta: az elmének uralkodni kell a vér felett.

Ha valaki a félrelépés gondolatával kacérkodik, mindenekelőtt azt mérlegelje, hogy ez nem játék: hűtlenség áldozatának lenni az egyik legnagyobb pszichés trauma, ami felnőtt embert érhet.

A párterápián meg szoktam kérdezni a megcsalt felet, hogy ha az élete legsúlyosabb eseményeit rangsorba kellene állítani, a hűtlenség hol lenne a listán? Volt, aki az apját 14 évesen veszítette el motorbalesetben, mást megerőszakolt a nagybátyja, de egyik sem traumatizálta annyira, mint hogy megcsalták.

Nagyon tudatosan használom a trauma kifejezést, mert a poszttraumás stresszhez hasonló jelenség zajlik le testileg és lelkileg is a megcsalt félben: folyamatos riadókészültségben van, mindenhol veszélyt lát, amiatt izzad, állandóan megfeszülnek az izmai, megemelkedik a vérnyomása, képtelen koncentrálni és még ezernyi tünetet produkálhat. Meg lehet ebből gyógyulni, ki lehet ebből jönni, de a legritkább esetben egyedül.

Erre még térjünk vissza, de előbb nézzük meg, miért is hűtlenkedünk, melyek a „klasszikus” okok?

Alapvetően az okok három csoportját szoktuk megkülönböztetni: a hűtlen féllel, a párkapcsolattal, illetve azzal a bizonyos harmadikkal kapcsolatos okokat.

Nagyon tipikus, hogy a hűtlen fél egyszerűen nem tudja kifejezni a szükségleteit, a vágyait a társa felé, fejben lejátszotta a párbeszédet úgy, hogy a másiknak esélye sem volt beleszólni.

Gyakori, hogy valakit gyermekkorában nem vett körül az a biztonságos, szeretetteljes légkör, ami biztosította volna arról, hogy elég jó, szerethető, hogy a szülei várták, vágytak rá, ezért folyamatosan igyekszik bezsebelni azokat a visszaigazolásokat, amelyek azt jelzik, hogy oké vagyok, engem lehet kívánni, vágyni rám, szeretni. Nem ritka az sem, hogy valaki egy élet közepi válság hatására megijed attól, hogy lemarad valamiről, eltelik az élete anélkül, hogy valami érdekes történne vele, ezért lép félre.
Mostanában egy érdekes dologra is felfigyeltem, ez pedig a stressz és a szex összefüggése. Vagyis, hogy

a nagyobb stresszel járó munkakörökben dolgozók közül mintha többen válnának hűtlenné, aminek az lehet a magyarázata, hogy a nagy nyomást nagy izgalommal járó rekreációs tevékenységgel próbálják egyesek ellensúlyozni, és ez utóbbi legegyszerűbb módja egy kiadós, ráadásul titkos szex.

Egy kapcsolat mitől válik sebezhetővé?

Például attól, ha a párok elfelejtenek férjnek és feleségek lenni, annyira felzabálja őket az anya és apa funkció, főleg, ha még úgy is szólítják egymást, hogy anya meg apa, mert ez tudat alatt hat, és ki akarna az anyjával vagy az apjával ágyba bújni?! Az is lehet, hogy az egyik vagy akár mindkét fél annyira beletemetkezik a saját feladataiba, hogy nem követik le a másik érzelmi állapotát.

Volt olyan férfi, aki azt mondta, hiába fekszik mellettem éjszakánként az ágyban karnyújtásnyira a feleségem, ez a legmagányosabb hely, mert végtelen távolságban van tőlem.

Lehet aztán, hogy a kapcsolattal sincs baj, és hűtlenkedni sem akar senki, de ott egy harmadik, egy külső betolakodó, aki addig ostromol, amíg akár csak egy hajszálrepedést nem lát a falon. Ez azonban sokkal ritkább oka a hűtlenségnek, mint a korábban elsoroltak.

Azt mondta, hogy a megcsalás okozta traumát ritkán sikerül egyedül kiheverni.

Ez sajnos így van. Ilyenkor segíthet a kapcsolaton párterapeuta vagy a traumát elszenvedett egyénen a klinikai szakpszichológus. A hozzám fordulókkal egy hosszú folyamaton megyünk végig, amit egy háromsávos autópályához szoktam hasonlítani.

