Az utóbbi hetekben a magyar eurós tagságról többen nyilvánítottak véleményt. Különösen érdeklődéssel olvastam a Bod Péter Ákos és Dobozi István Ellensúlyban megjelent cikkét. Külön kiemelném a MNB Maastricht22 kezdeményezését. Kérdésben vita alakult a magyar pénzügyminiszter (Varga Mihály) és az MNB elnöke (Matolcsy György) között, de érdekes vita folyt például az Eötvös Csoport ez év januári ülésén. Úgy érzem, hogy a kérdés aktuális és fontos, s a vita alapján megformálódhat egy széles és releváns magyar nemzeti álláspont, ami artikulálja érdekeinket, s kijelölheti a kérdésben teendőket. A vita a kérdésről évek óta folyoik, de úgy tűnik, a kérdés döntésre vitele aktuálissá vált.
Mielőtt az euró magyar bevezetésének kérdésének vitatására rátérnék, néhány tényt és összefüggést szükséges tisztázni.
1. Az alap probléma az ügyben az, hogy a pénz általában, s az euró konkréten nem aktor, hanem eszköz. Közvetít folyamatokat és cselekvéseket, kereskedelmet (csereeszköz), fejlesztést (hiteleszköz), politikákat (regulációs eszköz), és eszköz az értékek megőrzésére (tartalékeszköz).
A szerep mögött azonban személyek vagy szervezetek (kormányok) állnak, s azoknak a törekvéseit és érdekeit közvetíti. Ez a reguláció esetében részben a spontán piaci koordináció, részben a tudatos társadalmi koordináció megvalósulása. A pénz ugyan megszemélyesül, misztifikálódik, majd démonizálódik, (sőt kriminalizálódik), de ez a dolgok lényegén sokat nem változtat. Mondhatjuk szakterminológiával, hogy a „pénz illúzióval” állunk szemben. Milliók epekednek érte, de tudjuk, hogy „nem boldogít” bennünket. Sokszor elhangzik, hogy vér tapad hozzá. A késsel szelhetünk kenyeret, de egyebek mellett attól lesz véres, ha gyilkolásra használják.
Ilyen módon, a pénz közvetlen szerepe, ha egyáltalán értelmezhető, drasztikusan leszűkül, közvetetté válik, s valójában a reguláció közvetlen megfontolásai, szándékai vagy a mögöttes érdekek meghatározóak. Lehet természetesen beszélni arról, hogy az euró bevezetése így vagy úgy hatott, de a közvetlen kényszerek tettenérése majdnem, hogy lehetetlenné válik.
2. A hatások elemzésének másik buktatója, hogy a vizsgált folyamatok (növekedés, versenyképesség, infláció vagy foglalkoztatottság) rendkívüli mértékben komplexek, azok a politikákon túl számos fejlettségi, strukturális, kulturális, mentalitásbeli és még sok más tényező által meghatározottak.
Az eurós elemzések, az adatok, az elméleti és módszertani (matematikai modellek) keretek megválasztása szempontjából többnyire megfelelnek a legszigorúbb tudományos követelményeknek. A sok tényező közül az euró tényező kiszálazása azonban leginkább kudarcba fullad.
Így aztán olvasom a sok tucat tudományos elemzést, ami lenyűgözően bizonyít ezt vagy azt, meg annak az ellenkezőjét, csak éppen azt nem tudom, milyen közel vagy messze vagyok az igazságtól.
Olvasom, hogy a szegény finnek hogyan fáztak rá az euróra, s bezzeg a svédek jobban jártak.
Csak éppen azt nem tudom, hogy problémáknak mi köze van az euróhoz, vagy pedig az okokat egy egyébként zavaros válság időszakban mélyebb strukturális és egyéb összefüggésekben kell keresni.
Az elmúlt években valóban demonstrálódott a szakadék az övezet északi és déli országai között.
Ez a szakadék azonban nem új keletű, az olaszoknak vagy a görögöknek emberemlékezet óta deficitjük van a németekkel. Hogy ez mennyiben nyílt szét az euró bevezetése után és abban milyen tényezők játszottak szerepet, egyértelműen nem derül ki. A fejlett ipari észak ugyan része integrációs magnak, de az elmaradott déli struktúrával terhelten Olaszországnak nehezen lenne esélye, hogy a globális német ipari hatalommal szemben kereskedelmi többletet tudjon elérni. Leértékelhetné a valutáját reggeltől estig, a helyzeten mit sem változtatna.
Nem lehet persze állítani, hogy az eurónak semmi szerepe nem lenne.
Sőt hajlok arra, hogy ennek a szerepnek pozitív oldalai is vannak. Puglia például a bor és olíva-termelésen alapuló a struktúrájával, nagy valószínűséggel Ukrajna helyzetében lenne. Igaz, hogy a strukturális transzferek minimálisak, s azoknak a nagy részét a maffia lenyúlja, de abból, hogy részei az egységes piacnak és az euró zónának, érdemi előnyeik is vannak.
