A 79 éves Joe Biden hivatalba lépése nagyjából olyan hatást kelthet, mint amikor az egyébként szintén demokrata párti Jimmy Carter váltotta Gerald Fordot a Fehér Házban. Az akkori frissen megválasztott elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski úgy harangozta be az Egyesült Államok külpolitikai irányváltását, hogy vége a „Kelet-Európával szembeni nyájas érdektelenségnek”. Akkor és ott ezzel azt fejezte ki, hogy az előző adminisztrációk (a demokrata párti Johnson-, a republikánus Nixon- és Ford-adminisztrációk) messzire mentek a Szovjetunióval való békés egymás mellett élésben, s ebből áttételesen a szovjet politika profitált, míg az amerikai érdekek visszaszorultak.
Ma nincs Szovjetunió, s egyébként sincs két egyforma történelmi szituáció, ám a helyzet annyiban hasonlónak tekinthető, hogy a Demokrata Párt prominens képviselői számára a demokrácia és önkényuralom / populizmus ma szintén csatát vív. Hasonló a helyzet abban a tekintetben is, hogy ez a csata világméretekben zajlik (de az amerikai közgondolkodásra mindig jellemző volt az eszkatológia látásmódja).
Biden, a Barack Obama vezette adminisztráció alelnöke még az elnökjelöltségi kampány során párhuzamot vont Lengyelország és Magyarország, valamint Lukasenka Belarusza között.
Mint mondta, „látjuk mi történik Belarusztól Lengyelországon és Magyarországon keresztül, és látjuk a totalitárius rezsimek fölemelkedését.” Úgy fogalmazott, Donald Trump elnökre célozva, hogy „az elnökünk támogatja az összes gazfickót a világban”, nyíltan utalva Kim Dzsong Un és Vlagyimir Putyin személyére.
Mindezek a bírálatok már előrevetítenek valamit abból, hogy az új demokrata párti adminisztráció egy értékközpontú, idealista külpolitikát folytat majd – ebben is követve a Carterral való hasonlóságot.
A demokrata párti kormányok szinte mindig idealista külpolitikát követtek, míg a republikánusok realistát.
Ennélfogva előbbiek hajlottak a nemzetközi szervezetekkel (beleértve az ENSZ-t) és az Európai Unióval való együttműködésre. Továbbá a demokrata párti külpolitika homlokterében Carter – de bizonyos mértékig Kennedy óta – az emberi jogok álltak. Ez visszavezethető arra a fölfogásra, hogy Amerikának egyfajta morális küldetése, példamutató szerepe van a világban.
A közép- és kelet-európai „illiberális” rezsimek tehát a jogállamisággal kapcsolatos kritikákra számíthatnak, pontosan úgy, ahogyan Carter idejétől kezdve a State Department és a helyi nagykövetségek feladata volt az emberi jogokkal és jogállamisággal kapcsolatos sérelmek monitorozása.
Biden tehát alapvető változást hoz magával a Trump-adminisztrációhoz képest. Ám a sors iróniája, hogy éppen az emberi jogi politika miatt lesznek folytonosságok is. De erről később! Nézzük először a legnagyobb állami keretű biztonságpolitikai kihívást Kelet-Európában!
Az Egyesült Államok számára az elsődleges biztonságpolitikai veszélyforrást Európán belül továbbra is Oroszország jelenti. 2008 óta a putyini vezetés mind leplezetlenebbül törekszik arra, hogy érvényesítse Oroszország geopolitikai érdekeit. Az amerikai elnökválasztásba történő 2016-os beavatkozással Moszkva jelzést küldött a világnak, hogy képes zavarkeltésre külföldön, még magában az Egyesült Államokban is, amelynek vonakodó partneréből riválisává vált az elmúlt harminc évben.
Putyin nem is titkolta, hogy az ő favoritja nem Biden: egyike volt azon kevés vezetőnek, akik elmulasztottak közvetlenül a választást követően gratulálni a győztesnek. Az orosz elnök arra hivatkozott, hogy nem kíván beavatkozni egy „belpolitikai döntetlenbe”. Már a kifejezéssel azt sugallta, mintha hitelt adna a trumpi vádaknak, hogy elcsalták a választásokat.
Putyin magatartása azért figyelemre méltó, mert korábban a koreográfia mindig úgy zajlott, hogy a megválasztott elnökkel jól indult a kapcsolat, majd az amerikai elnök ciklusának végére az orosz-amerikai kapcsolatok mélypontra jutottak.
