Pszichiáter: Újra meg kell tanulnunk együtt élni a bizonytalansággal

Interjú2020. szept 27.Haiman Éva

Hogyan őrizhetjük meg a hatékonyságunkat a munkahelyükön, miközben a járvány közepette egyaránt aggódnak az életükért és a megélhetésükért? Hogyan élhetünk együtt egyáltalán akár hosszabb távon is egy ilyen bizonytalan helyzettel? Ezekről az aktuális kérdésekről is beszélgettünk Purebl György pszichiáterrel, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének új igazgatójával.

A világ számos pontján folynak kutatások jelenleg is a koronavírus-járvány társadalmi, gazdasági következményeivel kapcsolatban. Önöknél zajlik ilyen jellegű vizsgálat?

Tervezünk kutatást a Covid-19 pandémia társadalmi és pszichológiai hatásával kapcsolatban, illetve részt is veszünk egy olyan nagyszabású európai projektben, amely időközben kiegészült egy ilyen irányú fókusszal. A vizsgálat célja alapvetően azoknak a beavatkozási lehetőségeknek a meghatározása, amelyekkel mérsékelhető a stressz, megelőzhető a depresszió és ezzel a hatékonyságcsökkenés, illetve az öngyilkosság a kis– és középvállalkozások dolgozói körében. Ezen belül keressük a választ arra, hogyan tudjuk a koronavírus-járvány miatt krízisbe került embereket a munkahelyükön keresztül pszichésen támogatni.

MTI fotó: Kallos Bea

Azt talán a kétezres évek óta tudjuk, hogy a munkahelyi légkör meghatározó szerepet játszik a depresszió kialakulásában.

Igen, erre vonatkozóan számos tanulmány született már. Nem is ezt vizsgáljuk, hanem azt, hogy megfelelő intervencióval miként lehet csírájában elfojtani a munkahelyi krízist. Ez azért nagyon fontos, mert ezzel meg tudjuk akadályozni egy önrontó kör kialakulását. Aki ugyanis akár magánéleti, akár munkahelyi problémák miatt krízisbe kerül, annak megváltozik a viselkedése, esetleg már nem dolgozik olyan hatékonyan, amire a munkahelyi környezet a legtöbb esetben nem reagál megfelelően, ami tovább mélyítheti a válságot. Azért is fontos erről tudni, mert a pszichés problémák megnövelik az úgynevezett prezentizmus kialakulását, ami azt jelenti, hogy az illető ugyan bejár dolgozni, nem megy betegállományba, de a hatékonysága a töredékére csökken. Ennek mérhetők a gazdasági kárai: csak a depresszióval kapcsolatos kiadások az európai GDP 1 százalékát emésztik fel. Ez a több milliárd eurós veszteség 88 százalékban a produktivitás csökkenésével és az ebből fakadó termeléskieséssel függ össze. A kezelés költségei, a szociális teher mindössze az összes kiadás 12 százalékát teszi ki. Most abban igyekszünk támogatni a cégeket, hogy a pandémia miatti krízis időszakában úgy támogassák a dolgozókat, hogy azok ne essenek ki a munkából, ne diszkriminálódjanak, ne csökkenjen a hatékonyságuk.

Számos ágazatban munkavállalók tömegeinek már a munkahely elvesztése okoz komoly krízist, anyagi és egyéb értelemben egyaránt.

Ez így van. De aki nem, az is retteg, hogy elveszíti a munkahelyét, és már ez megváltoztatja a munkahelyi aktivitást, ami növelheti a kockázatát, hogy azután tényleg az utcára kerül. Abban is segíteni kell ezért az embereket, hogy erre a tartós bizonytalanságra megfelelően tudjanak reagálni, együtt tudjanak élni ezzel a helyzettel.

Sok tudós van azon a véleményen, hogy ha a koronavírussal meg is birkózunk, a hasonló helyzetekre immár hosszabb távon fel kell készülnünk. Fel lehet ilyesmire egyáltalán lelkileg vérteződni? És ha igen, mégis, hogyan?

Az emberiség történetében hosszú ideig voltak olyan hosszú időszakok, amikor a lakosság döntő része teljes létbizonytalanságban élt generációkon keresztül. A fertőző betegségek okozta járványoktól a világ tulajdonképpen csak az elmúlt száz évben érezheti magát biztonságban, ami mindössze egy nyúlfarknyi időszak az emberiség történetében. Mindezek miatt a közösségek, kultúrák számos megbirkózási készséget fejlesztettek ki a tartós létbizonytalansággal való együttélésre. Ezeket a készségeket kell most újrafelfedeznünk és újratanulnunk.