3. Egy valutaövezet létrehozása nem függ a fejlettségi színvonalétól és annak különbségeitől.
A különböző föderációkban nagyszámú valutaövezetek léteznek, legyen szó Indiáról és Brazíliáról, vagy éppen az USÁ-ról és Kanadáról. A sajátságoknak és az adottságoknak megfelelően ezeknek a valutaövezeteknek konstrukciói lényegesen el kell, hogy térjenek egymástól. Az adottságok között szerepel a gazdasági fejlettség és struktúra, a társadalmi és szociális viszonyok, a politikai, kulturális vagy történelmi tényezők.
Tévesnek és veszélyesnek tartom, ha az euró bevezetését az egy főre eső GDP meghatározott szintjéhez kötnénk.A GDP tökéletlen mutató, több sebből vérzik. Számítása során input és output mutatókat egyaránt tartalmaz. Miután olyan ágazatoknak, mint az egészségügy, az oktatás vagy kutatás, de általában a szolgáltatások kibocsátása, teljesítménye nem meghatározható, azért azokat a ráfordítások alapján veszik számba. Része a bérem, de hogy a hallgatót jól tanítottam-e vagy sem, nem számszerűsíthető.
Nem veszi figyelembe a veszteségeket és a pazarlást, a louisianai hurrikán a helyre állítással a GDP látványos növekedését hozta. Egy vasútvonal megépítése nem a megvalósíthatósági költségei (például 50 milliárd Euró), hanem a tényleges költségei (mondjuk 100 milliárd Euró) kerül számba vételre. A GDP ilyen számítása növekedési tényezővé emeli a pazarlást és korrupciót. Miután a problémák azonosak, a GDP használható növekedési trendek vagy összehasonlítások durva megközelítésére. Komolyabb gazdaságpolitikai döntéseknél viszont körültekintéssel kell eljárni.
Természetesen fontos szerepük van a versenyképességi tényezőknek.
Ilyenek a termelékenység, a szerkezeti konvergencia, kereskedelmi mérleg állapota vagy éppen fajlagos bérköltségek és egyéb költségtényezők alakulása.Termelékenység vonatkozásában az egy főre eső kibocsátással szemben megbízhatóbb az egy munkaórára jutó termelés.
Az egy főre eső kibocsátásban Európa az USÁ-hoz képest 70 százalékon van. Az egy munkaórára jutó termelésben 90 százalékon. Egy amerikai viszont évente 20 százalékkal többet dolgozik, mint európai társa. A tényleges versenyképességi és jóléti szakadék tehát lényegesen kisebb, valójában az általános szint nagyon közel áll egymáshoz.
4. A közhelyek tipikus példája, hogy csak akkor szabad csatlakoznunk, ha már gazdaságunk felkészült az euróra. Ehhez még hosszú időre lehet szükség.
A helyzet azonban az, hogy egész alapvetően politikai akaraton múlik.Ha ez megvan, s releváns felkészülési programot tesznek mögéje, akkor a belépés félévtizedes távlatokban is lehetségessé válhat. Viszont, ha csak várunk, hogy majd beérjünk, akkor évtizedek múltán sem lesz az egészből semmi. S mint a szlovákok példája mutatja, ez az öt év 2004-ben nekünk is elég lett volna.
A szlovákok egyáltalán nem voltak jobb helyzetben nálunk, de elszánták magukat a folyamat végig vitelére. Még emlékszem a hazai kormányzati hárításra, túl sok áldozatba kerülne, s jobb, ha várunk. Nyilván esetünkben is az áldozatok és a következmények a kapcsolódó gazdaságpolitikákon múltak volna, de egy biztos, a halasztásért súlyos árat fizettünk. Elég csak annyi, hogy a később több százezer magyar életét megnyomorító svájci frank hitelválság drámai következményeit nagyrészt el lehetett volna kerülni. De hát erről sem illendő beszélni, mert az ügyben valamennyi politikai erő sáros.
Az euró vita egyik kulcskérdését az árfolyamok képviselik, valójában a sirámok nagyrészt a leértékelés lehetőségének megszűnte körül forognak. Vitám nekem többekkel leginkább ebben a kérdésben van. A vita egyik tipikus sztereotip tétele, hogy a valuta leértékelésével tudjuk a versenyképességet javítani, s az euróval éppen ettől fosztjuk meg magunkat.
A baj csak annyi, hogy a leértékelés nem javítja a versenyképességet. A szemét a leértékelés után is szemét marad, a leértékelés nem javítja áru minőségét, s az előállítás költségeit sem csökkenti. Növeli viszont az árát, s így a profitrátát, de azt is csak a hazai valutában. (Nem valószínű, hogy a leértékelés a világpiaci árat befolyásolná, sőt van valószínűsége, hogy az árbevétel ilyen vonatkozásban éppen csökken.)
