Stratégiai korrupció – a feltörekvők fegyvere - Jamniczky Zsolt írása

MAG2020. szept 10.Jamniczky Zsolt
A rovat támogatója:

2020 augusztusában érdekes cikk jelent meg a Foreign Affairs folyóiratban Philip Zelikow, Eric Edelmann, Kristofer Harrison és Celestine Ward Gventer tollából, akik nagy része George W. Bush adminisztrációjában szolgáltak különböző tanácsadó pozíciókban, védelmi területen. A szerzők a korrupció egy különleges típusáról, a „stratégiai korrupcióról” értekeznek. Mint írják kissé ironikusan, „a korrupció nem új, hiszen az a második legősibb mesterség”. Ami új, az a korrupció átformálása (nemzet)állami vagy birodalmi stratégiai eszközzé. Oroszországot és Kínát jellemzik leginkább a stratégiai korrupció eszközével, de nyilvánvaló, hogy ugyanez más államokra is jellemző.

Itt rögtön érdemes némi kritikával kezelni a szerzők álláspontját. A korrupció régen bevált eszköz az államok stratégiájában. Természetesen itt nem a korrupció azon változatára gondolunk pusztán, amely egy tisztviselő lefizetését jelenti (is magában foglalhatja), hanem az adományok és szívességek bonyolult rendszerét, egy ország hangulatának befolyásolását.

A Holland Kelet-indiai Társaság vagy a Brit Kelet-indiai Társaság sem dolgozott másként, mint manapság a kínai CEFC China energiavállalat, amely egyebek mellett cseh tisztviselők lefizetésébe keveredett bele, s a botrány szálai egészen a volt hongkongi kormányzó személyéig húzódtak.

A stratégiai korrupció tehát nem újdonság a világgazdaság és a világpolitika történetében. Ami kimutatható általános konklúzióként, hogy a stratégiai korrupció a föltörekvő hatalmak fegyvere, ugyanis számukra érdek, hogy reputációjukat befolyásos személyiségek révén alátámasszák egy másik országban. A föltörekvők ugyanis általában nem rendelkeznek olyan katonai erővel vagy nyílt politikai befolyással, amelyek sikeresen ellensúlyozhatnák a régi hatalmak tekintélyét és beágyazottságát a világgazdaságban.

 Ám a szerzőknek abban valóban igazuk van, hogy soha nem alkalmazták ezt a „fegyvert” olyan széles palettán, mint napjainkban. Ráadásul míg a Holland Kelet-Indiai Társaság vagy nem kevésbé gátlástalan brit párja a korrupció révén elsősorban önmagukat (illetve a testületébe tömörült magánszemélyeket, kereskedőket, befektetőket) gazdagították, s ezen keresztül, másodsorban saját országukat, a mai orosz vagy kínai stratégiai korrupció esetében a sorrend nem ennyire nyilvánvaló.

Mindenesetre az orosz és kínai energiavállalatok a 17-18. századi holland és brit példákhoz hasonlóan szintén több régióra, több kontinensre kiterjedő, hálózatosan szerveződő gazdasági-politikai hatalmat hoztak létre, s e hálózatok megfelelő csomópontjain olyan személyek helyezkednek el, akik képesek befolyásolni országukban a gazdasági és politikai döntéseket.

A korrupció klasszikus példája a „bürokratikus korrupció”, amely a közhivatalok megvásárlását jelenti, vagy a „nagy korrupció”, amikor egyenesen kormányokat fizetnek le, hogy pozíciót szerezzenek bizonyos gazdasági kulcságazatokban. Vállalatok vagy éppen államok képesek ilyen módon bevásárolni magukat egy másik ország nemzetstratégiai szempontból jelentős gazdasági szektorába. Különösen az ún. „harmadik világ” államai kiszolgáltatottak az erősebb államoknak, amelyek érthetően hatékonyabban képesek alkalmazni a pénzügyi-gazdasági nyomásgyakorlás (kevésbé finoman nevezhetjük zsarolásnak) eszközét. Bár a szerzők csak országokat sorolnak föl, nem konkrét példákat, de mindenki ismerhet botrányos eseteket az elmúlt évtizedek krónikájából.

