Mi lesz ebből, Amerika?

MAG2020. jún 25.Jamniczky Zsolt
A rovat támogatója:

Napjaink egyik divatos politológiai fogalma a failed state (bukott állam). Általában azokat az államalakulatokat nevezik így, amelyekben nem érvényesül az államiság minimális ismérve, vagyis a legitim erőszak monopóliuma.

A bukott állam nem képes érvényt szerezni a törvényeknek, nem képes működtetni és ellenőrizni a közszolgáltatásokat. Bár sokan kritizálják a fogalmat, azon az alapon, hogy a fogalom túlzottan tág értelmezésére nyílik lehetőség, nem kétséges, hogy napjaink sok állama küzd azzal a problémával, hogy nem képes érvényesíteni akaratát az államterületen. Szomália, Jemen, Afganisztán, Líbia (s a legutóbbi időkben Szíria) jelent példát a szétesett, bukott államra.

Az ilyen állam elvben még létezik, hiszen van neve, elméletileg területe, ezen kívül közjogi méltóságai, zászlaja, himnusza, pártrendszere, külképviseletei, képviselete az ENSZ-ben – de

gyakorlatilag már nem képes érvényesíteni érdekét a saját területén. Nem képes megszervezni a közoktatást, közegészségügyet, a szociál- és gazdaságpolitikát, és nem képes részt venni a nemzetközi politikában. Legfeljebb elszenvedi a nemzetközi politikai döntéseket és a nemzetközi rendszer következményeit.

Aris Roussinos, a ViceNews haditudósítója Covid has exposed America as a failed state című tanulmányában részletesen elemezte az amerikai politika és társadalom problémáit. A szerző Amerika bukását elsősorban nemzetközi politikai és geopolitikai tényezőkkel próbálja levezetni.

Roussinos visszamegy odáig, kicsit implicite vitatkozva Fukuyama mára klasszikussá lett gondolatmenetével („a történelem”, pontosabban a történelemformáló eszmék vége), hogy az USA a liberalizmus győzelmével túlnyerte magát. Analógiaként - szintén klasszikus példaként - utal Athénra, amelynek hanyatlása azt követően kezdődött el, amikor megkísérelte kiterjeszteni az ismert világra az általa képviselt értékrendet (s saját biztonsági érdekét).

Az Egyesült Államok uralkodó eszméje, a liberalizmus könnyen az amerikai hatalom szemfedője lehet: ugyanis miközben az amerikai pozíciók látványosan gyengülnek a világban, Roussinos szerint ugyanennek a liberalizmusnak „két szektája” vív öngyilkos harcot az amerikai belpolitikában a két nagy párt keretében: egy gazdaságilag neoliberális és egy multikulturális irányzat.

Mindeközben Kína nagyon is képes élni s visszaélni a liberális gazdasági világrend nyújtotta adottságokkal. Roussinos téziséből azt is levonhatjuk, hogy adott esetben egy államkapitalista rendszer (értve ezen egy központilag, felülről irányított gazdaságot, mint a Kínai Népköztársaság) sikeresebben adaptálódhat a modern kapitalizmushoz.  

Kína mindig kétlelkűen viselkedett a nemzetközi világgazdaságban.

Miközben (vissza)élt a liberális világrend áldásaival, közben „merkantilista” politikát folytatott.

Min alapult az európai történelemben a merkantilizmus? Lényegében az ipar és kereskedelem állami támogatásán és a nemesfémek fölhalmozásán. Kína iparosodott és megtakarított, míg az USA leépítette iparát, és adósságállománya a legnagyobb a világon.

Roussinos álláspontja elgondolkodtató, ám túlzottan fókuszál a nemzetközi politikára. Tény, hogy geopolitikai szempontból az USA túlzottan leterhelt. Hasonlít e tekintetben a Brit Birodalomhoz, ahogyan a szerző utal rá: a „pax britannicát” fölváltó „pax americana” szintén azon alapul, hogy egyetlen hatalom felelős az erőegyensúly fönntartásáért. A hasonlat annyiban is érvényes, mert mindkettő az akkori és mai legerősebb tengeri hatalom.

