Katasztrófák nyomán változik az üzleti gyakorlat - Bod Péter Ákos írása

A koronavírus hirtelen felbukkanása és globális elterjedése felülírta az idei gazdasági konjunktúra-előrejelzéseket, egész iparágak piaci helyzetét rendezte át.

A gazdasági, üzleti életről szóló diskurzusban jellemzően mint külső tényező - szakmai nyelven: sokk - jelenik meg a COVID-19-ügy, mint olyan egzogén változó, amely zavaró hatással van a fundamentumok által meghatározott trendekre. Az üzleti elemzők egy része, főként a járvány korábbi, és akkor még Kínára korlátozott szakaszában átmeneti változást prognosztizált termelési volumenben, árban (kinek csökkenést, némelyek számára növekedést). Mások elképzelhetőnek tartották, hogy a gazdasági hatás tartós lesz, és ahol az adott iparág kibocsájtását erősen sújtotta a járvány, ott annak elmúltával sem tér vissza az output arra szintre, ahova egyébként eljutott volna. Megint mások még azt is elképzelhetőnek tartják a 2008-as amerikai jelzáloghitelezési krízisre utalva, hogy globális bizalmi (és így hitelezési, majd gazdasági ) válságot robbantana ki az ügy.

A prognosztizált pályák nagyon eltérnek, de mindezen megközelítésekben az közös, hogy a vírus ügyét a gazdasági élet logikája felől nézve egzogén tényezőnek veszik. Az embert, társadalmat, természetet egységben látó tudós viszont endogén jelenségként tekint a járványokra, amelyek kísérői és alakítói az emberiség történelmének.

Ebben a felfogásban a járvány (a mostani pandémia, meg az ezt megelőző, valamint a bizonyára hamarosan bekövetkező) nem valami rendkívüli, rendszeren túli ügy, hanem szerves része az emberi faj létezési formáinak. Ugyanúgy, mint a háborúk.

Lám, amióta vannak emlékek az emberiség földi létezéséről, azóta léteznek az egyéni és szervezett erőszak nyomai és emlékei is.

Szerencsére az ember gazdasági tevékenységeivel foglalkozók nem mindegyike van bezárva a hatékony pénzügyi piacok, a tökéletes üzleti informáltság és az eszközracionális emberkép szellemi kalodájába. A világra nyitott, tapasztalt vezető sokkal reálisabban képes látni az egyes ember és a társadalmi csoportok tényleges viselkedését. Az embertudományok pedig eleve holisztikus felfogásúak. Hatnak a gazdaságtan művelőire, amint például Jared Diamond 1997-es szakmai bestsellerének címe mutatja: Guns, Germs and Steel: A Short History of Everybody for the Last 13,000 Years.

Valóban, az emberiség története (benne az anyagi, gazdasági vonatkozásokkal) nem értelmezhető az erőszak, fegyverkezés, háborúk, hódítások, valamint az azokkal járó betegségek, járványok következményeinek ismerete nélkül.

A demográfusoknak, gazdaságtörténésznek, szociológusnak, szervezetkutatónak sok minden evidencia, ami a műszaki és üzleti szaktudományok számos művelőjét meglepetésként éri a társas viselkedés gyakran különös mozgásformái kapcsán. De talán a mindenkori bevett üzleti gyakorlat (best practice) kritikátlan követői is érzékenyebbé tehetők a társadalmi mozgások soktényezős meghatározottsága iránt.

Vegyük a környezeti fenntarthatóság ügyét, korunk talán legsúlyosabb globális gondját: sok ipari vezető, üzletember, gazdasági szakember számára az még mindig valami nem-gazdasági, külsődleges, „puha” témakör, amivel leginkább a kordivat miatt illik foglalkozni.

Ám amikor a klíma drasztikus megváltozásának jeleit már le sem tagadhatja, és a vállalkozás külső ’stakeholderei’, így a vásárlók maguk is reagálnak a környezeti változásokra, akkor a leginkább technokrata beállítottságú személy is kénytelen üzleti modelljének alapjait átértékelni.

Sokkok, krízisek nyomán megváltozik a status quo. És azután?

A bevett üzleti gyakorlaton azonban nehéz változtatni. Sőt az egyes cég, a konkrét szervezet közvetlen és azonnali kockázatnak teszi ki magát a széles körben elfogadott „legjobb gyakorlat” feladásával, a sorból való kilépéssel.