Példának okáért ott a Gunvor esete Elefántcsontparton és Kongóban, amikor is a svájci bejegyzésű olajkereskedő kénytelen volt 95 millió dollár kompenzációt és 4 millió dollár büntetést fizetni, miután a cég elismerte, hogy az egyik magas beosztású vezetője több köztisztviselőt lefizetett 2008 és 2011 között, hogy a cég számára előnyös olajszerződésekhez jusson a két országban. A lefizetett köztisztviselők és kormánytagok több tízmillió dollár kenőpénzt fogadtak el a vállalattól, köztük Maxime Gandzion, aki Denis Sassou-Nguesso kongói elnök főtanácsadója volt akkoriban, előtte pedig a francia Total energiacég magas beosztású menedzsere. Gandzion-t nem érte retorzió, a Gunvor alkalmazottja, aki a korrupcióban részt vett, 18 hónap börtönbüntetést kapott. A Gunvor a világ egyik legnagyobb energiakereskedő cége, fő profilja az olajkereskedelem, tulajdonosa pedig 2014-ig az a Gennadij Timcsenkó volt, aki Vlagyimir Putyin orosz elnök közeli szövetségese, és 2000-ben a jelenlegi vezérigazgatóval, az ex-BP-s Torbjörn Törnqvist-tel alapította meg a vállalatot, majd 2014-ben az ukrán konfliktus miatt szankciós listára kerülő Timcsenkótól sebtében kivásárolta a céget.  A svájci főügyész az ítélethirdetéskor hozzátette, hogy a 8 éves vizsgálat során más alkalmazottakat is vizsgált a Gunvornál hasonló korrupciós vádakkal, pénzmosás és hűtlen kezelés gyanújával is

Természetesen ez egyetlen kiragadott példa, ám lehetne még bőven idézni, illusztrálva, hogy a nyugat-európai vagy észak-amerikai vállalatok nem szemérmesek, ha a harmadik világ gyönge, lefizethető, erélytelen kormányai és/vagy despotái közelébe kerülnek, távol saját országuk nyilvánosságának kontrolljától. Könnyedén túlteszik ilyenkor magukat a jogállam fogalmán, amelyre máskor szívesen hivatkoznak a nagyhatalmi beavatkozás eszközeként. A régi gyarmatosítók és az Egyesült Államok mellett új szereplőkként s olykor zsarolóként Oroszország, Kína és Irán is föllépnek Afrikában és Latin-Amerikában. Ám a nyilvánosság eltérő természetét jól jellemzi, hogy a nyugati vállalatok korrupciós manőverei, ha lassan is, de napvilágra kerülnek, míg az orosz, kínai és iráni manővereket az illető országok kézi-vezérelt sajtójában szemérmes (s biztonságos) hallgatás övezi.

A stratégiai korrupció egy lényeges ponton különbözik a korrupció fönt megismert változataitól: míg amazok mindkét felet gazdagítják, addig az előbbi csak az egyik felet juttatja előnyhöz.

A stratégiai korrupció keretében egy ország megvásárolja bizonyos külföldi személyek nyilvános föllépését és kiállását. Ezek a megvásárolt személyek aztán a független szereplő mezében bírálatot fogalmaznak meg egy másik országgal szemben. Vagyis a „vevő” állam beilleszti ezeket a magánszemélyeket saját nemzeti stratégiájába, célrendszerébe. Az 1938-as Foreign Agents Registration Act nevű törvény megszületése idején vetődött föl komolyan a probléma, hogy bizonyos személyek külföldön egy idegen állam érdekét képviselik. Az amerikai törvény kötelezővé tette mindazon személyeknek és szervezeteknek a regisztrálását, amelyek az Egyesült Államok területén egy külföldi kormány propagandája szolgálatában álltak.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, 1938-ban melyik két államot, pontosabban két ideológiát érzékelték veszélyforrásként: a szovjet és a náci rendszer propagandáját harsogva vagy éppen suttogva terjesztő személyek és szervezetek nyilvántartásba vétele elsőrendű nemzetbiztonsági érdek volt.

