Tényleg sutba kellene dobni az eurót? - Soós Károly Attila írása

Dobozi mintegy fehér elefántként kezeli különböző országok közös pénzét, azt állítva, hogy a – szerinte alapjában elhibázott – eurózónán kívül egyedül a CFA frank létezik ilyenként a nyugat-afrikai, volt francia gyarmat országokban, és az is alapos átalakítás előtt áll.

A külön nemzeti valuta ilyen magától értetődőnek, egyedül jónak nyilvánítása már csak azért is különös, mert az őskorban a pénz mint olyan eleve külkapcsolati eredetű és természetű valamiként, nemzetközi (helyesebben törzsközi), azaz (kagylók, stb. formájában) közös „valutaként”, a törzsek közötti tevékenységcserét segítő eszközként jött létre, és az egy-egy törzsön belüli tevékenységcserében nem is volt semmilyen szerepe.

A pénz története azóta is nagyrészt különböző országok közötti monetáris uniók története.

Meglehetősen szigorú monetáris unió volt a XIX. század utolsó harmadától az I. világháborúig tartó, a világ akkori legnagyobb kereskedő nemzeteit magában foglaló aranystandard rendszer, amelyben a valuták leértékelése lényegében elképzelhetetlen volt.

Működött nagyjából ugyanakkor a skandináv és a latin monetáris unió. Az utóbbi rendszerét részben mi (a Monarcia) is bevezettük, ugyanúgy, mint szomszédaink közül Szerbia és Románia. Maradva szűkebb környezetünkben, de átugorva a közelebbi múltba: akik elég idősek hozzá, emlékeznek még arra, hogy az euró bevezetését megelőző évtizedekben egy (nyugat)német márkáért mindig szigorúan hét osztrák schillinget adtak.

A rögzített árfolyammal a schilling (és ugyanígy a holland gulden) önálló valutának nem is volt tekinthető; a két központi bank önálló monetáris politikájáról nem lehetett beszélni.

A rendszerváltás után az európai volt kommunista országok közül több is úgynevezett valutabizottságot (currency board) vezetett be: valutájukat szilárdan (hard peg) a dollárhoz vagy valamilyen valutakosárhoz, a 2000-es évek elejétől már az euróhoz kötve formálisan is megfosztották kormányukat és központi bankjukat a valutaleértékelés – és az önálló monetáris politika – lehetőségétől.

Az eurózónához való csatlakozásokkal ezek a valutabizottságok megszűntek (így szűnik meg az utolsó, a bolgár vaalutabizottság is két és fél év múva), de a XIX. század óta létrejött ilyen rendszerek közül sok (köztük a leghíresebb, 1983-ben létrehozott Hong Kong-i) ma is életben van.

Lehet, hogy mindezek ellenére eleve elhibázott a külön nemzeti valutáról való lemondás? Lássuk most már az érveket.

Dobozinál találunk egy ismert, senki által sem vitatott okfejtést.

Eszerint a gazdaságilag kevésbé fejlett országok növekedése általában gyorsabb (utólérési hatás), ezért náluk gyorsabb az infláció is (Balassa–Samuelson hatás). Monetáris unióban a kamatláb lényegében egységes, és ez a gyorsabb inflációjú országok számára túl alacsony: túlzottan ösztönzi a beruházásokat, a foglalkoztatás gyors növekedéséhez, túlfűtöttséghez, még gyorsabb inflációhoz, a spekulatív befektetések növekedéséhez vezet.

Részben ez a mechanizmus vezetett válsághoz 2010-től Görögországban és Portugáliában; még nagyobb szerepe volt az ír és a spanyol válság kirobbantásában, a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság euróválsággá válásában.

Dobozi ehhez azt a következtetést fűzi hozzá, hogy hiba, „eredendő bűn” volt különböző fejlettségi szintű országokat az eurózónában összehozni. Nem ismerek más olyan közgazdászt, aki ezzel egyetértene. (Palánkai cikke is ezzel homlokegyenest ellentétes álláspontot képvisel.)

Egyetemeken azt tanítjuk, hogy a konjunktúra magasra emelkedése idején a kormányzatnak megfelelő eszközökkel – például költségvetési megszorításokkal, amelyeket egyébként az EU szabályai akármekkora mértékben megengednek – fékeznie kell a túlfutást.

Amit persze politikusoknak nem könnyű vállalni. Ők hajlamosak ehelyett felelőtlenül belefeledkezni a jólét-robbanás össznépi boldogságába mindaddig, amíg nem jön valami nagy kijózanító csapás – például egy válság. Az ilyen felelőtlenség következményei nem kerülhetők el. A kormányzati fékezés helyettesítése a monetáris unióból való kimaradással – Dobozi megoldása – furcsa lenne. Ráadásul a célját sem érné el. Mi kimaradtunk a monetáris unióból, a konjunktúra kormányzati felelőtlenséggel súlyosbított túlfutása mégis elért bennünket is a 2008-as válság előtti években.