Jöhetnek azonban hirtelen külső megrázkódtatások, amelyek nyomán mindenki kénytelen azonnal reagálni. Ilyennek látszik a mostani vírus-ügy; szállítási útvonalat kell újra gondolni, megelőző intézkedéseket kell meghozni, válaszolni kell a keresleti sokkokra.

Ám fakadnak a mostani fejleményekből általánosabb kérdések is. Akár külső, egzogén változónak tekinti valaki a klíma, a járvány, a háború ügyeit, akár képes egységben látni az emberi társadalom különféle jellemzőit, egy ilyen gyors felfutású krízis súlyos erkölcsi és politikai dilemmákat vet fel. Ezek illusztrálásául tekintsük a NASA által közzétett felvételsort a mostani pandémia kiindulási pontjaként ismert kínai Vuhan tartományról, mégpedig a térség feletti troposzféra nitrogéndioxid-szennyeződéséről.

A NASA mérései erőteljes vizualitással mutatnak rá e Magyarország méretű térség létmódjának átalakulására a 2019 eleji adatok és 2020 elején mért szennyezettség szembeállításával.

Az NO2-szennyezés mértéke a környezeti minőségnek csupán egyetlen, noha fontos indikátora; ez a két összemért időszakban roppant különböző értékeket vett fel. 2019 januárjában a nitrogéndioxid-szennyeződés szintje az utóbbi éveknek megfelelően igen nagy volt ebben a térségben, és intenzitása majd csak a kínai újév idején szokásos ütemezett termelésleállás és szabadságolás miatt mérséklődött. Ezt mutatják a tavalyi év január 28-a és február 9-e közötti átlagot jelző színek.

Az ünnepek után a gazdasági aktivitás újra helyreállt; az űrfelvételeken ismét sötétvörös jelezte a légkör terhelésének súlyosságát. 2020 eleje viszont egészen más. A színeződés már a kiinduló időszakban (2020. január 1-20.) töredéke az egy évvel korábbinak, majd a kínai újévi időszakban a terhelés még tovább esik, és nemhogy nem áll vissza, de még csekélyebb értéket vesz fel február 10-25 között.

Bizonyos szerény mérséklődést – hosszabb időtávon mérve – okozhatott volna a kínai környezetvédelmi normák szigorodása, az autóállomány korszerűsödése, ám itt nem erről van szó.

A szennyeződés drasztikus csökkenése, a felvételeken a színeződés eltűnése egyértelműen amiatt következett be, mert a kibontakozó járvány hatására már az év elején csökkent a termelés, bezárkózással védekezett a lakosság, majd pedig a karanténba zárt térségben leállt a gazdasági élet. Másfelől gyorsan elmúlott a légszennyezés.

Tekintettel a súlyos kiváltó okra, a közvetlenül érintettek tragédiáira, óvakodnunk kell az első következtetés hirtelen kimondásától. Az így bekövetkező környezet-javulás az emberi életekben, a jólétben, sőt jóllétben beálló veszteségeket okozó eseménysornak tudható be.

Mégis, roppant látványosan mutatkozik meg annak környezeti hatása, ha egy térségben az emberek felhagynak addigi anyagi termelési, fogyasztási, közlekedési szokásaikkal, felfüggesztik kialakult társadalmi életformájukat.

A NASA-felvételeket immár alapinformációként használják az üzleti elemzők, messze túllépve a vuhani tartományon. Az egész kínai térség feletti NO2-szennyeződés komoly mérséklődését jelzik a képek, megerősítve azokat a híreket, amelyek szerint az emberek igyekeznek otthon maradni Kína más vidékein is, a gazdasági aktivitást (árutermelés, szállítást) visszafogják a hatóságok, no meg a vállalatközi kapcsolatokban beálló kooperációs zavarok.

Nagy társadalmi ára van tehát a környezeti tisztulásnak. Mégis, most világosan leolvasható a felvételről a gazdaság és társadalom szokásos működéséhez kapcsolódó környezetszennyezés, egészen 2019 végéig. Aztán látványosan megmutatkozik előttünk az átváltás (trade-off) az addigi gyakorlat szerinti gazdálkodás valamint a levegő szennyezése között; 2020 elejére sokat romlik a gazdasági teljesítmény, és nagyot javul a levegő minősége.  

