Eurós hatások: egyenlőtlenségek, reálárfolyamok, politikai motivációk - Dobozi István írása

MAG2020. júl 30.Dobozi István
A rovat támogatója:

Nagy érdeklődéssel olvastam Palánkai Tibor Legyen vagy ne legyen euró Magyarországon? című, nagy lélegzetű írását, amely a magyar eurócsatlakozási vita kapcsán az európai közös valuta szinte valamennyi releváns metszetével foglalkozik. A szerzőt tartom a regionális integrációs elmélet és az Európai Unió legavatottabb hazai ismerőjének és kutatójának, akinek ezen a területen nemzetközi kisugárzása van. Nem ez az első eurós vita közöttünk, s valószínűleg nem is az utolsó. Az apropót Palánkai cikkéhez részben az Ellensúly 2019/4-es számában megjelent Miért „sánta” közös valuta az euró című tanulmányom adta.

Ebben a hozzászólásomban főként azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyekben továbbra is jelentős különbség maradt közöttünk az euró mint közös valuta természetét és hatásait illetően. A magyar eurócsatlakozásra azért nem térek ki, mert arról már több írásban is részletesen kifejtettem a véleményemet, legutóbb a növekedés.hu-n.

Észak-Dél egyenlőtlenségek 

Palánkai Tibornak igaza van, amikor arról beszél, hogy nehéz kiszűrni az euró tiszta hatását a makroökonómiai mutatókban (például kereskedelmi mérleg vagy munkanélküliségi ráta), amelyek számos tényező komplex hatását testesítik meg. Vegytisztán valóban nehéz, sőt lehetetlen.

Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne támaszkodjunk közvetett bizonyítékok keresésére, amelyek segíthetnek abban, hogy legalább durva, megközelítőleges képet kapjunk a valutahatásról.

Itt van mindjárt az euró divergáló hatása a valutaunióban, ami szöges ellentétben van a közös valutától remélt konvergencia-hatástól (nem véletlenül nevezik az euróövezeti csatlakozási feltételeket maastrichti konvergencia-kritériumoknak). A tagországok közötti fejlettségi konvergencia elmaradásának több oka van, s nem lehet csupán az egységes valuta nyakába varrni. Ám közvetett bizonyítékok sugallják, hogy az eurónak szerepe volt az Észak-Dél szakadék szélesedésében elsősorban a külkereskedelmi hatásokon keresztül, amelyek erősek, hiszen nyitott és túlnyomórészt export-vezérelt gazdaságokról van szó.

Palánkai tagadja az eurónak tulajdonítható egyenlőtlenségeket („az egyenlőtlenségek növekedése nem az euróból következik”), mert túlzottan lebecsüli az árfolyamhatást. Ráadásul ezzel szoros összefüggésban – ahogy maga is beismeri – nem tud mit kezdeni a „nemzeti” eurók és belőlük fakadó  „belső“ le- és felértékelődésekkel a valutaklubon belül. Pedig ezzel valójában azt sugallja, hogy nem hisz a reálárfolyam létezésében és kereskedelmi hatásában.

A belső (burkolt) leértékelődés/felértékelődés ugyanis alapvetően az eurózónán belüli inflációs különbségeket tükrözi.

Ráadásul kumulatív módon, mivel nyílt árfolyamintervencióra nincs lehetőség, tehát a magasabb inflációjú országok „nemzeti” eurói de facto tartósan felértékelődnek a többiekkel szemben. Miért? Mert ezek az országok nem tudják az inflációs különbözetet a klasszikus valutaleértékelés formájában korrigálni. Ezért kiváltképpen a bércsökkentésre támaszkodó, tökéletlen és politikailag életveszélyes belső leértékelés marad mint alkalmazkodási mechanizmus azon déli tagországok számára, amelyek áremelkedése – részben a strukturális „inflációs többlet“ miatt – tartósan magasabb, mint a fejlett magországoké.

Amíg Palánkai tagadja a rejtett, de igen jelentős reálárfolyam-mozgásoknak a kereskedelmi hatásait, addig nem láthatja világosan az erősen heterogén tagságú euróövezet egyik legsúlyosabb és nehezen korrigálható konstrukciós hibáját. Ez pedig az övezeten belüli nagy egyensúlytalanságokat (főként kereskedelmi és fizetési mérleg hiányokat) automatikusan kiigazító árfolyam-mechanizmus hiánya. Ezért lehet az olyan szupermerkantilista exportőröknek, mint Németország és Hollandia tartósan eget verő exporttöbblete. Fontos hangsúlyozni, hogy például Németország és Hollandia nemcsak a valutaklubbeli társaikhoz képest élvezik a belső leértékelődés export-versenyképesség növelő hatását, hanem a világ többi részével szemben is. (Fölöttébb életszerűtlen az a hipotézis, hogy Németország tartósan rendkívüli fizetési mérleg többlete mellett a Deutschmark ne értékelődött volna föl jóval vaskosabban a dollárral és sok más valutával szemben, mint az euró. Az euró bevezetése előtti évtizedben a német márka folyamatosan felértékelődött, bár az ország akkori kereskedelmi többlete csupán töredéke volt az eurós időszak toronymagas többletéhez viszonyítva.)