A leértékelés valójában az áru eladhatóságát javítja, s tényleg fontos szabályzó eszköz. A terméket és a céget piacon tartja, nem vesznek el munkahelyek és költségvetési bevételek, s a cégek széles köre kap lehetőséget, hogy a versenyképessége tényleges javításával a piacon maradjon. A leértékelés átmenetileg és bizonytalanul a kereskedelmi mérleget is javíthatja. (Többnyire ez kihasználatlanul marad, s újabb leértékelésre van szükség.) Nem tudom létezik-e olyan elemzés, ami azt vizsgálná, hogy az olasz líra évtizedeken keresztüli folyamatos leértékelése mellett az olasz deficit hogyan és miért termelődött újra, s a folyamatot az euróra való áttérés ténylegesen hogyan befolyásolta.
Meg kell jegyezni, hogy a leértékelés végső soron veszteségkezelés, a jólét csökkentése. Nevezhetjük akár megszorításnak. Csak a tényleges célzott megszorítással szemben, a veszteségeket az egész társadalomra teríti. Nem egészen értem állítólagosan baloldali kollégáimat, akik az igazi „bűnösök” irányába történő megszorításokat vehemensen elutasítják, miközben a leértékelés lehetőségének elvesztésén sápítoznak. Persze van több magyarázat is. Az egyik a Sziriza esete, akinek beletört a bicskája az igazi bűnösökbe, az adókerülő oligarchákba, s végül ők is az ártatlan nyugdíjasok megsarcolására kényszerültek. Másrészt, ha valaki a bérek csak akár néhány százalékos csökkentésére vetemedik, az egész város lángokba borul, s felszedik a villamos síneket az utcákon. 4-5 százalékos infláció miatti reálbércsökkenésért az emberek legfeljebb morognak. Ez nevezik bér illúziónak. De visszaköszön a keynes-i beidegződés is, a munkanélküliséggel szemben az infláció kisebb baj.
Mindezek mellett a fő probléma, hogy az elmúlt évtizedekben a valutaárfolyamok gazdaságpolitikai szerepe alaposan átértékelődött.Ebben két fontos világgazdasági, nemzetközi integrációs fejlemény is szerepet játszott. Az egyik az 1980-as évektől a nemzetközi tőkepiacok látványos expanziója és integrációja, a másik pedig a világkereskedelem, és főként az integrációs kereskedelmek radikális szerkezet váltása.
Az árfolyam, mindig is kettős, egy pénzpiaci és egy kereskedelem-politikai szerepet játszott. Hozzá kell tenni, hogy mint pénzügyi kategóriának a pénzpiaci szerepei mindig erőteljesek voltak. Az árfolyam-változtatások gyorsabban és közvetlenebbül hatottak a fizetési, mint a kereskedelmi mérlegre.
Az elmúlt évtizedekben ez gyökeresen megváltozott. Az 1960-as években a kereskedelmi folyamatok még a nemzetközi pénzmozgásoknak a 90 százalékát adták. Ez az utóbbi időre megfordult, s lezuhant néhány százalékra. Az árfolyam kereskedelempolitikai szerepe gyakorlatilag marginalizálódott. Így aztán a svájci frank és az euró árfolyamának az utóbbi évtizedi összehasonlítása elvesztette a relevanciáját. A svájci frank viszonylagosan felértékelődött, de ez pénzpiaci mozgásokon alapult, s hozzá a svájci kereskedelmi versenyképességnek nagy köze nem volt.
A másik fejlemény az ágazatok közöttivel szemben az ágazaton belüli kereskedelem előtértbe kerülése volt.Az egyes termékek előállításán belül az import inputok jelentősen megnőttek, aminek következtében mielőtt a leértékeléstől várt ”versenyképesség” növekedés bekövetkezhetne, az a drágább import inputok miatt már a termék elkészülte előtt romlik. A fejlemény jelentőségét jelzi, hogy az EU kereskedelmének mintegy 40 százalékát a globális értékláncok adják. Így legyen szó „belső” vagy külső leértékelődésről, az árfolyamok hatása erőteljesen megkérdőjeleződik. Érdekes módon, ennek ellenére a rögzült sztereotípiák makacsul tartják magukat.
Az euró elsősorban gazdasági és üzleti projekt. Kialakítását és működését természetesen a politikai érdekek, alkuk és elvárások bonyolult szövevénye befolyásolja és határozza meg. Az euró az EU politikai egységének és integrációjának a szimbóluma.Az euró két lábon áll, s ezek erőteljesen meghatározzák stabilitását és jövőjét. Ez részben az EU magas integráltsági szintje, másrészt az egységes belső piac létrehozása.
Néhány éve kísérletet tettem az egyes országok vagy integrációs csoportok integráltsági szintjének a meghatározására és mérésére. Az un. „Integrációs Profilok” kutatás keretében mintegy két tucat paraméter alapján próbáltam az integrációs szinteket összehasonlítani. Ezek között egyebek mellett a kapcsolatok intenzitása, az összekapcsoltság és a kölcsönös függés, a strukturális konvergencia, a kereskedelmi, pénzügyi és tőke kapcsolati mérlegek, vagy a makrogazdasági teljesítmények szerepeltek.