Az egyik sáv a múlt, amelynek felidézésével átvesszük, milyen folyamatok tették sebezhetővé a kapcsolatot. Ekkor a hűtlen elismeri a felelősségét és a megcsalt fél is rádöbben, hogy neki is van része ebben.

A középső sáv a jelen, amikor igyekszünk stabilizálni a kapcsolatot, a harmadik pedig a jövő, a kapcsolat újradefiniálása a krízis után. Ilyenkor átvesszük, kinek mit kell tennie a kapcsolatért, azért, hogy ez többé ne történjen meg. A hűtlen félnek új működési mintákat kell kidolgoznia, hogy megőrizze a határait, például nem veszi fel munkába menet a kolléganőt vagy a kollégát a kocsival, és nem válaszol este 8 után csak családtagok vagy közeli barátok messenger-üzeneteire.

Tipikus, hogy a megcsalt fél a félrelépés minden részletét ismerni akarja. Ez segít?

Ellenkezőleg! Minél több konkrét részletet ismer, a saját életének annál több területe fertőződik meg. Ha megtudja például, hogy a Kossuth Lajos utca 3. szám alatt, a negyedik emelet 4-es lakásban munka után találkozgatott a szeretőjével a férj vagy a feleség, általában pizzát rendeltek ebédre és taxival távoztak, akkor az utcanévről, a számokról, a pizzáról és még a taxiról is mindig az jut majd a másik eszébe, hogy megcsalták.

Akkor miért akarnak a legtöbben tudni mégis mindent a legapróbb részletekig?

Mert legalább utólag, visszamenőleg szeretnének kontrollt szerezni valami felett, ami felett akkor, amikor történt, semmilyen kontrolljuk nem volt. 

Mitől, kitől függ, hogy a hűtlenség a kapcsolat végét jelenti-e, vagy sem?

Vannak külső tényezők, amik összetarthatnak, a lakáshitel vagy a gyerek, bár az utóbbinál sokan inkább azt fogalmazzák meg egyfajta erényként, hogy „ne lássanak minket a gyerekek boldogtalannak”. Ez jól hangzik, de ilyenkor visszakérdezek: ki az, ha nem a gyerek, akiért megéri áldozatot hozni, és megmenteni a kapcsolatot?
Előfordul persze, hogy a hűtlen fél már tökéletesítette a B-tervet, és nem áll szándékában helyrehozni a dolgokat. Számukra van egy fontos üzenetem: a

kutatások szerint a félrelépésből induló kapcsolatoknak mindössze a 3-7 százaléka éli túl az első évet, vagyis a 93-97 százalékuk elvérzik!

Miért?

Mert ezek a kapcsolatok nem a valóságra épültek, csak az egyik vagy másik fél meggyengült házasságának fekete hátterén voltak vakítóan fehérek, és azért voltak izgalmasak, mert titokban kellett maradniuk. Ez mind szertefoszlik, ha kilépnek a valóságba, és akkor már mindkét félben azonnal felmerül a jogos kérdés is: ha egyszer megcsalta a párját, mi a garancia arra, hogy velem ez nem fog megtörténni? És máris ott a féltékenység, ami titkos féreg fogaként rágja ki belülről a kapcsolatot.

Vajon megoldás lehet-e a poliamoria azok számára, akik a hűséget „talpig nehéznek” érzik? Hiszen a többszerelmű kapcsolatok képviselői hadat üzennek a féltékenységnek, a kisajátításnak, a birtoklásnak.

Elméletben ez jó lehetőségnek kínálkozik, de a valóságban többet árt, mint használ. A ’80-as évektől például nagyon népszerűvé vált a nyitott házasság eszméje, amelyet sokan ki is próbáltak. Aztán valamiért mégis sok pár jelentkezett terápiára azért, hogy a megoldásnak hitt módszer által okozta sérüléseket helyrehozzuk. Egy dolgot nem kerülhetünk el: egy kapcsolatba figyelmet, időt, erőt kell fektetni. Ha igazán beteljesült, boldog életet akarunk magunknak és a társunknak, akkor ezt nem spórolhatjuk ki.