George W. Bush és Obama is megtalálta eleinte a közös hangot az orosz elnökkel, hogy aztán elveszítsék a fonalat annak viselkedésében. Legalábbis a média így mutatta be az eseményeket. Ám Obama legújabb önéletrajzában (Egy ígéret földje) arról írt, hogy más arcát is meglátta az orosz kollégájának. Amikor először leültek szemtől szemben, Putyin, aki ekkori miniszterelnök címe ellenére a hatalom tényleges irányítója volt, azzal kezdte, hogy szóáradatot zúdított Obamára „az orosz nép által az amerikaiaktól elszenvedett minden vélt vagy valós igazságtalanságról, csalásról és megaláztatásról.”
Elmondta azt is célzatosan, hogy „Bush elnököt személy szerint kedvelte”, de először Irak lerohanásával, majd a kelet-európai rakétavédelmi rendszer telepítésével Bush eljátszotta a bizalmat. Végül kitért arra, hogy hiba volt a közép- és kelet-európai államok felvétele a NATO-ba, mert ezzel a Nyugat folyamatosan szűkítette Oroszország befolyási övezetét. Obama végső soron föltette magának a kérdést: „Ha Putyin tényleg kipécézné valamelyik aktivistát, akkor meddig mennék el, hogy kérdőre vonjam érte?”
Valószínűleg Bidennek ugyanezeket a sérelmeket veti szemére, amint először találkoznak. S az új elnöknek el kell gondolkodnia azon, mint Obamának, csak kicsit másként föltéve a kérdést: meddig mehet el az Egyesült Államok akkor, ha Oroszország nyomás gyakorol a közép- és kelet-európai kormányokra.
Éppen Belarusz esete mutatta, hogy a demokratikus értékrend, szabad választások követelése és az orosz érdekek visszaszorítása nem esik mindig egybe. A belorusz nép többsége nem oroszellenes. Hasonlóan bonyolult a helyzet Ukrajnában, ahol az ukrán kormánynak inkább célszerű toleráns nemzetiségi és nyelvpolitikával megnyerni az orosz anyanyelvű és / vagy identitású lakosságot, mint szembefordítani, Oroszország karjaiba lökni őket.
Végső soron kérdés, hogyan egyeztethető össze a megroggyant amerikai szupremácia helyreállítása és az emberi jogi politika.
Különösen, hogy az Egyesült Államoknak továbbra is figyelnie kell a világ többi részére, hiszen a csendes-óceáni térséget sem hagyhatja Kína prédájául, ahogyan Iránt sem engedheti túlnőni (paradox módon ebben a kérdésben Trump segített is utódjának, az izraeli-szaúdi béketerv tető alá hozásával, amely egyelőre stabilizálta Izrael helyzetét).
Kelet-Európa mindig orosz és német érdekszférában feküdt. A német érdekszférával Biden nem tud mit kezdeni: így a német vállalatok továbbra is pragmatikusan gazdasági alapon döntenek arról, hol fektetnek be, hol építenek gyárat. Az viszont borítékolható, hogy Biden igyekszik visszaszorítani az orosz terjeszkedést. Ebben a küzdelemben azonban érdekes módon az amerikaiak szembekerülhetnek a német érdekekkel. A kulcs ennek megértésében az energia. Az Északi Áramlat és folytatása, melyek az oroszok és a németek közös projektje, kezdettől nem tetszik az amerikai döntéshozóknak.
Éppen úgy, ahogyan nem tetszett Carter előtt a Nixon-Ford adminisztrációknak sem a múltban, ahol Henry Kissinger volt a fő ellenzője a szovjet „gázfegyvernek”, mely szerinte behálózza Európát, és komoly geopolitikai feszültségeket, végső soron függést fog okozni az ennek engedő európai államoknak.
Ismerve az orosz gáz körüli politikai feszültségeket az elmúlt évtizedekben, kijelenthető, hogy Kissinger élesen látta a jövőt.
Az energiapolitikát illetően a demokrata pártiak régóta nyitottak a megújuló energiaforrások nagyobb bevonása iránt. Szakértők szerint Biden energiapolitikája alapvetően különbözik majd elődjétől, hiszen Trump a fosszilis energiahordozókra alapozta a gazdasági növekedést. Mindezzel a Biden-adminisztráció akár példát mutathat a jövőben Európának is. Az energiapolitika lehet az a pont, ahol a Biden-adminisztráció üthet Oroszországon. Biden köztudomásúlag mindig ellenezte az Északi Áramlat 2 gázvezeték építését.