A vizsgált országokat vagy szervezeteket egy 100 százalékos skálán 5 csoportba osztottam. Ennek megfelelően 0-10 százalék az integráltság hiányáról, 10 és 30 százalék között alacsony, 30 és 50 százalék között közepes, 50 és 70 százalék között magas, 70 százalék pedig felett, kiemelten magas integráltságról van szó. Számításokat csak az EU-ra és tagországaira végeztem. De becslések szerint vélelmezhető, hogy az elmúlt mintegy 50 évben a globális gazdaság összekapcsoltsága meghaladta a 10 százalékot vagyis indokolt „globális” integrációról beszélni. A különböző államközi regionális integrációk (ASEAN, Mercosur vagy NAFTA) szintje sem haladta meg viszont a 30 százalékot, vagyis megmaradt az „alacsony” minősítési kategóriában.
Ugyanakkor az EU egészében meghaladta az 50 százalékos („magas”) integráltsági szintet. Közöttük, mintegy 6-8 ország (kis fejlett és közép-európai országok, benne Magyarország is) estében ez a mutató 70 százalék felettre tehető, vagyis kiemelten magas integráltságúaknak minősíthetőek.A magas integráltság mellett a tranzakciós költség megtakarítások elég tetemesek ahhoz, hogy régió versenyképességét érdemben befolyásolják. Más kérdés, hogy ezt számszerűen mennyiben lehet kimutatni. De ez volt a helyzet a vámunióval is. Az előnyök szinte szembe ötlöttek, de a Viner féle elemzési módszerek alapján mégis marginálisnak tűntek. Az euró tehát nem valami politikai kreatúra, hanem fontos eleme az EU gazdaság versenyképességének. Erről nem szabad elfeledkezni, akkor, amikor az euró túl korai bevezetéséről vagy relevanciájáról beszélünk.
Az euró másik „lába” az egységes belső piac kialakítása.A piaci liberalizáláson alapuló integráció nagy fejlettségi különbségek és oligopolisztikus piaci struktúrák mellett ugyanis óhatatlanul az előnyök fokozódó egyenlőtlen megoszlásával jár együtt. A spontán piaci mechanizmusok alapján a gazdag egyre gazdagabb, a szegély meg egyre szegényebb lesz. Ez már a közös piac 1968-as kialakulására is érvényes volt. Miután a kérdés inkább regionálisan, mint országok szintjén demonstrálódott, 1975 után nem volt véletlen a Regionális Fejlesztési Alap létre hozása, ami politikailag kevésbe deklaráltan, de a kompenzációt (kárpótlás helyett inkább „fejlesztésről” beszéltek) szolgálta.
Az egyenlőtlenségek növekedése elmúlt időszakban az EU belül alapvetően az egységes piaccal függött össze (bár végső soron a globális kapitalizmus működésének anomáliája).A korrekciók és kompenzációk híján a spontán piaci mechanizmusok ezeket a különbségeket tovább mélyítik. A szabályozott piacgazdaság uniós szintű kivetítése ezért alapvető stratégiai kérdés. A gazdasági és monetáris unió ezt a célt szolgálja, vagyis az egységes piaccal szerves egységet alkot. Politika integrációban a pénzügypolitikáknak kiemelt szerepe van, legyen szó monetáris (az euró, mint eszköze jelenik meg), költségvetési vagy tőkepiaci politikákról.
Az egyenlőtlenségek növekedése tehát nem az euróból következik, hanem éppen ellenkezőleg a gazdasági és monetáris unióval egyik eleme annak szociális piacgazdasági modellnek, ami egyebek mellett az egyenlőtlenségi anomáliákat is kezelni hívatott. Más kérdés, hogy a Lisszaboni Szerződés elkötelezettsége a „versenyző szociális piacgazdaság” mellett („competitive social market economy”) mennyiben valósult meg, s mennyire volt képes a különböző dimenziókban az egyenlőtlenségeket kezelni.
A monetáris integráció tervére a Maastrichti döntések 12 tagállamra születtek, de azokat alapvetően a mag-országokra (6-ok) szabták. A Maastrichti döntések idején a közép-kelet-európai országokkal (először Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország) még a társulási szerződéseket sem írtál alá, s szóba sem jött teljes jogú tagságuk. Erre 1993-ig kellett várni. Amikor egy washingtoni konferencián, 1990 tavaszán a tagsági aspirációinkat felvettettem, a Közösségek egyik vezető országának nagykövete gúnyos kacajjal alázott meg, s nemcsak nevetséges ábrándnak, hanem szinte pimaszságnak minősítette (hogy jövünk mi ahhoz!).
Így a maastrichti tervek egyetlen prioritásra az árstabilitásra szűkültek, s a felzárkózásnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.
Pedig egy heterogén monetáris uniónak még stabilitása sem képzelhető el e nélkül. Talán magyarázat lehet, hogy nem tűnt problémának, hiszen az 1980-as években csatlakozott 3 Mediterrán ország, valamint Írország éppen ezekben ez években produkált látványos felzárkózást. Az 1990-es végétől az új tagországok többségének a felzárkózása is látványos volt.
