Kína merész ugrása a klímasemlegesség felé - Jamniczky Zsolt írása

MAG2020. okt 8.Jamniczky Zsolt
A rovat támogatója:

Hszi Csin-ping, a Kínai Kommunista Párt főtitkára bejelentette, hogy Kína maga részéről véget vet a klímaváltozást előidéző folyamatoknak, és 2060-ra megvalósítja a szén-dioxid semlegességet. Ennek értelmében a szén-dioxid emisszió csúcspontját a távol-keleti ország 2030-ban éri el, és onnan folyamatosan csökken. Az európai országok örömmel üdvözölték a bejelentést, amely révén Kína elsőnek érné el a 2016-ban aláírt párizsi békeszerződés célját. A szerződés azt célozza, hogy a klímaváltozás tartósan 2 Celsius fok alatt maradjon. Hogy kellően értékelhessük a bejelentést, kicsit hátrább kell lépni, és távolabbról kell nézni a kínai folyamatokat.

Mindenekelőtt a mai kínai fejlődés nem érthető meg az 1980-as évek végén indult folyamatok nélkül. 1987 késő nyarán, kora őszén számos elméleti jellegű cikk jelent meg a Kínai Kommunista Párt napilapja, a Zsenmin Zsipao hasábjain, amelyek óvatos optimizmussal arra figyelmeztettek, hogy a „szocializmus kezdete” szakasz eltarthat akár 60-70 évig, amennyiben az egymilliárd lakosú birodalom modernizálása elhúzódik. Ez a prognózis korántsem értékelhető csupán a „létezett” szocialista rendszerek hivatalos kommunikációjára jellemző ködösítésként.

A kínai gondolkodás alapvetően hosszabb távon tervez, mint ahogyan azt Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában megszokhattuk.

Sokszor idézik a kínai gondolkodásra jellemző(nek vélt) példaként, hogy a Kínai Népköztársaság 1. miniszterelnöke, Csou En-laj azt válaszolta a francia forradalommal kapcsolatos véleményét firtató kérdésre, hogy kevés idő telt el még azóta. Ha az akkor majd kétszáz éves történelmi eseménysorról ez volt a vezető kínai politikus véleménye, nem csoda, hogy a Kínai Kommunista Párt szerint országuk még a szocialista építés alapjainak befejezésénél tart. Jellemző, hogy a kínai pártszervek hivatalos állásfoglalása szerint az ország soha nem érte el a szocializmust, nemhogy a kommunizmust: az 1992 előtti időszakot szocialista árugazdaságként, az utána következőt „szocialista piacgazdaságként” értékelték. A „szocialista piacgazdaság” kifejezés mindkét eleme erősen kérdéses: az ország ugyanis mindinkább egy több tulajdonformán alapuló gazdasági modellt alkalmaz.

Visszatérve a Zsenmin Zsipao cikkeihez, az óvatosság nem volt ok nélküli: meg kellett indokolni, miért támogassa a párt a Központi Bizottság vezetője, Teng Hsziao-ping által meghirdetett „reform és nyitás” politikáját. A XIII. kongresszus leszögezte, hogy a feladat a „sajátosan kínai szocializmus” fölépítése. A kínai vezetők tisztában voltak a hatalmas ország modernizációjával kapcsolatos kihívásokkal, és nem győzték hangsúlyozni, hogy a „szocializmus kezdete” szakaszt nem „ugorhatjuk át.”

1992 óta töretlen a kínai „szocialista piacgazdaság” építése, s azóta Kína képes volt jelentősen csökkenteni a tömeges szegénységet, amit a kínai újpolgárság mára több milliósra duzzadt, s a nyugati fogyasztási mintákat preferáló tábora jelez.