Martin Sandbu euróválságról írt kitűnő könyve jól megmutatja, hogy a 2000-es évek elejének–közepének általában alacsony nemzetközi kamatai nemcsak az eurózónán belül, hanem azon kívül is hasonló, vonzónak látszó, de veszélyes – és sajnos többnyire igencsak kihasznált – alacsony kamatú hitelfölvételi lehetőségeket nyitottak meg (nálunk például főleg a devizahitel-igények nyakló nélküli kielégítésére). Itt tehát tulajdonképpen nem is az eurózóna sajátos problémájáról van szó.

Dobozi hangoztatja azt az ismert tételt, amely szerint a monetáris unió nem működőképes megfelelő fiskális unió nélkül. Ha egy tagországban és csak ott gazdasági visszaesés történik – amit aszimmetrikus visszaesésnek nevezünk –, azon a közös monetáris politika nem tud segíteni. Ez a föladat a közös, központi költségvetésre vár. Az USA-tól, Kanadától és más szövetségi államoktól eltérően az eurózónában (az EU-ban) a közös költségvetés nagyon kicsi, ezért a kérdéses föladat teljesítésére alkalmatlan. Ez az érvelés nagy tudású, tiszteletre méltó amerikai közgazdászoktól származik. Érdemes azonban fölfigyelni arra, hogy a témáról szóló írásaik többnyire egyetlen adatot, számot sem tartalmaznak.

Tulajdonképpen csak egy keynesiánus fölfogású szimmetriatételt hangoztatnak: ha nincs monetáris eszközöd, használd a fiskálisat. Számadatokkal operáló empirikus kutatások azt mutatják, hogy ezzel némileg melléfogtak.

Noha az USA-ban a központi költségvetés a GDP sokszorosan nagyobb hányadát öleli föl, mint az EU-ban, a konjunktúraingadozások tagállamok közötti különbségeinek semlegesítésében mégis nagyon csekély szerepet játszik.

Többszörösen nagyobb kiegyenlítő szerepet játszanak a tőkejövedelmeket a tagállamok között „szétterítő” piaci mechanizmusok (a kötvény- és részvénypiacok és az egységes bankrendszer). Ezek kiegyenlítik az egy-egy államot érintő aszimmetrikus sokkok jövedelem-egyenlőtlenségi következményeinek jelentős részét, egyes számítások szerint 40 százalékát, a hitelpiacok pedig kiegyenlítenek további 25 százalékot (Asdrubali, Hoffman, Sørensen, Yosha és mások elemzései szerint).

Ez az amúgy sem egyszerű probléma azzal válik igazán bonyolulttá, hogy körkörös természetű. A gazdaságtörténész–közgazdász Barry Eichengreen  rámutat arra, hogy a részvény- és kötvénypiacok és a bankrendszerek integrálódását, ezzel hatékonyságuk javulását és növekedésüket nagyon  jelentősen előmozdította  az eurózóna – az egységes valutával működő nagy piac – létrejötte.

Tehát a piac fejlődéséhez kell az eurózóna, az eurózóna válságkezelő képességének javításához kell a fejlett piac.

Persze a piac fejlődése egységes szabályozást is igényel. Ez akkor sem lenne könnyű föladat, ha az illetékes nemzeti hatóságok ellenállását nem kellene legyőzni.

Sajnos Dobozi az eurót kizárólag a nemzetközi kereskedelem eszközeként tárgyalja. Egyetlen szó erejéig sem foglalkozik az eurózóna problémáinak, tovább fejlesztésének  itt említett és más fontos pénzügyi összefüggéseivel. Egyebek mellett azzal sem, hogy a bankügyek (szabályozás, válságkezelés) egyesített rendszerbe építése – a bankunió, amely aligha lett volna lehetséges a monetáris unió nélkül – fokozatosan megszünteti azt a régóta fönnálló súlyos veszélyt, hogy egy-egy ország kormányzata és bankjai túl szoros hitelező–adós kapcsolataikkal – egymásra utaltságukkal – egymást viszik csődbe.

Az eurózóna működési eredményeit Dobozi a freiburgi székhelyű Centre for Policy Studies modellszámítási eredményeivel jellemzi. Ezt a számítást – módszertani megalapozatlansága miatt – az irodalomban egyébként csak ritkán és mindig bíráló jelleggel idézik. Következtetése az, hogy Németország (és némely más északi tagállam) horribilis összegű GDP-többletet nyert az euróval, a déliek (köztük az olaszok) pedig sokat vesztettek. Tehát az euró nem konvergenciát, hanem divergenciát, a különbségek növekedését okozta volna a gazdasági fejlődésben.