A kibővülésekkel egységes belső piac aszimmetriái látványosan megnövekedtek, s természetesen optimális valuta-övezetről aligha lehet beszélni. A növekvő, főként regionális egyenlőtlenségek elsősorban ebből következtek. Nekem alapvető vitám Dobozi Istvánnal az a „belső leértékelés”, s a „nemzeti” eurók kialakulása kérdésében van. Ahogy általában a valutaárfolyam le vagy felértékelődésének kereskedelemalakító szerepe vitathatóvá vált, ugyan az a helyzet a „belső” leértékeléssel is.
Nem hiszem, hogy értelme lenne ózdi vagy győri forintról beszélni, holott a bérek és az árak köszönő viszonyban sincsenek egymással.
S nincs is benne semmi különleges, egyszerűen a „belső piac” működéséről van szó. Ez a helyzet Unió szintjén is.
Nem az értelmezhetetlen alulértékelt „német euróról” van szó, hanem egy erőteljesen oligopolisztikus piacon fejlett tagok nagyvállalatainak lehengerlő közvetlen fölényéről.
Úgy tűnik, hogy ebbe az eurót azért kell belekeverni, mert így lehet aztán a vádlottak padjára ültetni.
Baj tehát nem a monetáris integrációval, hanem adott konstrukciójával volt.
Dobozi elemzései ebben a vonatkozásban teljesen helytállóak. Az euró konstrukció hibáinak a részletes elemzése hosszú lenne. Hármat mindenképpen szükséges megemlíteni.
Az egyik a piac koordinációs és ellenőrző szerepének a túlbecsülése.
Mint kiderült, a piac éppen hogy felelőtlen magatartásokat inspirált (olcsó pénz, amivel szavazatokat lehet vásárolni, vagy ingatlannal spekulálni), amit aztán ugyan kíméletlenül megbüntetett, de csak utólag. Hiányos volt az uniós monetáris uniós intézmények és politikák konstrukciója, amit 2010 után az euró-kormányzás reformjai részben korrigáltak, de végleges konszolidációja és további fejlődési irányainak a kidolgozása még várat magára. Végül a nemzeti politikák szigorú alkalmazkodására és igazodására lett volna szükség, amit valamilyen módon és mértékben valamennyi tagország elszabotált (potyautazás vagy a szabályok megszegése). Az anomáliák a különböző szinteken a szereplők döntésének és cselekvésének eredményei voltak. Az euró ebben kétségtelen eszköz volt, de bűnössé nyilvánítása igaztalan volna.
Teljes mértékben egyet értek azokkal az elemzésekkel, miszerint az euró magyar bevezetése összességében általános nemzeti érdek. Bod Péter Ákos kiváló elemzése az előnyök és hátrányok kérdésében komplex és meggyőző képet ad. Magyarországon viszont nincs olyan társadalmi-gazdasági érdekcsoport, ami ezt felvállalná és az ügyet a vállaira venné.
Az euró fő zászlóvivői a transznacionális vállalatok voltak. A tranzakciós költségek kiküszöbölése elsősorban az ő érdekeiket szolgálta, ők forszírozták az euró bevezetését leginkább.Magyarország gazdasága a tagországok között az egyik leginkább transznacionalizált, és nincs semmi akadálya, hogy ezek a társaságok az eurót, ahol az előnyös és kívánatos számukra, maximális mértékben használják. Használják is.
Viszont nincs semmi hátrányuk, sőt inkább előnyös számukra a fokozatosan leértékelődő párhuzamos nemzeti valuta megléte. Nemzetközi tranzakcióikat euróban folytatják, viszont előnyös számukra, hogy a béreket és különböző helyi szolgáltatásokat vagy beszállításokat a leértékelődő nemzet valutában finanszírozhatják. Tudjuk, hogy a kettős valuta kedvező az adótörvények kijátszása, a profitok burkolt repatriálása vagy éppen a valuta-spekulációs lehetőségek szempontjából.
A hazai nagy vállalatok, de a kisebbek is nem a globális versenypiacokon tevékenykednek, az euró számukra nem létkérdés. Az agrártranszferek mellett a strukturális alapok fő haszonélvezői a hazai piacra orientált (főként építőipari) vállalatok, akik az euróban kapott transzfereket kedvezően számolhatják el a hazai valutában felmerülő költségekkel szemben.
A politikai paletta mélyen megosztott, még a pártokon belül is.
Az egységes valuta kétségtelenül korlátozza a nemzeti szuverenitást és politikák mozgásterét, ezért a pártok kormányzati pozícióban általában óvatosan és hezitálva közelítik meg a kérdést.Az ellenzék ugyan általában elkötelezett az euró mellett, de mivel nem kampánykérdés, kockázatai miatt a releváns bevezetési stratégiával várhat.
Az euró magyarországi bevezetése számos stratégiai és technikai kérdést vet fel. Tagjai vagyunk a gazdasági és monetáris unónak (EMU), már csak az euró bevezetése van hátra (ez a „harmadik” szakasza a folyamatnak), s erre szerződéses kötelezettségeink vannak, s a magyar lakosság több mint fele igenli az egységes valuta bevezetését.
