Hazánkban az utóbbi harminc évben folyamatosan hallani olyan kijelentéseket, hogy erre is, meg arra is van pénz. Valamint, hogy maradt pénz a kasszában.
1. A magyar politikai elit harminc éve mindig azzal van elfoglalva, hogy ha az egyik oldal bejelent egy jelentős költekezést, akkor a másik oldal azt állítja (esetleg jogosan), hogy ez az ország helyzetében túlzás (ez jó), majd kommunikál egy még nagyobb hiányt okozó tételt. (Ez már önmagában nem mindig jó). Ezt járom körül a következőkben néhány gondolat erejéig.
2. Magyarország a rendszerváltás óta a Bokros Lajos fémjelezte 1996 kivételével (ahol azért a stabilizáció- valójában megszorítás- hosszan tartó humánfaktor sérelmekkel járt, hiszen egy erős, és azóta is tartó társadalmi pesszimizmus vette kezdetét - példa erre a termékenységi ráta mutatója) nem produkált egyensúlyi költségvetést, a legjobb esetben is ritkán jutottunk a 2 %-os hiány alá. Európa-szerte nagyon jelentős hiányok keletkeztek máshol is, de tudjuk, hogy több, számunkra is mérvadó helyen nemcsak óhaj a hiány középtávon történő radikális mérséklésének uniós célkitűzése, hanem azt valóban meg is tudják valósítani.
Példaértékű a hozzánk hasonló sorstársként számon tartott észtek magatartása (még ha ott a társadalom szociálisan erősen polarizálódik közben), akiknél jogszabályi korlát miatt sem lehet válságmentes időkben deficites költségvetést benyújtani lénygében a függetlenségük -1991- óta.
De említhetném a legszegényebb EU tagállam, Bulgária esetét is, ahol a leva 23 éve befagyasztott árfolyama mellett is nagyon vigyáznak a külső-belső egyensúlyra és emellett folyamatosan felzárkózó gazdasági növekedési ütem révén képesek az egyébként alacsony adósságrátát is tovább csökkenteni.
A visegrádi országok közül pedig kiemelhető a csehek helyzete, akik Babis pénzügyminisztersége majd kormányfősége alatt egyensúlyi, később pluszos költségvetést hoztak létre, amit értékeltek is a választók. (Babisnak az októberi parlamenti választás utáni gondjai nem ebből adódtak, hanem kormányzati pártszövetségesei kudarcából, valamint a személyére vetődő korrupciós gyanú árnyékából.) De említhetném a mostani lengyel kormányt is, mely 2020-ra gyakorlatilag egyensúlyi költségvetésig jutott, és meg is valósította volna azt, ha nem üt be a pandémia.
3. Talán tananyag is lehetne, hogy elég-e a siker illusztrálására csak a GDP növekedésre hivatkozni-ezt tesszük és hajszoljuk harminc éve-, vagy inkább egy hányadost keressünk, vagyis az adósságrátát figyeljük. Hiszen az adósság és a GDP növekedésének rátájából azt is láthatjuk, hogy milyen belső egyensúlyi helyzet árán tudjuk megoldani a gazdaság növekedését. Hozzáteszem, hogy ez alapjaiban jó megközelítés, de azért nem lehet a rendszerváltás óta csak az adósságráta csökkentésére, mint jelentős makrogazdasági sikerre hivatkozni.
Csak az állíthatja meg Európában az államadósság további növekedését, aki képes egyensúlyi költségvetést bemutatni és ezáltal újabb pótlólagos államkötvény kibocsátás híján megkímélni a következő generációt a mai kor nem mindig megtérülő költekezésének későbbi kamatos visszafizetésétől.
4. Amit szabad a jó adósnak, azt nem lehet a kevésbé jó adósnak.
Joggal hivatkozunk arra, hogy akkora az adósságállományunk GDP-hez viszonyított rátája, mint Ausztriáé vagy mondjuk kisebb, mint Franciaországé , de nálunk eltérő az adósságfinanszírozás nagysága.
Egyrészt a hazai, főleg a lakosság és vállalatok adósságfinanszírozásban elfoglalt hányada - történelmi okokból (Trianon, majd a szovjetek által ránk kényszerített kommunizmus) - jóval alacsonyabb szintű, mint Nyugaton. Másrészt a rövid lejáratú állampapírok aránya még mindig jelentős, bár szerencsére most már csökkenő. Korábban magas volt a devizahányad-és így az árfolyamkockázat- az államadósságban, amire most is figyelnünk kell.
Nem véletlen, hogy az államadósság kamatterheire többet költöttünk GDP arányosan az elmúlt 20-25 évben, mint a sógorok, vagy akár a belgák, franciák, szlovénok.