Ennek belátásához elegendő figyelembe venni, miként nézett volna ki Európa, ha sikerül Amerikát távol tartani a háborúba való belépéstől. Tehát nem kétséges, hogy a német és szovjet érdeket képviselő (lobbi)szervezetek és személyek (lobbisták) nyilvántartásba vétele szükséges lépés volt a demokrácia megerősítéséhez. Persze, a lobbizás ekkoriban még mást jelentett, mint ma. Az 1966-os törvénymódosítás kiterjesztette az „idegen állam érdekének szolgálatának” fogalmát a tényleges lobbizásra, amely már nem rejtőzött el gazdasági vagy kulturális kétoldalú kapcsolatok pártolása vagy elmélyítése mögött.

Az amerikai politikai életben a stratégiai korrupció fogalma az elmúlt években kapott ismét figyelmet, elsősorban a Trump-adminisztrációval kapcsolatban. Trump ügyvédje, Rudy Giuliani (korábbi New York-i polgármester, republikánus politikus és korábbi elnökjelölt) katonai segélynyújtással zsarolta a kijevi kormányt, hogy indítson vizsgálatot Joe Biden és fia ellen.

Ám az amerikai-ukrán kapcsolat már jóval Trump előtt megkezdődött.

Két amerikai állampolgárságú ukrán férfi, Lev Parnas és Igor Fruman, az ügyvédjük és Rudy Giuliani, Trump ügyvédje közös akciót indítottak az ukrán nagykövet, Marie Jovanovic lejáratására. Akit később Trump kérésére Mike Pompeo, amerikai külügyminiszter rúgott ki, s mely eset indította el azt a láncreakciót, amiből a Trump elleni elbukott impeachment részben alapult. John Bolton, Trump egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója könyve, ami „Szoba, ahol történt” címmel jelent meg, rendkívüli részletességgel tárgyalja az ügy kialakulásának részleteit.

Catherine Belton Putyin emberei című könyvében pedig meggyanúsította Parnast és Frumant, hogy Dmitrij Firtas iparmágnásnak dolgoznak, aki ellenőrzése alatt tartotta a Türkmenisztán-Oroszország-Ukrajna gázkereskedelmet.

Firtas pedig nem más volt, mint a Gazprom embere Kijevben. Vagyis három ember választotta el mindössze egymástól Donald Trumpot és Putyint – mármint nem hivatalosan.

A helyzetet még kínosabbá teszi, hogy 2014-ben Firtast letartóztatta az FBI Bécsben, méghozzá vesztegetés vádjával. A vád szerint hivatalnokokat kísérelt megvesztegetni Indiában. Firtas emellett ismert arról is, hogy közeli kapcsolatban áll Putyinnal, és állandóan bírálja a Soros György-féle nyílt társadalom-modellt, és hozzá köthető a Magyarországon évtizede botrányosan bedőlt Emfesz gázkereskedő is. Belton egyenesen azt írja, hogy Firtas – miként amerikai barátai – démonizálják, dehumanizálják Soros személyét, s rájátszanak az antiszemita húrokra.

Természetesen nem Putyin rezsimje az egyetlen, amely alkalmazza nemzetstratégiai eszközként a korrupciót. A stratégiai korrupció jegyében a külföldi állampolgárok, tisztviselők lefizetésének gyanúja lengi be a kínai energiavállalat-óriást, a CEFC China Energy-t.

A Kínai Népköztársaság tíz legnagyobb cége között szereplő vállalat, amelynek éves jövedelme meghaladja a 260 milliárd dollárt, számos tisztviselőt próbált megvenni Közép- és Kelet-Európában.