A magyar nagyközönség egy részének talán eszébe juthat az 1990. őszi úgynevezett taxis blokád, amikor a nagy üzemanyag-áremelés út- és hídlezárásokat váltott ki a magyar fővárosban és főbb településeken. Mindezek következtében a gazdasági élet megtorpant, a járműmozgás három napra drasztikusan visszaesett. És ennek kísérőjelenségeként piknikezők jelentek meg a máskor nagy forgalmú és zajos, füstben úszó dunai hidak kellős közepén.

A rendkívüli események elmúltával azonban a korábbi viszonyok is helyreállnak. Vagy mégsem? A Duna-hidakon ugyan ma is erős járműforgalom zajlik, de néha ünnepi alkalmakkor a gyalogosok ismét birtokba vehetnek egy vagy két hidat. Az akkor megismert érzés és megélt élmény nyomán megmaradt az igény, és a hatóságok találtak módot a járműforgalom időnkénti lezárására. Nincs áll vissza tehát szükségszerűen a status quo ante.

Ahhoz még korán van, hogy a kínai gazdaságnak a régi kerékvágásba való visszatérését konstatáljuk, bár a Bloomberg jelentése szerint a nitrogéndioxod-szennyezés újból növekedésnek indult. Ez pedig a termelési helyzet stabilizálódásának a jele. De nem szükségszerű, hogy visszaálljon az addigi üzleti modell, társadalmi viselkedés, hatósági szabályozás. Majd meglátjuk, hogy az ipari tevékenységben, az emberi érintkezési viszonyokban egy ilyen sokk milyen változást idéz elő.  

A múlt néhány tanulsága

A történelmi tanulság ugyanis az, hogy a megrázkódtatások, krízisek felbontják az addig merevnek látszó kereteket, és folytathatatlanná teszik a korábban kifejlődő gyakorlatot. Majd amikor a válság elmúlik, egy új szakasz következik el, és abban a kényszerből hozott változások egy része gyökeret ereszt.

Ne menjünk vissza évszázadokat, de érdemes felidézni a bő száz évvel ezelőtti kort, a Nagy Háború idejét. Akkor még nem tudták a kortársak, hogy a második világháború elkövetkezte miatt az első világháború nevet kapja majd az újabb kori történelem addig példa nélküli véres tömegháborúja. Valóban tömegháborúba sodródott Európa: már nem a katonai kaszt dolga lett  a háborúskodás, szinte minden hadra fogható és nélkülözhető férfit a frontra vezényelték. Fordulópont ez Európában, az akkori fejlett világban, majd áttétellel a gyarmatokon. Új szakasz az állam és a társadalom, az állam és a gazdaság viszonyában, új korszak a szervezés és irányítás kultúrájában és módszereiben.

Hogy csak a legnyilvánvalóbbat vegyük: súlyos munkaerőhiány lépett fel. A „munkaerőpiaci kínálati sokk” pedig a nők tömeges munkába állását idézte elő. Addig női munkaerő leginkább a szolgáltató tevékenységekben fordult elő, például a családi üzletben, cselédként, a földbirtokon kisegítőként, a családüzemben, háziiparban, ám a Nagy Háborútól fogva a nagyipari munkaszervezetben is megjelentek a nők.

A nő mint önálló kereső, mint az anyagháborút vívó ország pótolhatatlan erőforrása – innentől szükségszerűen megváltozott a női nem társadalmi szerepe és súlya.

De meg kellett változnia az üzemszervezési gyakorlatnak is, figyelemmel az új munkaerőkínálat sajátosságaira.

A háborút követően nem állt vissza a férfi munkaerő kizárólagossága a nagyiparban. A diplomát igénylő munkakörökben is egyre több lett a nő, ez fokozatosan átalakította az oktatási rendszert. Megváltoztak a politikai viszonyok is, hiszen innentől kezdve a politikai jogokból sem lehetett minden további nélkül kirekeszteni a nőket. A választójog kiterjesztésével, a vagyoni és iskolázottsági cenzus felszámolásával megszületett a tömegdemokrácia. Ez a tömegpártok, nagylétszámú szakszervezetek létrejöttének ideje.

Az állam, amely mozgósított, kezébe vette a haditermelés, közlekedés, készletezés, közellátás nagy részét, árakat szabályozott és tarifákat szabott meg, a békeidőszak eljövetelével csak részben vonult vissza. A fejlett világ országaiban többé nem álltak vissza a minimális állam viszonyai.

A nagy változásokat sorolhatnánk tovább, ide leginkább az tartozik, hogy a háború megrendítette a korábbi gazdálkodási módszerek és szervezeti megoldások alapjait, majd kényszerből új módszerek és pótmegoldások terjedtek el, és ezek egy része intézményesült, sőt hamarosan ’best practice’ lett belőlük.