Roussinos párhuzamot von a Nagy-Britannia felé kihívást intéző Németországgal, s

valóban lehetséges a mai Kínát összevetni a 19. század végi Német Birodalommal. Hiszen az angolszász „szabadkereskedelem” elvével szemben mindkét föltörekvő birodalom képviseli a regulatív gazdaság modelljét.

S arra a felületes megállapításra juthatunk, hogy egyelőre a kelet-ázsiai modell (miként egykor a porosz-német modell) versenyképesebb. Látszólag. De éppen a COVID-19 elterjedése jelzi, hogy a kínai modell is rendelkezik hátránnyal: a döntések nem transzparensek egy ilyen központilag felügyelt rendszerben, s az információk elhallgatása iszonyatos problémákat okoz.

Az Egyesült Államok abban az értelemben, ahogyan a bukott állam fogalma használatban van a politikatudományban, nem tekinthető bukott államnak. Ki kérdőjelezné meg, hogy az Egyesült Államok ura a közszolgáltatásoknak!

Az USA nem bukott állam, de az amerikai társadalom jogosan tekinthető bukott társadalomnak.

Erre Roussinos utal, amikor elemzi az ipar leépítését, a „fehér” munkásosztály hanyatlását. Azonban csak pedzegeti a társadalompolitikai fejleményeket.

Holott nem annyira az amerikai gazdaság, mint a társadalom van válságban.

Más kérdés persze, hogy a gazdaság hat a társadalomra, s a gazdaság liberalizációjából, deregulációjából fakadtak súlyos társadalmi következmények.

Figyelembe kell venni az amerikai eszme- és politikatörténetben az Államok kialakulásától kezdve jelen lévő, hol burkoltan, hol nyíltan jelentkező állam-, pontosabban kormányzat-ellenes politikai tradíciót. Már az amerikai polgárháború is részben arról szólt, hogy a tagállamok egy csoportja (jelen esetben a déli tagállamok) fenyegetve látta önálló gazdasági rendszerét a szövetségi kormányzattól. Más kérdés, hogy ez szorosan összefüggött a rabszolgaság kérdésével. A nyugati államokban hosszú ideig nem létezett az államiság valódi ismérve. A vadnyugati morál és az önbíráskodás helyettesítette a rendőrséget, a fölfegyverzett nép, azaz az öntudatos civil társadalom pedig a hadsereget.

A félig vad, civilizálatlan környezetben központilag szabályozott közszolgáltatásokról, közoktatásról, közegészségügyről, vagy pláne közös gazdaság- és energiapolitikáról szó sem lehetett. Az államiság hiánya tehát – a legtöbb európai országtól eltérően – nem probléma, hanem természetes állapot volt az amerikai Nyugaton élők számára. Ez az államellenes hagyomány bukkan föl az 1950-70-es évek adózás-ellenes mozgalmaiban, de még a „fehér” felsőbbrendűségi és afroamerikai szeparatista mozgalmakban is.

Ez a tradíció visszatérni látszik a mai Amerikában: ezt jelzik a minneapolisi rendőrség föloszlatására irányuló törekvések, vagy a Seattle-i „államalapítási” kísérlet, amely révén Seattle egy része kivált nemcsak a városból, hanem Washington államból is.

Természetesen az Egyesült Államok könnyen bukott állammá válhat, abban az esetben, ha nem sikerül kezelni a jelenlegi társadalmi konfliktusokat. De a szövetségi kormányzat mára annyira megerősödött (gyakorlatilag Lincoln kora, s különösen a 20. század eleje óta erősödik), hogy a tagállamok kormányzatai és társadalmi mozgalmai önmagukban nem képesek választ találni a társadalmi problémákra. Ugyanis ezek a problémák érintik az ország egész területét és lakosságát.