Egyes vélemények szerint a CEFC nem egyszerűen gazdasági, hanem politikai célú, sőt titkosszolgálati tevékenységet végez a Kínai Népköztársaság számára. Legalábbis a CNN, valamint egy, a témáról publikáló cseh kutató szerint, aki írt a CEFC csehországi tevékenységéről. 2017 novemberében letartóztatták Patrick Ho-t, a CEFC vezetőségi tagját, a volt hongkongi kormányzót vesztegetés és pénzmosás vádjával.

A CEFC nemcsak Közép- és Kelet-Európában keveredett súlyos vesztegetési ügyekbe. Kína, ha kissé megkésve, a 20. század második felében bekapcsolódott az Afrikáért folytatott versenyfutásba. A távol-keleti óriás egyre nagyobb szeleteket hasít ki az afrikai tortából, betöltve az űrt az európai hatalmak kivonulását követően. Ám módszerei nem finomabbak amazokénál. Csád és Uganda elnöke is belekeveredett a CEFC megvesztegetési botrányába, amelynek révén a két afrikai állam teljes egészében megnyitotta olaj- és gázpiacát a kínai vállalat előtt. Az amerikai ügyészség szerint a vállalat Líbiától Iránig mozgatta a szálakat. Érdekes módon Ho letartóztatása után egy hónappal a kínai vállalat vezérigazgatója eltűnt. Minden valószínűség szerint a kínai hatóságok őrizetbe vették, amelyek nem hagyhatták figyelmen kívül a vállalat botrányt keltő tevékenységét. Egyúttal az incidens jó ürügyet szolgáltatott a kínai hatóságoknak, hogy a CEFC magáncéget beolvasszák egy állami energiavállalatba.

A stratégiai korrupció elérte Törökországot is.

A török Halkbankot azzal vádolják, hogy megkerülve az Irán elleni szankciókat aranyat juttatott a perzsa államnak olajért és gázért cserében.

Reza Zarrabb iráni születésű török üzletember az ügy kulcsfigurája, akit őrizetbe vettek az Egyesült Államokban. Zarrabot jó viszony fűzte Giulianihoz és Michael Mukasey-hez, a George W. Bush vezette korábbi amerikai adminisztráció tagjához. Nem újdonság, hogy a közel-keleti és észak-amerikai érdekek összeérnek, gondoljunk az 1985-87-es Contragate ügyre, amely során kiderült, hogy az Iránnal való konfliktusos viszony ellenére amerikai szenátorok fegyvereket juttattak el az iráni kormányzat relatíve mérsékelt személyiségeinek, s a kapott pénzt a kontráknak juttatták.

Mint a fenti példák mutatják, a feltörekvő ázsiai regionális hatalmak előszeretettel használják a stratégiai korrupció eszközét, ezzel pótlandó a nyílt politikai, gazdasági konfliktusok vállalását a nyugati hatalmakkal és gazdasági érdekcsoportokkal.

Sokkal kifizetődőbb a leplezett nyomásgyakorlás, a háttérből folytatott gazdasági manővereken keresztül az állami stratégiai célok képviselete. A stratégiai korrupció ebben az értelemben fölfogható akár a relatíve gyengék (vagy gyengébbek) fegyvereként. S mivel a globális gazdaság viszonyai közepette az országcsoportok, régiók, kontinensek szorosabban fonódnak össze, mint bármikor, számíthatunk a stratégiai korrupció fokozódására, s újabb botrányok felszínre kerülésére. Egyben a nyugati típusú demokráciáknak fel kell készülniük az ilyen típusú – hibrid – beavatkozásokra, mely ahogyan az immáron hagyományosnak mondható hibrid hadviselés esetében alapjaiban változtatta meg az országok védelmi politikáját és stratégiáját, úgy lesznek kénytelenek a demokratikus berendezkedésű országok saját politikai és nemzetbiztonsági stratégiáikat felülvizsgálni és újrahangolni, válaszul erre az új típusú kihívásra.

A szerző az E.ON Hungaria Zrt. igazgatóságának tagja