A jövő körvonalai

Minden krízis ok az emberi lét és a társadalmi rend nagy kérdéseinek taglalására, de jelenleg gyakorlatias teendők foglalkoztatják a döntéshozókat: ha már egy ilyen külső tényező, mint amilyen a (látszólag) váratlanul felbukkanó epidémia megzavarja a gazdasági üzleti kapcsolatrendszert és ezzel együtt a társadalom életét, miként lehet ésszerűen alkalmazkodni.

A közvetlenül érintett térségekből tájékozódhatunk az eddig megtett szükségintézkedésekről. A gyakorlat sokszínű, ám szembeötlő a már ismert információ-technológiai lehetőségek gyors kihasználása. Az elsőként bezárt kínai egyetemek átálltak a távoktatási eljárásokra, a kontakt-órákat IT-módszerekkel támogatott oktatással helyettesítik. A nemzetközi tanácsadó cégek, a fejlesztési bankok a külföldi utazásaikat a szükséges minimumra korlátozták, és inkább rendszeres telekonferenciával, skype általi konzultációval viszik tovább projektjeiket.

Számos cég mára felülvizsgálta a ’home office’ eddigi tapasztalatait, és ezek alapján a munkavállalók újabb körére terjesztik ki az otthoni munkavégzést.

Az új helyzetben hirtelen fontossá válik a szervezeten belüli kommunikáció, immár nem a gyakran divatkövető, de valójában kétes hatékonyságú „csapatépítés” jegyében. Rendkívüli helyzetben a szervezet vezetése akár komoly bizalmi tőkét is építhet, ha a munkavállalói számára kritikusan fontos ügyekben szakszerűséget és egyben figyelmességet tanúsít. Korábbi esettanulmány tanulsága, hogy havária (konkrétan: tűzeset) során a cég „csupán” tőkeállományának egy részét vesztette el, de a gyors vezetői reagálásnak köszönhetően az értékmentéshez és a későbbi helyreállításhoz szükséges kulcsfontosságú munkavállalók hite és cég-kötődése nem veszett oda, az pedig a siker legfőbb forrásának bizonyult.

Most is van jó tapasztalat: speditőr cégnél azonnali és részletes tájékoztatást, személyre szabott felkészítést adtak – máskülönben e nélkül a kamionvezetők, rakodók, egyéb követlenül érintettek fel sem vették volna a munkát, így viszont az üzletvitel folytonossága fennmaradt.

Gyors ipari körkép alapján elmondhatjuk, hogy a kezdeti szokásos önnyugtatgatást, probléma-kisebbítést követően megindult nálunk is a felkészülés az esetleges zavarokra.

Főként olyan cégeknél tapasztalható érdemi munka, amelyek szervesen kötődnek nemzetközi termelési láncolatokhoz, vagy ahol komolyan vették az üzletmenet-folytonossági (business continuity) tervezést, noha az rendszerint egészen más vész-esetekre készült.

Ezek a készülődések inkább védekező-reagáló jellegűek: miként lehetne alternatív alkatrészbeszerzési pályát találni, milyen termékválaszték-cserével mérsékelhető az input hiánya miatti termeléskiesés, milyen személyi védelmi eszközökkel minimalizálható a járvány bejutása és a cégen belüli terjedése. A gyors üzleti reagálás persze igen fontos, különösen azt ismerve, hogy az érdekképviseleti ajánlások, a kormányzati előírások és tiltások mindig bizonyos késéssel jelennek meg, és gyakran túl általánosak, egy kaptafára szabottak.

A járványveszély korai szakaszában valóban talán a külső-belső érintettek megnyugtatása a leghasznosabb vezetői tevékenység, elkerülendő a nyomasztó információhiányból fakadó kapkodást, pánikot. De már ebben a szakaszban érdemes végiggondolni, hogy a kényszer-lépések nyomán előálló helyzetből merre vezet tovább út.

Csak egy vonatkozást említve: a védekezési jelleggel elrendelt home office megoldás nem intézményesíthető-e majd a krízis utáni időben?

