Joe Biden elnökségének mérlege félidőben: lehetett volna rosszabb is?

A hivatali félidő minden amerikai elnök számára jelképes vizsgaidőszak, s jó alkalom a „hogyan továbbon” való tűnődésre. Nagyüzemben folyik a mérlegkészítés nem csak Amerikában, hanem világszerte, fél szemmel már a következő, kevesebb mint két év múlva sorrakerülő elnökválasztásra figyelve.

A 2020-as elnökválasztási küzdelmek idején Joe Bidenról kialakított általános vélemény nem volt hízelgő: öreg, fáradt, friss elképzelések nélküli, középutas politikus, aki fölött eljárt az idő.

Nem kevesen még szellemi fittségét is megkérdőjelezték a világ leghatalmasabb országának vezetésére. Ráadásul az elnökséget nem is kis szerencsével kaparintotta meg, alapvetően a Covid-járvány kezelését elfuseráló Trump elnöknek és a 2020-as elnökválasztás véghajráját beárnyékoló rövid, de mély gazdasági visszaesésnek köszönhetően.

Biden többnyire rácáfolt a borús várakozásokra, különösen szuperaktív – a pártján belül rendkívül sikeresnek tartott – törvényhozási programjával.

Több megatörvény született, például az elnökség elején elfogadott 1,9 billió dolláros, gigantikus Covid-mentőcsomag és a nemrég jóváhagyott 1,7 billió dollárra rúgó „salátatörvény”, amelyet csak a politikai reklám miatt neveztek inflációcsökkentésnek. Ám Biden joggal dicsekedhetett, hogy több területen – infrastruktúrafejlesztés, hazai csúcsfélvezető-gyártás ösztönzése, azonos neműek közötti házasság védelme, Ukrajna segélyezése – kétpárti alapon sikerült fontos törvényeket elfogadtatnia, ami kis csodának számít a politikailag végzetesen megosztott, diszfunkcionális Washingtonban és visszaigazolja Biden saját magáról terjesztett legendáját:

Félévszázados washingtoni szenátori múltam megtanított arra miképpen kell megtalálni a közös nemzeti nevezőt.

A magát korábban centristaként hirdető Biden elnökként nem kis mértékben a Demokrata Párt Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez által fémjelzett progresszív szárnyának a kottájából játszott, amelynek támogatása nélkül nem nyerte volna meg az elnökválaszást. A kolosszális állami kiadásokkal járó társadalomátalakító programjai miatt Bident a jobboldalon „csendes forradalmárként”, „rejtőzködő szocialistaként”, „Sanders trójai falovaként” gúnyolták.

Bidennek a „humán infrastruktúra” (például ingyenes állami felsőoktatás és gyermekgondozás, állami egészségbiztosítás nagyarányú kiszélesítése) megreformálására vonatkozó ígéretes terveiből azonban eddig szinte semmi nem valósult meg. 

Félidős választások: taktikai győzelem

A félidős mérlegkészítésekben a megfigyelők többsége Biden elnök politikai sikerének tudja be a demokrata párti jelöltek vártnál sokkal jobb szereplését a tavaly novemberi közbenső kongresszusi és kormányzói választásokon. Ilyenkor a hivatalban lévő elnök pártja rendszerint – nem ritkán súlyos mértékben – mandátumokat veszít a Kongresszusban, olykor annak mindkét házában. Ezúttal azonban elmaradt a sokak által előre megjósolt republikánus vörös hullám, amitől a liberális oldalon annyira féltek.

A republikánusok – parányi fölénnyel ugyan – behúzták az ellenőrzést a kulcsfontosságú alsóházban, de a Szenátusban megmaradt a hajszálvékony demokrata többség. Volt-e az elnöknek szerepe ebben a relatív sikerben? Volt, de korántsem akkora, mint Biden és stábja beállítja.

November 8-án az amerikai választókat nem csak a pénztárcájuk érdekelte.

Fontos volt számukra a demokrácia hanyatló állapota és a kultúraháborús kérdések. Ha a választók csak a gazdaság állapotát és a vágtató inflációt nézték volna, akkor valószínűleg a vörös hullám elsöpörte volna a demokratákat, nem csak a Kongresszusban, hanem az államok kormányzói és parlamenti referendumain is. Biden elnök és a demokraták kampánycsapata ügyes taktiktát alkalmazott: sikerült a korántsem jó helyzetben lévő gazdaság fölé emelni a választások tétjét. Biden kiszámítottan dramatizált beszédekben a szélsőjobboldali, trumpista MAGA-republikánusokat az amerikai demokráciát egzisztenciálisan fenyegető „félfasisztáknak” bélyegezte meg. A félidős választásokat pedig emelkedetten „a nemzet lelkéért való csataként” keretezte.