A kamatokra kifizetett pénz jelentős kiadási tétel, amiért nem kap az adós semmit. És szem előtt kell tartani azt is, hogy mi egy olyan országban élünk, ahol az áruexport 80 %-a a nálunk tevékenykedő multinacionális vállalatoktól származik, sőt a hozzáadott érték felét is külföldi ellenőrzésű vállalatok állítják elő, ami -a csehekhez és szlovákokhoz hasonlóan-erős külső kitettséget jelent pl. a nyugati EU tagállamokhoz képest.
5. A pandémia idején érdemes különbséget tenni a visszapattanás és a válság előtti időszakhoz (2019) képest számított plusz növekedés között. Tavaly a magyar GDP 4,7 %-kal csökkent a KSH szerint, az idén pedig a jelzések szerint kb. 7-7,5 % körül nő majd, vagyis a visszapattanás - ami válságoknál természetes jelenség -fölött 2,5-3 % körül lesz a növekedés 2019-hez, a teljes utolsó békeévhez képest a jelenlegi trendek alapján. Ez az EU-ban kitűnő értéknek számít 2021-ben, bizakodásra és önbizalomra ad okot. 2020-ban nem volt megszorítás, jövedelem elvonás, a foglalkoztatás is helyreállt gyorsan, sőt 2019-hez képest nőtt.
Ha versenyképességi okokból nem akarunk újra adót emelni (ami önmagában nagyon támogatandó cél), akkor a jövendő békeidőben neki kell állni átvilágítani és racionalizálni megszorítás nélkül az államháztartás kiadási oldalát.
Sok európai országban már idén, de főleg jövőre visszatérnek a 3 %-os hiányszint alá - ez az egyik un. maastrichti kritérium az euró bevezetése előtt, de utána is -, sőt van, ahol jelentősen alá is mennek ennek a küszöbnek. Ez akkor is fontos, ha nincs az adott országban napirenden az euró bevezetése.
6. Hogy mire költünk ilyen helyzetben még többet, vagy inkább fegyelmezett polgári módon éves hiányt faragunk le inkább - vagy nem növelünk annyival -, az politikai döntés és preferencia valamint a választók közéleti kultúrájának kérdése. Arra azonban vigyázni kell, hogy az egyszeri kiadások (pl. egy nagy kulturális létesítmény-egyébként örvendetes- építése) nem vethetők össze egy strukturális, az államháztartást alapjaiban érintő döntéssel (pl. pedagógus béremeléssel). Nem árt látni azt is, hogy az egyszeri beruházási kiadás mekkora utólagos, folyamatos állami vagy önkormányzati fenntartási költséggel jár vagy piacilag eltartja a projekt önmagát.
Minden önmagát el nem tartó rendkívüli kiadás - legyen az építkezés vagy fogyasztás - az előbbiekből kifolyólag lényegében újabb adósságot generál.
Aminek mindig ára - kamata - van. Nem véletlenül állítom, hogy Magyarországon 2006-ban az akkori kormányzati felelőtlenségre rávilágító egyik kampányszlogennél nem az volt a találó, hogy jobban vagy rosszabbul éltünk, hanem az, hogy hitelből éltünk jobban- vagy rosszabbul.
7. Az egyensúlyi követelmények érvényesek a magyar több évtizedes sarokpontra, a külső egyensúlyra is. Minden erőfeszítésünk (az FDI befektetések viszonylag magas állami támogatással és infrastrukturális segítséggel való ösztönzése) ellenére a működő tőke állománya globálisan és nálunk is stagnál. Egy évtized óta ezért a külső fizetési képességünk megoldásában közrejátszik a külkereskedelmi mérleg magas aktívumban tartása. Ennek azonban ára van, például a nemzetközi versenyképességünknek a forint leértékelésével való kényszerű segítése, az euró zónába való belépés halogatása.
Vagyis a külső fronton is óvatosnak kell lenni a belső felhasználás növekedése általi importemelkedés miatt, hiszen nem vagyunk még annyira versenyképesek - bár a helyzet folyamatosan javul -, hogy gazdasági növekedés esetén exportnövekedéssel ellensúlyozzuk ezt, az ennek tompítására szolgáló EU transzferek pedig csökkennek.
A mérséklendő leértékelés garantáltan pótlólagos inflációt is behoz az importon keresztül. (Azon a mélyebben szántó fejleményen túl, hogy viszonylag olcsó bérű országként beskatulyázhat minket az értékláncok alsóbb fokaira.)
8. Összefoglalva: a visszapattanáson felüli növekedést és az egyensúlyt (végső soron a versenyképességet) együtt kell vizsgálni. Ha bármilyen pótlólagos fogyasztási vagy beruházási kiadás az eladósodottság emelésével tud csak megvalósulni, és nem strukturális kiadási oldali megtakarításából, akkor akaratunk ellenére nagyon nehéz örökséget akasztunk utódaink vállára. A pandémai utáni békeidők beköszöntével néhány éven belül kellene egy kiadós szakmai-társadalmi vita arról, hogy mire költsön és mire ne az állam, és ennek mi a fenntartható fedezete.
A szerző korábbi külgazdasági államtitkár, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.