Ugyanakkor, mint Bod Péter Ákos is elemzi, gazdaságunk magas euroizáltsága alapján részei vagyunk az euró-övezetnek (area szemben a zone-al). A dollárizációról vagy az euroizációról az elméletek szerint akkor beszélhetünk, ha a másik valuta aránya a nemzeti pénzforgalomban eléri a 10 százalékot.
Feltételezhető, hogy a TNC és az export tevékenységük alapján az eurós forgalom minden bizonnyal a magyar és a régiós GDP tekintélyes hányadát (feltehetően több mint 50 százalékát) adja. A magán transzferekben és a kiskereskedelemben ezek az arányok nem számottevőek, de egy bizonyos kúszó (creeping) euroizációt itt is tetten lehet érni. A külföldről importált profi sportolóinkat többnyire euróban díjazzuk. Horvátországban ugyan mérsékeltebb a TNC-ék jelenléte, de a turizmusban, nagyban élnek a lehetőséggel, hogy az euró bevételekkel szemben a költségeket hazai valutában érvényesítsék. Ehhez még a külföldi nyugdíjátutalások is hozzájárulnak, s nem véletlen, hogy az autószalonok vagy az ingatlancégek árjegyzéke euróban készül.
Az utóbbi években, az euró-tagjelöltek csoportjában sajátos monetáris konstrukció kialakulásának vagyunk tanúi.
Általánossá vált a kettős valutarendszer az árfolyamok lebegtetése mellett. Kivételt képez Bulgária, ahol a valuta tanács keretében a nemzeti valutát az euróhoz rögzítették. Az eltérés időben és országok között a lebegtetés módjában (irányított vagy spontán), az erőteljes leértékelődés (Magyarország) vagy a árfolyam viszonylagos stabilitása (Csehország) és a kapcsolódó gazdaságpolitikák tekintetében van.
A konstrukció hosszabb távon működőképesnek tűnik. A kereskedelmi kapcsolatokat nem zavarta, az inflációt sikerült ellenőrzés alatt tartani,
bár arra nem tudunk egyértelmű választ adni, hogy a viszonylag nagyarányú leértékelődés vagy a bérek robbanása Magyarországon az utóbbi időben, miért nem járt arányosan (legalábbis eddig) az inflációs robbanással. Persze, igaz, hogy a statisztikai inflációval szemben, más a helyzet a tényleges inflációval. Napi vásárlásaink igazolják, hogy a kettő nincsen egészen összhangban. A felzárkózás folyamata nem tört meg (bár vannak az egyes országok sikeressége között különbségek), s a makró-gazdasági teljesítmények általában jók.
A konstrukció kicsit hasonlít az angolok monetáris integrációs elképzeléseihez (John Major). Az angolok igazából nem ellenezték a monetáris uniót. Ellenkezőleg. S javaslataik nem voltak irrelevánsak. Az angolok egy közös valutás (common currency) modellt javasoltak, ami megőrizte volna párhuzamosan a nemzeti valutákat. A németek azonban ezt határozottan elutasították, s az egyetlen valuta (single currency) mellett tették le a voksot. A megfontolás mögött a kiszorító hatások feltételezése (crowding out) és ennek kapcsán az infláció nagyobb veszélye álltak. Az inflációtól való megszállott német félelem végig meghatározza az egész monetáris integrációs folyamatot, s bizonyos mértékig a reformoknak is egyik fő akadálya (az euro kötvények elutasítása). Ezek a kiszorító hatások a régiónkban nem érhetők tetten.
Az árfolyamon keresztüli alkalmazkodás lehetősége akár segíthette volna az adósság-válság elmélyülésének elkerülését. Ugyanakkor a 2008-as válság kapcsán az eladósodás szempontjából a közép és kelet-európai országok sem voltak kedvezőbb helyzetben. Sőt dinamikájában több ország esetében a dél-európai országokhoz képest eladósodásuk erőteljesebb volt, csak éppen alacsonyabb szintről indultak. A 20-30 százalékos adósság megduplázódása még mindig a 60% küszöb alatt vagy közelében maradt. Viszonylag magas adósságával Magyarország, Bulgária és Horvátország képezett kivételt.
A régió kettős valuta rendszerei hosszabb távon is fenntarthatónak tűnnek, nincsenek olyan közvetlen kényszerek (politikaiakon vagy jogikon kívül), amelyek a nemzeti valuták kivezetését tennék szükségessé. Az ellenérdekeltségeken (TNC-ék, hazai nagyvállalatok, bankok vagy kormányzati politika) és visszaélések lehetőségein túl a rendszer nemzetgazdaságilag azonban szub-optimálisnak tűnik. Bod Péter Ákos kitűnő elemzése az euró bevezetése mellett ezt viszonylag egyértelműen bizonyítja.
A következő évek fejleményeit és kényszereit nehéz prognosztizálni.