Mára Kína képes ellátni élelmiszerrel lakosságát, annak gyarapodása ellenére is. A mai kínai rendszer túllépett a „szerény jólét” (xiao kang) biztosításán. Ám mindez korántsem jelenti, hogy a vidéki lakosság életszínvonala ugyanolyan lenne, mint a nagyvárosi középrétegeké. A közeljövőben az lesz a kínai rendszer legnagyobb kihívása, hogyan lesz képes (pontosabban: képes lesz-e egyáltalán) a falusi lakosság életszínvonalát fölemelni a nagyvárosok lakosságának szintjére. Mint látjuk majd, a kínai energetikai problémák éppen az amúgy is számos adminisztratív terhektől és munkaerő-fölöslegtől sújtott falusi lakosságot érintik.

A szakértők szerint a kínai növekedés előtt álló legsúlyosabb korlát a környezetszennyezés. Különösen a tiszta ivóvíz hiánya, illetve az ipari termelésből fakadó szennyezés okoz problémát.

A vízhiányból és a vízszennyezésből származó veszteség eléri a GDP 1,5-3 százalékát, s különösen súlyosan érinti a Peking-Tiencsin régiót. Sanghajnál a Huangpu-folyó vízmennyiségének 85 százaléka szennyezett és 56 százalékban alkalmatlan mindenre. Peking folyóvizeinek 39 százaléka szennyezett, míg a 15 millió lakosú Tiencsin vizei esetében ez az arány 95 százalékos.

A másik súlyos probléma az energia kérdése, ami persze nem választható külön a környezetszennyezéstől és a szociális problémáktól. Kína energiaszektorának kétharmadát a szén teszi ki.

Az 1990-es évektől a szén aránya az energiahordozókon belül folyamatosan csökken, de még mindig lefedi a szektor 59 százalékát. A kínai kormány nem véletlenül keres alternatívákat. Az elmúlt évtizedekben számos baleset rontotta a kínai szénbányászat hírét. Jeffrey N. Wasserstrom, a California Egyetem történészprofesszora, Kína-szakértő a China in the 21st Century című interjúkötetben azt nyilatkozta, hogy csupán 2011-ben kétezer baleset történt a kínai szénbányákban. Ezek a balesetek, valamint a bányatevékenység miatt bekövetkező talajeróziós folyamatok érthetően rontják a kínai rendszer reputációját a lakosság előtt. Szükségszerűvé vált a kínai „energiaéhség” kielégítése más forrásokból.

Szóba jöhet alternatívaként a vízenergia. Kína nagy folyamai elvileg teljesen megfelelőek ehhez, ám a víz energetikai és ipari célú használata beleütközik szükségszerűen a növekvő lakosság ivóvíz-igényébe. Másrészt a vízenergia magával hozza nagy térségek elárasztását, ami pedig már korlátozza a mezőgazdasági célú földhasználatot.

Nem kevésbé van probléma az olajszektorral. 1990 és 2018 között a kőolaj-kitermelés az energiaszektor 2 százalékáról 8 százalékra növekedett, vagyis igen lassú növekedésről van szó. Kína az olajat részben importból fedezi. A hazai forrásokkal kapcsolatos probléma, hogy az olajlelőhelyek eléggé feszült térségekben találhatóak: a csendes-óceáni régióban és a Hszincsian-Ujgur Autonóm Területen. Előbbi területen a Japánnal és Vietnammal folytatott viták, utóbbiban pedig az ujgur-han (etnikai kínai) ellentét növeli a kitermelés kockázatát.

Geopolitikai szempontból is érdemes megvizsgálni a problémát.