Ezzel a kampányfogással sikerült november 8-át Donald Trumpról és MAGA-politikájáról szóló referendumra áthangolni, háttérbe szorítva a gazdaságot. Trump ráharapott a politikai csalétekre.

A kampány véghajrájában hiperaktívan vetette be magát az általa kiválasztott jelöltek támogatására, akik osztják a MAGA-filozófiát, benne a Big Lie-t, Trump légből kapott véleményét, miszerint 2020-ban elcsalták tőle a második elnökséget, s Biden törvénytelen gazdája a Fehér Háznak.

A Trump által személyesen protezsált kongresszusi és kormányzójelöltek nagy többsége azonban elvérzett a választásokon. Az általuk képviselt MAGA-extrémizmus – közte a választások hitelességének oktalan kétségbevonása, a politikai erőszak tolerálása – nem csak a demokratáknak és a Republikánus Párt mérsékelt szárnyának volt már túl sok, de a választásokat gyakran eldöntő legnagyobb szavazóblokknak, a „függetleneknek” is.

Emellett Biden és a demokrata választási stratégák jól érzékelték a vaskos politikai potenciált a konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróság tavaly nyári drámai döntésében, amely eltörölte az abortusz alkotmányos védelmét. Az amerikaiak többsége számára az abortuszhoz való jog volt az egyik legfontosabb kérdés, amelynek kezelésében toronymagasan a Demokrata Pártot favorizálták.

Alacsony népi támogatottság

Törvényhozási sikerek és félidős választások ide vagy oda, Joe Biden kétéves tevékenységét az amerikai átlagszavazó korántsem tartja jónak.

Hivatali tevékenységének félidejéhez közeledve a felnőtt lakosság csupán 43 százaléka elégedett az elnökkel, szemben az elégedetlenek 51 százalékával. Az utóbbi négy évtizedben ennél gyengébb félidős elnöki teljesítményt csak Trumpnál mértek. Tavalyi felmérések szerint tíz amerikai közül közel kilenc vélte úgy, hogy Amerika „rossz úton halad” Biden elnöksége alatt. Az átlagválasztónak mi nem tetszik Biden elnökben?

Biden népszerűtlensége mögött mindenekelőtt a rosszul teljesítő gazdaság, a tavaly óta nyolc százalék fölött száguldó infláció, a csökkenő reálbérek, a korábban nem tapasztalt áruhiány és a meredeken emelkedő fogyasztói kamatlábak miatti növekvő elégedetlenség húzódik meg.

Például a lakácskölcsönök kamata tavaly megduplázódott, ami nagymértékben lebénította az ingatlanpiacot. Az amerikaiak többsége jól látja, hogy elsősorban a Biden-kormány ultralaza fiskális politikája, a Covid-járvány okán bőkezűen szórt állami „helikopterpénzek” felelősek az inflációért, s nem Vlagyimir Putyin, ahogy azt Biden állította.

Az alacsony (3,5 százalékos) munkanélküliség ellenére a gazdasági nehézségek, főként a gyors áremelkedés és a súlyosbodó megélhetési problémák kiemelkednek az utca emberét gyötrő gondok közül.

Biden és a demokraták bánatára az amerikaiak kettő az egyhez arányban a republikánusokat tartják alkalmasabbnak a gazdasági válság kezelésére. Ugyanez a véleményük a nagyvárosokon végigsöprő bűnözési hullámmal és a tavaly rekordot döntő (jóval kétmillió fölötti) illegális bevándorlással kapcsolatban is. A közvélemény nagy része úgy érzi, hogy Biden – mint sok annyi másban – ebben kérdésben is a Demokrata Párt radikális, progresszív szárnyának a vonalát, a ténylegesen „nyitott határok” politikáját követi. Jellemző, hogy az elnök csak szűk két évvel hivatalba lépése után vette a fáradságot, hogy személyesen vegye szemügyre a déli határon kialakult migránsválságot.

Külpolitika: maradt az America First?

Joe Biden külpolitikájának központjában egy fő cél áll: Trump négyéves nemzetközi rombolása után – a kiterjedt szövetségi rendszerre támaszkodva – visszaállítani Amerika vezető szerepét a világban a demokrácia és autokrácia közötti globális rendszercsatában.

Biden mindenben ragaszkodik ahhoz, hogy Amerika vezesse a világot. Ezt a célt szolgálják a washingtoni kezdeményezésű globális és regionális csúcskonferenciák is.

Mennyire sikerült a kitűzött célt Bidennek elérnie hivatali idejének első felében? Felemás módon. Az elnökség első évére kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a katasztrofálisan végrehajtott, Amerikát otthon és világszerte megrázó és megalázó afganisztáni katonai kivonulás. Biden elnökségének elvitathatatlanul ez volt a legsötétebb pillanata, aminek következtében az elnök támogatottsága a mélybe zuhant. Ez különösen kiábrándító volt annak fényében, hogy Biden korábban széleskörű világpolitikai tapasztalatait fényezte Trumppal szemben.