Ugyanakkor Trump 2019 decemberében aláírt egy törvényt, amely szankciókkal fenyegette meg mindazokat a vállalatokat, amelyek részt vesznek az Északi Áramlat 2 vezeték építésében. A svéd Allseas vállalat megtapasztalta már a fenyegetéseket amerikai részről, s ez a Mexikói-öbölben érdekelt vállalatóriást elijesztette a gázvezeték építésében való további részvételtől. Bidentől még kritikusabb lépésekre számíthatnak az érintett cégek. Vagyis az energiapolitika terén – rövidtávon – a folytonosság érvényesülhet Trump és Biden között.
Biden élesen bírálta Törökországot is, s vélhetően a Törökország és Oroszország iránti bírálat áldozata a Török Áramlat lesz.
Az Egyesült Államok kezdettől ellenzi a tervet, amely mögött azt az orosz szándékot véli fölfedezni, hogy Délkelet-Európát afféle orosz befolyási övezetté tegyék. Az amerikaiak nyomást gyakorolhatnak az érintett balkáni államokra – Szerbiára, Bulgáriára –, hogy forduljanak szembe Moszkvával. Ugyanakkor a Török Áramlat nagymértékű energiabiztonságot tenne lehetővé az érintett államok, valamint Magyarország számára. Az Egyesült Államok reakciójában a pragmatikus – gazdasági – és a külpolitikai, illetve ideológiai érdekek érintkeznek egymással.
Ha sikerül ellehetetleníteni a Török Áramlatot, akkor azzal Washington három legyet üthet egy csapásra: megleckéztethetik Moszkvát, valamint az olyan „rezsimeket”, mint Magyarország, amely érdekelt az orosz gázimportban, valamint előkészíthetik a terepet az amerikai LNG (cseppfolyósított gáz) számára, melyből az első szállítmány az év elején érkezett meg az újonnan átadott horvát LNG terminálba, melyből – csereügyleten keresztül – Magyarországnak is jut majd. Időközben ugyanis az Egyesült Államok a világ legnagyobb LNG-exportőrévé vált. Európában 28 LNG-terminál van, éppenséggel tehát akad lehetőség az amerikai LNG befogadására.
Biden viszonya borítékolhatóan rossz lesz mind Putyin Oroszországával, mind Törökországgal – azzal a két állammal, amely energiapolitikai behatása révén (és még számos módon) jelen van az EU délkeleti peremén.
Magyarország számára az amerikai erőfitogtatás energiapolitikai hátrányt jelenthet, amennyiben például a Török Áramlat ellehetetlenül. Természetesen még ekkor is van lehetőség orosz gázimportra az Ukrajna felől érkezető gázvezetéken, de az oroszok deklarált célja, hogy az ukrán gáztranzit minél előbb száradjon ki, még a húszas évek közepéig. További amerikai érdek lehet a regionális nukleáris energiában való lobbi, ugyanis mind Lengyelországban, mind Romániában, és Szlovéniában is nagy eséllyel amerikai gyártású atomerőműveket építhetnek a jövőben.
Ennek komoly konkurense a Paks-2 projekt, melyet az orosz Roszatom épít, ugyanis, ha ez az EU-s „mintaprojektjük” jól sikerül az oroszoknak, akkor a magyar építési, regulációs és technológiai tapasztalatokat kihasználva versenyképes alternatívái lehetnek az amerikai nukleáris technológiának. Főleg, hogy az amerikai reaktorból töredék annyi épült az elmúlt 30 évben, mint oroszból, azaz e téren egyértelmű gyakorlati tapasztalati versenyelőnye van Moszkvának. Tehát nem csak gázfronton fog Biden betartani az oroszoknak a régiónkban, hanem a nukleáris energia békés célú felhasználásának terjesztésében is.
Mindebből kirajzolódik egy jól körülhatárolható, pragmatikus amerikai érdek a regionális energiapolitikában, amelyet Magyarország is kihasználhat a bilaterális kapcsolatok javítására, még ha óvatosan is. Ugyanis ott, ahol elefántok harcolnak, nem jó fűnek lenni.
A szerző az E.ON Hungaria Zrt. igazgatóságának tagja