Hogyan tudnak önök ebben segíteni?

Ezeknek a készségeknek az újrafelfedezése már a járványtól függetlenül megkezdődött, hiszen eddig is éltek rendkívül létbizonytalan helyzetben lévő emberek, csak sokkal kevesebben – ilyen módszer például a ma annyira divatos mindfulness módszere. A WHO-nak van például egy, kifejezetten a lockdown-ra kihegyezett programja, ami arról szól, hogyan lehet kifejezetten telefonon segítséget nyújtani gyorsan, egyszerűen a krízisben lévő pácienseknek. Mi ebben is részt veszünk.

Az intézet Pszichoszomatikus Szakrendelőjében sok olyan zavarral foglalkoznak, amit az országban kevés helyen kezelnek, ilyen például az evés-, a testkép-, a szexuális és az alvászavarok, de különböző szorongásos problémákkal is fordulnak önökhöz. Itt is tudott működni a telefonos segítségnyújtás?

A járvány kezdetétől végeztünk online pszichoterápiás segítségnyújtást, még a rendelet megjelenése előtt kialakítottuk ennek szabályrendszerét.

A páciensek mekkora hányada tudott élni ezzel?

A mi betegeink körülbelül a 20 százalékánál nem lehetséges az online terápia, de akiknél igen, azok örömmel vették ezt a lehetőséget. A járvány csillapodásával sokan ismét igényelték ugyan a személyes találkozást, de a fertőzöttek számának újbóli emelkedésével most ők is ismét az online terápiát preferálják. Érdekes megfigyeléseket tettünk: például az online ülésekkel kapcsolatban sokkal nagyobb a betegek fegyelme, nem késnek, és sokkal kevesebbszer mondják le az üléseket, mint a személyes terápiák esetében.

A kutatás és a gyógyítás mellett az egyetem és az intézet harmadik legfontosabb feladata az oktatás. Az elmúlt évtizedekben önök fontos munkát végeztek – ahogyan önök fogalmaznak – a hivatásszemélyiség fejlesztésében, ezen belül abban, hogy a betegekkel empatikus, velük kommunikálni képes orvosokat képezzenek. De talán egyetért velem abban, hogy bizony van még hová fejlődni.

Természetesen, hiszen az emberi viselkedés is folyamatosan változik, tehát a kommunikációt és a pszichológiai módszereket is állandóan fejleszteni kell. A betegek jelentős része ma már egészen másként néz az orvosokra, mint akár csak öt-tíz évvel ezelőtt, hiszen a tudás a betegségekről és a kezelésükről immár nem az orvos kizárólagos privilégiuma, ráadásul elharapózott a tudományellenesség, az orvosok tekintélye emiatt is csökken, plusz az egészségügyre egyre inkább mint szolgáltatásra tekintenek a páciensek, akik több helyre is elmennek, mielőtt valamelyik orvos mellett döntenek.  Mindez nagyon komoly változás a korábbi évtizedekhez képest, amit kommunikációban is kell tudnunk kezelni. Abban azonban nincs változás, hogy az orvos-beteg találkozások egy jelentős része érzelmekkel nagyon telített helyzet, amiben szintén segíteni kell a kollégákat.

Ha például ideges a páciens, mert órák óta várakozik, vagy, mert nem tudja, mi történik vele?

Ezeket a helyzeteket is kell tudni kezelni, de a gyógyítás szempontjából rizikósabbak azok a szituációk, amikor például egy baleset vagy súlyos állapot miatt kétségbeesik, megrendül, sokkos állapotba kerül a páciens, mert ilyenkor beszűkül a tudata, nem képes figyelni, és ez akadályozza az orvossal való kapcsolatot, és így a kezelést is. Egy infarktusos betegnél ráadásul a szorongás mértéke egyértelműen befolyásolja egy esetleg végzetes ritmuszavar kialakulását.

Léteznek konkrétan az ilyen helyzetekre feszültségoldó technikák?

Vannak elképesztően egyszerű pszichológiai módszerek, amelyek könnyen és gyorsan alkalmazhatók ilyen esetekben, ezeket mi alacsony intenzitású pszichológiai intervencióknak nevezzük. Az egyik fő célunk, hogy a végzett orvosok ezeknek a technikáknak a birtokában legyenek.  Az orvostanhallgatók ugyan még bizonyos értelemben burokban élnek, de a már végzett orvosok nagyon keresik az ilyen irányú posztgraduális képzéseket, mert ők pontosan tudják, mekkora szükségük van ezekre a képességekre.