Míg Európában energia(ár)válság van, Svédországban túl sok áram van túl olcsón

Európában év eleje óta energiaválság van, aminek részben a Covid időszak utáni gyors gazdasági növekedés, részben az erőltetett kibocsátáscsökkentésből fakadó energiaár-emelkedés és a 2020 februárja után egyre csökkenő mértékű orosz gázszállítások állnak a hátterében. Bár a papírra írt számok most is ambíciózusak – az EU idén 66%-al tervezi csökkenteni az orosz gázimportot -a nyugat-európai vezetők valójában még nem találták ki, hogy a hétköznapok szintjén hogyan lehetne rövid távon valós alternatívákat találni. A soha nem látott mértékű energiaár emelkedés árnyékában életvezetési tanácsokat osztogatnak az embereknek a magukon való spórolást népszerűsítve.

Szinte érthetetlen ebben a helyzetben, hogy a kontinensen drámai hatást kiváltó energia(ár)válság ellenére Skandináviában olyan alacsonyak voltak az elmúlt hetekben a villamosenergia árak, hogy a Stockholmtól északra található Vattenfall AB által üzemeltetett forsmarki atomerőmű két reaktorának kereskedelmi okokból csökkenteni kellett a kapacitását 69%-, illetve 89%-ra.

A tulajdonosok piaci okokból leszabályozták a kapacitást

- mondta Anna Wallrud, a cég szóvivője.

További értesítésig ez a helyzet.

Persze nagy a valószínűsége, hogy ez egy ideiglenes állapot, de mégis jelentős a kontraszt az Európa más részein kialakult szituációhoz képest. Hőhullám fogja vissza a francia termelést, az alacsony folyóvízszint miatt kialakult hűtővíz-hiány fogja vissza a termelést a német- és más európai erőművekben. A helyzetet súlyosbítja, hogy ez egyformán igaz a szén- és a földgáz tüzelésű erőművekre, de az atomerőművekre és természetesen a vízerőművekre is.

A skandináv áram olcsósága nyáron, „békeidőkben” a kiegyenlített vízellátásnak, az atomenergiának és a kedvező szélenergia rendelkezésre állásának köszönhető, részben pedig az alacsony fogyasztásnak, ugyanis a skandinávok ilyenkor nyaralnak jellemzően a déli meleg tengerek partjainál.

Idén azonban a szélsőséges időjárás is hozzájárult a túltermeléshez, mégpedig a magyarországi rekordaszállyal ellentétesen: Skandináviában annyira csapadékos volt a nyár eddig, hogy a vízerőművek egy része „túltermel”. Ez alatt azt kell érteni, hogy alapvetően a vízerőmű és a gázmotoros erőmű a legjobban szabályozható villamosenergia-termelő egységek, de ha a víztározók (és záportározók, azaz vésztározók) megtelnek – ahogyan most Svédországban – akkor muszáj leengedni a vizet, aminek egy része akár energiatermelés nélkül, a turbinákat kikerülve folyhat át a rendszeren, de összességében akkor is termelnek ilyenkor ezek az erőművek, ha nincsen kereslet rá.

Mindezek eredményeként az áram nagykereskedelmi ára Skandináviában 4-10 euró megawattóránként, míg a francia ár ennek a 40-szerese – ott, ahol a világon a legolcsóbban áramot termelő atomerőműflotta működik.

Ehhez hozzájárul az is, hogy a Skandinávoknak nem kell megküzdeni az oroszok által mesterségesen teremtett európai gázhiánnyal és az ebből fakadó 200 eurós árszintet nyaldosó gázárral, mert nincsenek gázmotoros erőműveik, a hálózat kiszabályozását vízerőművekkel, napelemekkel és széllel oldják meg.

Mondhatnánk, hogy – hát igen, a klímaváltozásnak vannak nyertesei is. Azonban politikai és regulációs szempontból is van figyelemre méltó aspektusa a svéd atomerőművi áramtermelés visszafogásának.

Mégpedig az, hogy Skandinávia nincsen rákötve direktben az európai áramhálózatra, illetve pontosabban az ún. piacösszekapcsoláson (market coupling) belül a másnapi piacösszekapcsolásban (single day-ahead coupling) nem vesznek részt, hanem saját erőművi bekapcsolási sorrend (merit order) alapján alakul ki a piaci áramár. Amint a mellékelt ábra is mutatja, ők most jól járnak ezzel, kérdés, hogy ezt látva az uniós vezetés mikor kötelezi őket hasonló „szolidaritási támogatásra”, mint a gáz esetén a tagállamokat egy vészhelyzetben.

További érdekesség, hogy a lengyel áramár az energiaválság kezdete óta nagyjából mindig a fele a többi összekötött piaci árénak, köszönhetően a szénerőműveiknek, amiknek a szén-dioxid kibocsátásának árba való beépítésére évtizedes haladékot kaptak Brüsszeltől, vagy az ibériai-félsziget olcsósága, ahol a megújuló termelés képes ennyire lenyomni az áram árát még ilyen magas európai földgázár mellett is.

Magyarország esetében is izgalmas lenne eljátszani azzal a gondolattal, hogy mennyibe kerülne az áram a nagykereskedelmi piacon, ha pusztán a naperőművekre, a Paksi Atomerőműre, és egy CO2-derogációval védett, saját árazású ligniten alapuló Mátrai Erőműre kellene támaszkodnunk, ez alapján alakulna ki a hazai ár, és nem mondjuk az aktuális német piaci történések bázisán. Vajon mennyiben sikerülne ellensúlyozni a nagy gázmotoros kiegyensúlyozó erőművek relatív drágaságát (magas gázár miatt)?

Mindenesetre az jól látható, hogy annak ellenére, hogy egy ország az EU része, megfelelően összeállított termelési mixszel, ügyes lobbival és megfelelő belső regulációs védelmi mechanizmusokkal képes csökkenteni (de nem kivédeni!) az árra ható kedvezőtlen külső piaci hatások erejét, amikor arra szükség van.

Ahogyan azt ez a Skandináv példa is mutatja, nem csak a svédek és a finnek iskolarendszerét illetően lenne tanulnivalója Magyarországnak és az Európai Unió nagy részének.

A szerző az E.ON Hungária Zrt. vezérigazgató-helyettese.