Sajnos nincs olyan laboratórium, ahol az euróhatást tisztán izolálni lehetne. A közvetett bizonyítékok azonban segíthetik a tisztánlátást.

Nézzük például Németország és Olaszország példáját. Palánkai feltélezésével szemben az euró bevezetése előtt Olaszországnak nem voltak fajsúlyos, strukturális exportversenyképességi problémái, több évtizeden keresztül az összevont kereskedelmi mérleg egyensúlyban volt. (Németországgal szemben is tavaly jelentősen alacsonyabb volt az olasz deficit, mint francia vagy az osztrák.) Az euró bevezetével majdnem tökéletes szinkronban azonban a mérleg tartós romlásba ment át (s csak az utóbbi években javult a nadrágszíjmeghúzó gazdaságpolitika importcsökkentő hatása következtében). S mi történt Németországban? Ennek az ellenkezője: az euró bevezetése után az addig jelentékten exportöbblet rakétaszerűn kilőtt, s ma már – GDP-arányosan – utca hosszal a legmagasabb a nagy gazdaságok körében. Véletlen egybeesések? Aligha.

Tudomásom szerint csak egy olyan tanulmány létezik, amely – módszertanilag szükségszerűen durva feltételezésekkel és leegyszerűsítésekkel élve – szimulációs modellszámítások végzett az euróbevezetésből származó hasznok és veszteségek becslésére. A freiburgi székhelyű Centre for Policy Studies modellje szerint 1999 és 2017 között Németország hatalmas összeget, 1893 milliárd eurót profitált az euró bevezetéséből, amely a 2017-es német GDP jóval több mint a fele (58 százaléka). Egy főre vetítve 23 ezer euróra rúg a nyereség. Nem meglepő módon, Hollandia a második nagy nyertes. Olaszország a leghátrányosabban érintett tagállam, amelynek halmozott veszteségét 4325 milliárd euróra becsülték, egy lakosra vetítve pedig 73 ezer euróra.

Mélyen szuboptimális valutaövezet 

„Egy valutaövezet létrehozása nem függ a fejlettségi színvonaltól és annak különbségeitől” – mondja Palánkai.

Az elhamarkodottan létrehozott, koraszülött európai valutaövezet létrehozása valóban nem függött a tagországok fejlettségétől, s pontosan ez lett az „eredendő bűn“.

Az optimális regionális valutaövezet elméletének könyvtárnyi irodalma van. Az optimalitást biztosító több követelmény közül különösen két kritikusan fontosat nem sikerült teljesíteni az eurótérségben: a makroökonómiai körülmények hasonlósága és fiskális transzferek. Az első kritérium szorosan kapcsolódik a fejlettségi színtek jelentős eltéréseiből eredő valutauniós rendszerbajokkal. A fejlettségi szintek döntően befolyásolják azt, hogy a valutaövezet egyes tagjai milyen gazdasági preferenciákkal bírnak, például az infláció vagy a munkanélküliség kívánatos szintjét illetően.

A monetáris unión belüli egységes árfolyam és azonos kamatszint komoly problémákat vethet fel a különböző fejlettségű vagy a konjunktúraciklus eltérő fázisaiban lévő tagországokban.

Például Németország a magasabb kamatlábban érdekelt, ha gazdasága túlfűtött és inflációs nyomás van. Ugyanakkor az esetleg recesszióban szenvedő, magas munkanélküliségű Olaszország számára az alacsonyabb kamatláb lenne kívánatos. A tagországok közötti fiskális transzferek olyan korrekciós mechanizmust képeznek, amelyen keresztül a külső negatív (például kereskedelmi) sokk által különösen erősen sújtott, de az önálló valuta és kamatpolitika hiányában alkalmazkodásra képtelen tagország a valutaövezet központi pénzügyi alapjából juthat szükséges mennyiségű fiskális transzferhez. Ezáltal részben vagy egészben ellensúlyozható a külső sokk által okozott veszteség.

Az euróövezet egyik komoly rendszerhibája, hogy – a tagok markáns heterogenitása ellenére – nem hozták létre az automatikus fiskális transzfer intézményét.