A hat jelölt ország között három (Bulgária, Románia és Horvátország) rendelkezik programmal, sőt céldátummal is az euró bevezetésére.Ezek a céldátumok több esetben kitolódtak, de nő a megvalósulási esélyük. Románia vagy Horvátország euró-zóna csatlakozása a magyar belépést egyből nemzetpolitikai kérdéssé tenné, nehéz lenne érvelni, miért ragaszkodunk trianoni elválasztó vonal egyik fontos tényezőjének a fenntartásához.
A cseh és lengyel távolmaradás mögött erős szuverenitási érvek húzódnak meg. A monetáris politikai szuverenitás természetesen számukra is illúzió, de a szélesebb politikai megfontolások ezt felülírhatják. Furcsa módon s szlovákok részéről a szuverenitás kérdése legalább ugyanilyen erővel jelent meg csak ellenkező előjellel. Ha odaülnek a döntések asztalához, lehetőségük nyílik arra, hogy azokat befolyásolják. Ha kívül vannak, akkor azokat a fejük felett hozzák. Lengyelország, mint közép nagyhatalomnak az ilyen befolyásolásra lényegesen kedvezőbbek a lehetőségei.
A kúszó euroizáció folytatódásának a lehetőségei is szélesedhetnek.
S ebben a kontextusban vethető fel, vajon nekünk az eurót, mint készpénzt kell-e bevezetni? Vagy esetleg ideje lenne alternatív modellekben gondolkodni?A készpénzforgalom megszűntetése és visszaszorítása számos országban, s így Magyarországon is kitűzött program, ami az euró bevezetést is értelemszerűen új dimenziókba kellene, hogy helyezze.
Ilyen szempontból számunkra érdekes lehet Dánia példáját megvizsgálnunk. Úgy tűnik, hogy a készpénz kiiktatási folyamatában a dánok viszonylag előre haladott állapotban vannak. Hozzáteszem, dán szakértőkkel való beszélgetéseimben keletkezett olyan benyomásom, hogy az egésszel egyebek mellett az eurót rendre lenépszavazó polgárokat is ki akarják cselezni. Ez azt jelenti, hogy nem vezetik be az eurót, mint készpénzt, de a korona is megy a kukába. A számlákon még maradhat az áraknak mind a két valutában való megnevezése, de a plasztik kártya már nem mond semmit a valuta neméről. S az egész nem okoz gyakorlati problémát, ha az árfolyamot egyszer s mindkorra rögzítik, s a konverziós illetéket pedig lenullázzák. Ez utóbbi a fejlett számítástechnikai rendszerek mellett a bankoknak nem okozna veszteséget, a nullához tendáló költségeket egyszerűen le lehetne írni. Más kérdés, hogy ezzel jelentős nyereségekről kellene bankoknak lemondani, bár ezt adópolitikai kedvezményekkel lehetne kompenzálni. Mellesleg nem tartom kizártnak azt sem, hogy nem távoli jövőben a plasztik kártyát is dobhatjuk a kukába, s egyszerűen elég lesz egy kamerába belenéznünk, hogy fizessünk. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a prudens és szigorú monetáris és fiskális politika ilyen körülmények között sem veszti el a fontosságát.
Más szóval, úgy tűnik, hogy az euró hagyományos bevezetését készpénz (cash) formában már el lehetne hagyni. Biztos jól nézne ki egy eurós érme az Országházzal vagy Szent István képével, viszont több tonna papírt és fémet lehetne megtakarítani, ha ezt a fázis átugornánk. Átmeneti időszakként alkalmazhatnánk a zóna 2000. január 1 és 2001. december 31. közötti struktúráit (akár több évig is), ami azt jelentené, hogy a számlákat konvertálhatnánk euróba, míg készpénzként átmenetileg megtartanánk a nemzeti valutánkat.
Magyarország, a régióban mindenképpen, sajátos kedvező helyzetben van.
Rendelkezik egy nagyszámú és jó minőségű pénzügyi elittel, mind elméleti, mind gyakorlati gazdaságpolitikai vonatkozásban. A gyökerek a Közgáz Pénzügytanszék legendás és emblematikus egyéniségeihez (Riesz Miklós, Bácskai Tamás, Hágelmayer István, Dobrovics Iván) nyúlnak vissza, akiknek a keze alól a kiváló pénzügyesek tucatjai kerültek ki, s nem túlzás több generációjukról beszélni. Ezek a különböző egyetemek pénzügyi tanszékein, a Pénzügyminisztériumban, a Nemzeti Bankban vagy éppen a Pénzügykutató vagy a Közgazdasági Kutató Intézetben az elmúlt immáron több mint félévszázadban, mind az oktatásban és kutatásban, mind a gazdaságpolitikai alakításában kiemelkedő szerepet játszottak. Érdemeik és nevük felsorolása majdnem, hogy lehetetlen, leginkább azért, mert bármelyikük kihagyása nem csak sértő, hanem méltánytalan lenne.