A kínai vezetés hosszú távú gondolkodásának példájának utalhatunk arra, hogy a pekingi politikusok máris úgy beszélnek: Kína a 21. század második felében szuperhatalommá válik. Ez már közel húsz éve aggasztja az észak-amerikai, nyugat-európai és ausztráliai geopolitikai elemzőket. Közben Stephen Mihm történész hangsúlyozza Kína és az Egyesült Államok fejlődésének hasonlóságát. Szerinte a 19. század végén az európaiak pontosan ugyanúgy látták Amerikát, mint ma az amerikaiak Kínát. Vagyis egy magasan fejlett gazdaságról van szó (érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy az amerikaiakat is azzal vádolták, amivel ma Kínát: hogy nem törődik az előállított termékek minőségével, és előszeretettel koppint le kulturális árukat). Mihm szerint ma Kína pont ugyanott áll, mint a 19. század végén az Egyesült Államok. Ami ugyan kevéssé megnyugtató, hiszen ha egy trendvonalat állítunk erre a hasonlóságra, akkor valóban prognosztizálhatjuk Kína vezető szuperhatalommá válását (ugyanakkor persze ne feledjük el, hogy a véletlennek is szerepe van a politikában: az Egyesült Államok színre lépése a világpolitikába számos – amerikai szemmel nézve – véletlenen múlt, kellett hozzá például két világháború, amelyekben az európai hatalmak kimerítették egymást).

Kína geopolitikai és energiapolitikai érdekei összefonódtak.

Az elmúlt évtizedekben Kína nagyon aktívan jelen volt Afrikában, s a 2000-es évek elején fölfedezte magának az akkor „vörösbe” boruló Latin-Amerikát, elsősorban Chávez Venezueláját. 2009-ben Kína volt Venezuela második legnagyobb kereskedelmi partnere. Peking 20 milliárd dollár hitelt folyósított a latin-amerikai országnak, amely olajjal hálálta meg a segítséget: a 2006-2010 között a Kínába irányuló olajexport megháromszorozódott. Ezek a ténykedések az USA „hátsó udvarában” persze fölhívták Washington rosszallását. Kínára ma is úgy tekintenek, mint amely az egész világot beutazza energiáért, s nem szívbajos, ha diktatúráktól kell beszereznie. A távol-keleti ország az Al-Furat Olajtársaság révén vastagon érdekelt a szíriai olajkitermelésben.

Kína vonzerejét növeli, hogy vezetőinek zsebében nemcsak pénz van: Afrika-szerte több kórházat újított föl, illetve projekteket indított a helyi oktatás, mezőgazdaság, infrastruktúra-fejlesztés támogatására (Dél-Szudán, Líbia). Sokan egyenesen újragyarmatosításról beszélnek Kína kapcsán, amiben van igazság: Kína energiahordozóhoz és presztízshez jut, közben barátokat szerez.

A kínai vezetés sok esetben úgy érzi, hogy a világ a környezetvédelmi aggályokkal és szabályozásokkal igyekszik megkötni a kezét. Ezért is fontos a kínai pártfőtitkár ambiciózus bejelentése és a megújuló energiaforrások támogatása. Wang Wenbin, a kínai külügyminisztérium szóvivője elkötelezettségéről nyilatkozott egy „élénk, tiszta és szép világ építésével”. Elvben a vízenergia megoldást jelenthet. Míg 1950-ben a kínai vízerőművek energiatermelése 0,8 milliárd kilowattórát tett ki, ez 1990-ben már 126,7 milliárd kilowattóra, 2000-ben pedig 222,4. Csakhogy, mint láttuk, a víz energetikai célú fölhasználása pontosan a kínai mezőgazdaságot érintené hátrányosan. Márpedig Peking számára prioritás a mezőgazdasági fenntarthatóság biztosítása, amely egyedül csökkenti a feszültségeket a falusi társadalomban, s egyedül képes fönntartani, hogy az ország ne zuhanjon vissza a „szerény jólét” kezdetei elé.

Ma még nem tudjuk, hogy a kínai várakozások a klímasemlegességre mennyire lesznek tarthatók. Valószínű, hogy Kína nem mond le az afrikai, latin-amerikai és ázsiai partnerekről, tehát az olajkitermelés árát velük fizetteti meg, miközben valóban nyújt is nekik támogatást fejlesztési programok révén.

Azonban a kínai klímasemlegesség egyelőre inkább álomnak tűnik.

A szerző az E.ON Hungaria Zrt. igazgatóságának tagja