Társadalomkutatók régóta figyelmeztetnek arra, hogy az amerikai állampolgárok kezében lévő rengeteg lőfegyver veszélyezteti a legitim erőszak-monopóliumot.

Egy 2017-es kutatás szerint az amerikai polgárok 40%-a nyilatkozott úgy, hogy tart odahaza fegyvert, vagy olyan háztartásban lakik, ahol legalább egy lőfegyver van. Ugyanezen kutatás szerint az USA-ban ez évben az összes erőszakos halálos kimenetelű emberölési kísérlet 73%-át lőfegyverrel követik el. Nem csoda, hiszen

100 lakosra 120 lőfegyver jut, míg a szintén fegyverrajongó kultúrához tartozó Jemenben az arány 52,8 és Szerbiában 39.

A lőfegyverek nagy száma még nem is lenne önmagában probléma. Csakhogy ezt két tényező kiegészíti: az iszonyatos szociális problémák, amelyek a mélyszegénységben élőket, különösen az afroamerikai lakosságot sújtják, valamint az ún. gyűlöletcsoportok nagy száma. A 2010-es években a fehér felsőbbrendűségi, szélsőjobboldali csoportok száma növekedett (nyilván az Obama-időszak és a konföderációs zászló, szobrok körüli botrányok járultak hozzá ehhez a dömpinghez), majd Trump megválasztását követően a fekete szeparatista csoportok létszáma duzzadt föl.

2015-ben 180 fekete szeparatista csoportot tartottak számon az USA-ban. Számuk 2018-ra majdnem kétszeresére növekedett. S tovább él az állam-, adó- és bürokrácia-ellenes milícia-mozgalom is, amely föderálisan szervezkedő apró sejtekből építkezik. Ezek a mozgalmak régóta fegyverkeznek a szövetségi kormányzat ellen.

A fekete szeparatizmus jelenségei (ld. Seattle) kiválthatják a visszacsapást a fehér felsőbbrendűségi csoportokból. Máris történt két gyanús haláleset Kaliforniában (két afroamerikai férfit fölakasztva találtak), amely nem magyarázható meg másként, mint gyilkossággal. Harmadik oldalként a szövetségi kormányzattal szembenálló milícia-csoportok aktivitása fokozódhat.

Világosan látni kell, hogy önmagában szobor- és utcaátnevezésekkel, államalapítási kísérletekkel, rendőrségek föloszlatásával, látványos elnöki bejelentésekkel nem lehet megoldani a jelenlegi amerikai válságot. Ugyanis a válság gyökere nem etnikai, nem bőrszín szerinti, nem történelmi. Mindezek persze szerepet játszanak, de tünetek.

A legmélyebb ok az amerikai társadalom válsága, ennek egyik gyökere pedig az ipar és a közszolgáltatások leépítése a Reagan-korszak óta.

S bár az Obama-korszakban meg a Trump-korszak első felében a munkanélküliség csökkent, ám a COVID-19 járvány óta a munkanélküliség drasztikusan emelkedett, jelenleg 15%-os (ráadásul itt mindig csak a hivatalos statisztikai adatokra kell támaszkodni, a tényleges munkanélküliség valószínűleg sokkal nagyobb). Ezek a feszültségek robbantak ki George Flyod halálát követően, amely utolsó szikra volt abban a bizonyos lőporos hordóban.

Csak remélni lehet, hogy a szeparatista mozgalmak és a tömeges fegyvertartás meg az erőszak-potenciál jelentette koktél nem robbantja be az amerikai politikai rendszert.

Hiszen az államellenességnek mindig volt hagyománya, s könnyen meg lehet ideologizálni területi, etnikai, bőrszín alapon.

Ám egy fehéreknek, feketéknek, latinóknak egyaránt megfelelő munkahely-teremtési program, afféle új New Deal megoldást jelenthet.

A szerző az E.ON Hungaria Zrt. igazgatóságának tagja