A szakma által elfogadott módszerekkel operáló elemzés (del Hoyo, Dorrucci, Heinz, Muzikarova) sem ezt, sem ennek az ellenkezőjét nem támasztja alá – a bonyolult számítások részleteit itt mellőzve lényegében azon egyszerű okból, hogy a déli euró-országok gazdasági lassulása az euró bevezetését egy évtizeddel megelőzve kezdődött.

Dobozi a déli országok magasabb inflációjával és az ez emiatt szükséges, de monetáris unióban nem lehetséges leértékelés elmaradásával, nemzetközi versenyképességük ebből fakadó romlásával magyarázza a déli országok lassabb gazdasági növekedését, és ebben látja az euró egyik vagy a legfőbb hibáját. A kérdéses összefüggés persze nyilvánvaló, de attól az a tény, hogy az euró bevezetése óta eltelt két évtizedben a korábbiakhoz viszonyítva nem volt délen lassulás az északi országok növekedéséhez képest, tény marad.

Nyilvánvaló, hogy az euró bevezetése előtti időszakban voltak más tényezők, amelyek fékezték a déliek növekedését, de nem tudjuk, hogy ezek miben álltak.

Gondolhatunk például épp az akkor még gyorsabb inflációra és az általa megkövetelt leértékelésekre – az ilyen folyamatok a gazdaságban költségekkel járnak.

Dobozi érvelését elejétől végéig áttekinve megállapíthatjuk: egyetlen tartható állítással sem támasztja alá azt a következtetését, amely szerint a „maastrichti szerződés nyomán a politikai integráció öncéllá vált az EU-ban, s az euró ennek a célnak lett a szolgálólánya”.

Palánkai helyesen írja és megfelelően alá is támasztja azt, hogy az euró a már most erősen integrált európai gazdaság további integrálódását, a verseny erősödésével a termelékenység általános javulását, a pénz-és tőkepiacok hatékonyságának javulását jól szolgáló gazdasági, üzleti projekt – természetesen sok problémával, mint minden emberi konstrukció.

Az USA dollár csaknem másfél évszázad alatt, 1913-ban – az amerikai központi bank (Szövetségi Tartalékbank Rendszer) létrehozásával – vált (lényegében) jól működő valutává; az euró az első húsz évében ehhez képest időarányosan alighanem elég jól teljesített.

Ami most már a magyar csatlakozást illeti, annak helyességében, szükségességében egyetértek Boddal és Palánkaival, de azért itt látok megfontolni valót.

Nem tagadható, hogy a magyar gazdaságban és politikában van hajlam az inflációs működésre. Az inflációs hajlam a valuta-leértékelés lehetetlenné válásával eddig nem okozott érzékelhető gazdasági lassulást a déli euró-országokban (és az eurózónához később csatlakozott volt kommunista országokban sem). Ebből azonban nem következik az, hogy nálunk sem lesz ilyen következménye. Az elmúlt évek hazai „bérrobbanásához” hasonló folyamatok csatlakozásunk után súlyos bajokat okozhatnának.

Ezért sokan inkább halogatnák a csatlakozást addig, amíg „leszokunk” az inflációról. Kérdés azonban, hogy ennek lenne-e értelme, mert a „leszokás” úgysem valósulna meg addig, amíg nem muszáj, amíg nem léptünk be, nem éles a helyzet.

Az infláció és leértékelések Bod Péter Ákos írásában joggal hibáztatott köreit járnánk csak tovább. Ha viszont belépünk az eurózónába, azzal – sok más előnyhöz is jutva –elkerülhetjük a váratlan, nagy mértékű forint-leértékelődések zűrzavarát, amely 2008-tól nálunk talán súlyosabbnak tekinthető válságot okozott, mint amilyen 2010-től az eurózóna-tag Portugáliát, Írországot, Spanyolországot, Ciprust, Szlovéniát érte. A magam részéről a mielőbbi csatlakozás mellett vagyok.

Persze a csatlakozás politikai kérdés is, és Dobozi István helytállóan írja, hogy az politikai döntést igényel. Csakhogy a „politikai” nem mindig jelent „pártpolitikait”, ezért az ő számomra nem igazán érthető logikáját nem követem: nem gondolom, hogy a magyar eurócsatlakozás támogatóit automatikusan a politikai baloldalhoz lehetne sorolni. De ha netán mégis lehetne, akkor sem kellene, mert a szakmai vitapartnerek politikai minősítgetése olyan hagyomány, amelyet jobb nem ápolni.

A szerző közgazdász, a közgazdaságtudományok kandidátusa, az SZDSZ országgyűlési képviselője 1990 és 1997 között, ny. tudományos főmunkatárs, Közgazdasági és Regionális Tudományos Kutatóközpont, Közgazdaságtudományi Intézet