A bideni külpolitika gyújtópontjában két revizionista nagyhatalom, Kína és Oroszország áll, amelyek mindinkább egymásra találnak Pax America-ellenes ideológiai és stratégiai szövetségükben. Egészében véve maradt az America First-vonal az idioszinkratikus trumpi túlzások (a közeli szövetségesek sértegetése és rendszeres negligálása) nélkül. 

A Kína-politikában Biden nem akart csalódást okozni a „ki a keményebb Pekinggel szemben” kétpárti licitálásban, annál is inkább, mivel ez népszerű irányvonal: az amerikaiak 80 százaléka rossz véleménnyel van Kínáról.Biden továbbmélyítette az elődje alatt meghirdetett feltartóztatási stratégiát az első számú globális riválisnak tekintett Pekinggel szemben, még több államot bevonva a Kína-ellenes geopolitikai koalícióba. A leglátványosabb változás a „stratégiai kétértelműség” tajvani doktrínájának a tényleges felmondása volt.

Eme doktrína alapján Amerika bizonytalanságban tartotta Pekinget azzal kapcsolatban, hogy katonailag mit lépne a szigetállam erőszakos kínai annektálása esetén. Biden elnök már többször kijelentette, hogy kínai támadás esetén az USA Tajvan védelmére kel, ami utat nyithat a két szuperhatalom közötti közvetlen katonai szembekerülésnek.

Biden elnök legnagyobb külpolitikai sikerét az Oroszország Ukrajna elleni agressziójával szemben washingtoni vezetéssel összekovácsolt globális egységfront hozta.

A Biden-kormány hatalmas (100 milliárd dollárt túlszárnyaló) katonai és gazdasági támogatása egzisztenciális jelentőségű Ukrajna számára, aminek következtében mindinkább egy orosz-amerikai proxy háború körvonalai rajzolódnak ki. Nagy kérdőjel, hogy a félidős amerikai kongresszusi választások után is fönnmarad-e a szilárd kétpárti konszenzus Ukrajna támogatásában.

Kevin McCarthy, a Képviselőház új republikánus elnöke figyelmeztetett: „Nem hiszem, hogy amikor az amerikai emberek szenvednek a gazdasági recessziótól, kitöltetlen csekkeket adhatunk Ukrajnának.” Biden azonban továbbra is minden támogatást megígér Kijev számára az elhúzódó háborúban.

Nemzetközi gazdaságpolitika: Trumpnál is protekcionistább?

Trump elnök az America First nacionalista jelszó alatt meghirdetett vámháborúival és a globális kereskedelmi kormányzás meggyöngítésével vaskos károkat okozott a világkereskedelemnek. A magát ezen a területen is anti-Trumpként meghatározó Joe Bidentől otthon és világszerte elvárták elődje merkantilista hibáinak rendbehozatalát és a szabályokon nyugvó szabadkereskedelemhez való visszatérést, amit az elnökjelölt Biden meg is ígért.

De az ígéretből eddig semmi sem valósult meg. A kínai árukra felhúzott meredek vámfalak továbbra is hatályban vannak, annak ellenére, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) illegálisnak minősítette azokat. Még a NATO-országok acéljára és alumíniumjára kirótt, mondvacsinált „nemzetbiztonsági” pótvámok sem tűntek el teljesen, csak átalakultak egy kombinált kvóta/vámtarifa rendszerré.

Biden még Trumpnál is harciasabban törekszik az amerikai gazdaság Kínáról való leválasztására.

Elsősorban az amerikai multik hazatelepítésének pénzügyi ösztönzésével akarja csökkenteni a Kínától való függőséget számos ágazatban (félvezetők, telekommunikáció, orvosi műszerek, gyógyszerek stb). A Szovjetunió ellen alkalmazott COCOM-embargóra emlékeztető korlátozások gomba módra szaporodnak a Kínába irányuló amerikai csúcstechnológia-exportban. A restrikciók messze túlmutatnak a nemzetbiztonsági érdekeken, s nem kis részben a kínai gazdaság meggyöngítését célozzák.

A külföldi versenytől szenvedő hazai feldolgozóipar védelmére Made in America jelszó alatt Biden elnök új Buy American-rendeletet írt alá, amely a hasonló trumpi csomagnál is protekcionistább. Washington újabb transzatlanti szubvencióháború kirobbantását kockáztatja, amikor a 400 milliárd dollárra rúgó „zöld” kormányszubvenciókból – a nemzetközi kereskedelmi jogba ütközve – kirekesztette az EU-s partnereket, aláásva például az európai elektromos gépkocsik versenyképességét az amerikai piacon.