Megfelelő mélységű fiskális unió hiányában a vegyes tagságú valutaunió csak rosszul, pénzügyi/adósság válságokra erősen hajlamosan működhet. Nem véletlen, hogy a globális pénzügyi válság miatt bekövetkezett 2010-es heveny eurókrízis olyan eszközvásárló programok, pénzügyi tűzfalak (Európai Stabilitási Mechanizmus stb.) bevezetésére késztette az eurózónát, amelyek bizonyos fokig a hiányzó fiskális unió tökéletlen pótlékainak tekinthetők (fiskális unió a hátsó kapun keresztül).

Palánkai Tibor által a létező valutauniókra felhozott példák (USA, Kanada, India, Brazília) éppen azért működnek jól egy (!) ország keretein belül, mert ott egységes monetáris és fiskális unió van, amelyen belül méretes, a központi kormány által irányított erőforrástranszferek valósulnak meg. (Mellesleg jegyzem meg, hogy nem tartom különösebben relevánsnak egyetlen ország pénzügyi rendszerének összehasonlítását egy tarka összetételű, 19 államot magába tömörítő nemzetközi valutaunióval.)

Politikai vagy pénzügyi termék az euró?

„Az euró elsősorban gazdasági és üzleti projekt” – állítja Palánkai. Ha valóban így lenne, akkor azt kell mondani – az elmúlt két évtized tényei alapján – ,hogy az euró igen rossz üzleti projektnek bizonyult. A születésétől kezdve meglévő súlyos konstrukciós hibái miatt a közös valuta távolról sem váltotta be a reményeket a gazdasági növekedés gyorsítását és a tagországok közötti fejlettségi konvergenciát illetően.

Ellenkezőleg: sok tagország számára az euróéra, különösen a 2008-as globális pénzügyi válság utáni évtizedben, lassulást, egyes esetekben stagnálást és visszaesést hozott, s nem kis meglepetésre nem növelte még az egymás közötti kereskedelem súlyát sem.

Ahogy erre fentebb utaltam, az egységes valuta megdöbbentően masszív és a várttal ellentétes irányú jövedelem-átcsoportosítást idézett elő a tagországok között, északi nyertesekre és déli vesztesekre osztotta a valutaövezetet (bár a differenciálódásban más tényezők is komoly szerepet játszottak).

A száraz valóság az, hogy minden regionális integrációban az alapvető gazdasági haszon a kereskedelmi korlátok lebontásából, a vámunióból és a közös piacból, az áruk, szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlásából ered.

A közös valuta viszonylag kevés pótlólagos előnyt nyújt, a sokat hivatkozott tranzakciós költségek megtakarítása jelentéktelen értéket képvisel. Nem véletlenül nincs egységes valuta még az olyan kiemelkedő integráltságú, ugyanazt a nyelvet beszélő országpárok között sem, mint például az USA és Kanada vagy Ausztrália és Új-Zéland.

Mit veszített gazdaságilag például Svédország, Dánia, Norvégia és Izland azzal, hogy nem lépett be az eurózónába? Az euróövezeten kívül csak egyetlen jelentős közös valuta, a CFA frank létezik a nyugat-afrikai, volt francia gyarmatországokban, de az is komoly reformoknak néz elébe.

Amikor 1969-ben George Pompidou francia köztársasági elnök Hágában először fölvetette a közös valuta gondolatát szeme előtt a béke, az európai politikai integráció és unió viziója lebegett.

Jelentős történelmi távlat alapján megállapítható, hogy az 1992-es maastrichti szerződés nyomán a politikai integráció öncéllá vált az EU-ban, s az euró ennek a célnak lett a szolgálólánya a feszített tempóban létrehozandó, de emiatt szárnyaszegettre, intézményhiányosra sikeredett monetáris unión belül.

A politikai integrációt erőltető európai elit nem mérlegelte kellően azt, hogy a regionális integráció meglehetősen közbenső szakaszában – fejletlen fiskális kohézióval, távol a teljes pénzügyi uniótól, közte a költségvetési és bankintegrációtól – érdemes-e a közös valuta politikai és lélektani egységszimbólumáért feláldozni a nemzeti monetáris politika olyan kulcsfontosságú eszközeit, mint az árfolyam- és kamatszabályozás. A kocsit kötötték a lovak elét, s ez a helyzet azóta is fönnmaradt.

Hogy mennyire politikai termék az euró, azt a hazai helyzet is jól mutatja: vastag választóvonalat lehet húzni a baloldal, amely lelkesen támogatja az euróövezethez való csatlakozást és a jobboldal között, amely ellenzi vagy csupán „fékezett habzással“ támogatja azt.  

Ám ennél sokkal perdöntőbb amit az euró atyjának tekintett Lámfalussy Sándor mondott: „Ez egy politikai mechanizmus volt. Sosem jött volna létre a közös pénz, ha a jegybankokra hagyják a döntéshozatalt. Soha.” 

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.