Nálunk főleg az állami intézményekben (ahol a munkaerő jóval nagyobb hányadát foglalkoztatják, mint az EU vagy különösen az OECD tagországainak átlagában) teljesen idejétmúlt szervezeti gyakorlattal találkozhatunk. A fix nyolc órás, ott ülős, merev munkarendről kiválóan lehet tudni, hogy ma már nem hatékony, egyebek mellett a női gyermekvállalás egyik nagy ellensége, és a legfiatalabb potenciális munkavállalók kultúrájától teljesen idegen.

Ami nem csoda, mindez még bőven magán viseli a 20. század első harmadában kialakuló „élenjáró gyakorlat”, azaz Max Weber illetve a fordizmus hatását. Itt lenne az alkalom, hogy az intézményvezetés végig számolja, mely munkakörökben szükséges ténylegesen a kötött munkaidő és a fizikai ottlét – meglepő eredményre jutna.

Nem sokkal jobb a helyzet a KKV-szektorban sem, amelyben még mindig igen gyakori a korábbi korokból örökölt vezetői-tulajdonosi szemlélet: látni kell a beosztottakat, szemmel tartani a folyamatokat.

Azóta viszont a folyamatvezérlés egészen új korszaka jött el, amelyben a tevékenységek monitorozása kis költséggel igen hatékonyan megoldható. Már a modern ipari mosodákban minden egyes ruhadarab útját követik a tisztítási fázisok során chipek és szenzorok révén; miért okozna gondot a távmunka költséghatékony mérése és kontrollálása? A technológia megvan, mi igazán számít, az a vezetői attitűd és a vállalati kultúra ügye.

A makrogazdasági elemzők elmondják, hogy a koronavírus-járvány a világgazdaságot és annak néhány fontos szereplőjét az üzleti ciklus stagnáló-csökkenő ágában érte; ezért is különösen nehéz felmérni a COVID-19 gazdasági-üzleti hatását. Kínában több ok miatt is megtorpanni látszott az addigi szinte töretlen, exponenciális gazdasági növekedés – noha éppen a környezeti degradáció miatt tudható volt, hogy mind keményebbek a növekedés korlátai. Az amerikai-kínai vámháború is megnövelte a kockázatokat, fékezően hatott e kontinensnyi ország kivitelére, és azon keresztül a növekedési ütemre.

A járvány hirtelen rávilágított egy sor tudott vagy gyanított jelenségre, így az illiberális autokrata rendszerek torz belső nyilvánosságából adódó válságkezelési gyengeségekre. Ám az is kézzelfogható lett, hogy a kínai ipari kolosszustól való függés rendkívül kockázatos.

A legszorosabban érintettek jól teszik, ha mielőbb diverzifikálják beszerzési forrásaikat (A. Garcia-Herrero: Companies must move supply chains further from China. Asia Nikkei Review, 2020, február 26). Korábban a Japánt sújtó 2011-es cunami is arra ébresztette rá a félvezetők és egyéb iparcikkek importőreit, hogy az egy forrástól való függésnek olyan rizikói vannak, amelyekkel egyszerűen nem szokás számolni.

A beszerzési igazgatók nyilván éjt nappallá téve keresik a gyors megoldást, és biztosra vehető, hogy a nagyvállalati központokban világszerte intenzív gondolkodás folyik a termékláncolatok jövőjéről, a mostani járvány tanulságai alapján. Ma még nem egyértelmű, hogy milyen lokációs döntések születnek, milyen formában igyekszenek láncolatokat rövidíteni, és milyen munkafázisoknál gyorsítják fel a robotok alkalmazását (azaz a vírusfertőzésnek kitett ember helyettesítését).

Ennyire gyorsan változó környezetben kizárt, hogy a járvány remélt gyors lezárulását követően a gazdasági élet és az annak keretül szolgáló társadalom minden vonatkozásában visszaálljon a status quo. Márpedig akkor még fontosabb, hogy az üzleti és állami szervezetekben a helyzet okozta szükségintézkedések kidolgozásán túl már most folyjon érdemi gondolkodás a tevékenységek szervezésének új rendjéről.

És nemcsak annak megtervezésére van szükség, hogy az embert mint termelési tényezőt miként lehet a rendelkezésre álló technológiákkal a lehetőség szerint megóvni a járványoktól, a klíma előnytelen változásától és a természet okozta egyéb externáliáktól a hatékony üzletvitel érdekében – ez roppant szűk utilista vetülete a nagyobb kérdésnek.

Annak nevezetesen: miként lehet az ember anyagi, gazdasági létét és ténykedését egy nagyobb egész részeként látni, és az ökonómiát a nagy egészre tekintettel megszervezni.