Hiába állt Joe Biden a meggyőződéses multilateralista hírében, kormányának még két év sem volt elegendő arra, hogy víziót vázoljon fel az általa kívánatosnak tartott globális gazdasági rendre vonatkozóan, azon belül az irrelevencia felé sodródó WTO reformjára.

Biden láthatóan elégedett az elődje által teremtett status quoval, amely Kínával szemben szabad kezet ad a WTO-szabályokat semmibe vevő büntetővámokhoz, az államilag irányított kereskedelemhez és a szubvenciókat osztogató ágazati iparpolitikákhoz.

Miközben Biden elnök mindenben vezetni akarja a világot, a nemzetközi kereskedelempolitikában alig lehet őt megkülönböztetni az izolacionista-nacionalista Donald Trumptól. Talán annyiban igen, hogy Biden még protekcionistább.

Mi várható a második félidőben?

Novemberben Biden elnöknek sikerült ugyan elkerülnie a legrosszabat – a Kongresszus mindkét házának elvesztését –, ám a Képviselőház elvesztése is nagyban megbéklyózhatja kormányát a hátralévő két évben.

A Fehér Ház és a Képviselőház közötti patthelyzet politikai béna kacsát csinálhat az elnökből, lehetetlenné téve maradék törvényhozási programjának kivitelezését, például az éghajlatváltozással kapcsolatban, ami egyébként is szálka a republikánusok szemében. Biden lemondhat a vállalati nyereségadó 21-ről 28 százalékra való tervezett emeléséről, mivel az ellenzék csak adóvágásokban hajlandó együttműködni.

A Kevin McCarthy házelnökké választása körüli kaotikus, republikánus politikai csatákból megerősödve került ki a Freedom Caucus – a szélsőjobboldali, trumpista frakció a Képviselőházban –, amely megrögzöttenragaszkodik a kormányzati kiadások csökkentéséhez és síkra száll az egyensúlyban lévő államháztartásért.

Például a törvényes adósságplafon emelésének megtagadásával komolyan zsarolhatják Bident, ami a szövetségi kormány fizetésképtelenségét és „AAA” szuverén adósbesorolását kockáztathatja, s beláthatatlan pénzpiaci következményekkel járhat. Ebben az erősen beszűkült mozgástérben Biden számára csak az ellenzéki törvényjavaslatokkal szembeni elnöki vétó és a rendeletekkel való kormányzás marad, aminek kemény jogi és politikai korlátai vannak (bíróságon könnyen megtámadhatók), arról nem is beszélve, hogy a következő elnök egy tollvonással eltörölheti őket.

A Képviselőházban most nyeregbe került republikánus vezetők nem rejtik véka alá, hogy – törvényes felügyeleti jogukkal élve – a vizsgálatok sorozatát indítják el az elnök, annak fia és több kormányzati személyiség ellen. A nemzetbiztonság veszélyeztetése címén Hunter Biden kétes üzleti ügyei, az afganisztáni katonai kivonulás és a déli határon kialakult migrációs válság kongresszusi vizsgálata akár impeachmentbe, az elnök elleni politikai vádeljárásba istorkollhat, ahogy azt már több republikánus honatya belengette. Már a 2024-es elnökválasztással a képben, a republikánusok minden követ megmozgatnak majd, hogy Joe Bidenről az alkalmatlan és korrupt elnök képe rajzolódjon ki a közvélemény szemében.

De akar-e Biden újrázni két év múlva? Biden közvetlenül hivatalba lépése előtt mondta: „elnökségem híd lesz a demokrata vezetők következő nemzedékéhez.“

Amit szinte mindenki úgy értelmezett, hogy – már csak a korára való tekintettel is – Biden egyciklusú elnök kíván lenni. Ám a törvényhozási sikerektől és a vártnál jobb kimenetelű időközi választásoktól felbátorodott Biden már jelezte, hogy indulni akar 2024-ben, bár Trummpal ellentétben hivatalosan még nem jelentkezett be. Oka van kivárni, mivel még saját pártjában is jelentős többségben vannak azok, akik ellenzik, hogy 82 évesen ő legyen a demokrata elnökjelölt.

George F. Will, az egyik legismertebb közíró a liberális Washington Postban szólította fel Bident és alelnökét, Kamala Harrist, hogy „az ország érdekében már most lépjenek vissza a 2024-es elnökválasztástól.“Ugyanakkor a demokrata oldalon még a távolban sem tűnt fel egyetlen karizmatikus politikus sem, aki két év múlva a győzelem reális esélyével tudna megbírkózni nem az egyre kisebb politikai súlyú, többszörösen bukott Trumppal, hanem például egy Ron DeSantis klasszisú, nehézsúlyú republikánus ellenféllel szemben. Amerikából követve az eseményeket, nagy tétben nem fogadnék Joe Biden második elnökségére.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.