A politikai törésvonalak természetesen tetten érhetőek, de viták mindig a magas szakmai igényesség mellett folytak, s ez érvényes az utóbbi évek euróval kapcsolatos polémiáira is. Ellentétben például Csehországgal vagy Lengyelországgal, ahol az euró-viták jelentős részben politikai nézeteltérések mellett folynak. A jelenségre, hogy a csehek mintegy kétharmada elutasítja az Eurót, miközben az azt naponta használó szlovákok kétharmada igenli, aligha lehet szakmai vagy reálgazdasági eltérés alapján magyarázatot adni. A szinte személyekhez kötődő politikai viták kivetülnek a közvéleményre is.
Magyarországon tehát jó esélye lehet az euró kérdésében olyan magas színvonalú szakmai konszenzus és javaslatok kialakítására, ami teljes mértékben megfelel tényleges nemzeti érdekeinknek, miközben alapja lehet az euró bevezetése előtt álló országok közös fellépésének is. Ez fontos és sürgető lenne.
Úgy gondolom, hogy az euró-rendszer teljes konszolidálása és reformok lényeges szerkezeti változásokat igényelnek.
Tekintettel a részvevő országok nagyfokú heterogenitására stabilitás mellett a jövőben konvergencia kiemelt stratégiai prioritássá kell, hogy váljon. A felzárkózás természetesen történhet kívülről, de egyetértek, hogy kedvezőbb lehet, ha belülről történik.
Nem kétséges, hogy a jövőben olyan monetáris unió áll érdekünkben, ami belülről könnyíti meg a felzárkózást. A reform javaslatok között (Markel-Macron) tetten érhető ilyen készség. Ez feltételezi az euró-zóna jelölt országainak aktív együttműködését és érdekérvényesítését. A hat ország együttes lakossága közel 90 milliót tesz ki, ha egységesen lép fel, akkor van érdekérvényesítési esélye.
A reformokat, a „házat” ezzel ilymódon kellene befejezni. Nincs ellenérvem, miért nem kellene a belépésünkkel ezt megvárni. Pontosabban, mind azoknak, akik az eurót akarják, ebben az összefüggésben kidolgozott javaslatokkal kellene előállni. Ha már nem is érvényes a bon mot, hogy füstölgő házba nem szokás beköltözni, a félkésszel már más a helyzet. A lakások jelentős részét félkészen vásárolják. A vevő így eldöntheti, milyen színű legyen a csempe és hol legyen a fürdőkád.
Azt hiszem, hogy alapvető magyar érdek lenne, hogy az euró végső kialakításában és a további reformokban már közvetlenül és aktívan részt tudjunk venni. A nem sürgős belépés jelszót alaposan meg kellene fontolni.A Covid19 után Európai Uniót nehéz megjósolni. Az európai integráció több irányú válsággal néz szembe, ezekre kellene válasz találni. A legrombolóbb a növekvő egyenlőtlenségek hatása, ami felveti a kívánatos társadalmi-gazdasági modell kérdését. Sürgető lenne az energiaforradalom, a szénhidrogén gazdaság kivezetése, ami nagyrészt a környezeti problémákra is választ adhatna.
Válságba került a liberális demokrácia, főként az 1980-as évektől kezdőd ultraliberalizmus következtében. Mindezek alapján aligha tagadható az szolidaritási és identitás válság, ami kedvez az EU ellenes politikai erők előretörésének.A kívánatos társadalmi-gazdasági modell érdekében úgy gondolom, elegendő lenne a Lisszaboni Szerződés „versenyképes szociális piacgazdaságra” irányuló elkötelezettségének megvalósulása. Mint egy korábbi tanulmányomban megtettem, két jelzővel egészíteném ki, vagyis a „versenyképes, demokratikus, öko-szociális piacgazdaság” formulát javasolnám. Különösen fontos, hogy a szociális elkötelezettség mellett a környezeti, mind fizikai, mind humán vonatkozásban (egészség) megjelenjen (valójában Göteborgban meg is jelent). A demokratikus jelző, részben a társadalmat és gazdaságot romboló korrupció elutasítására, részben a fair elosztási viszonyok kialakítására utalna. Az elosztási anomália, miszerint az integráció fő haszonélvezői a nagyvállalatok, a közös költségvetés kohéziós terhei az adófizető állampolgárokra hárulnak, komoly akadálya a reformoknak.
Úgy gondolom, hogy a versenylépesség a globális piacokon való sikeres részvétel alapvető feltétele.Az EU-nak megvannak a potenciális kapacitásai, mind intellektuális (kutatás-fejlesztés), mind gazdasági vonatkozásban, hogy globális hatalmi szerepre aspiráljon. Ez vonatkozik a szomszédsági régiókban a gazdasági fejlődés (prosperitás) előmozdítására, valamint a béketeremtés és a migráció kezelésére. Ehhez leginkább a közös politikai akarat és a politikai együttműködés készsége hiányzik.
Hasonló a helyzet az energiaforradalommal. A potenciális kapacitások rendelkezésre állnak. Csak koncentrálni kellene őket. Miután az amerikai évtizedek óta összegabalyodott a szénhidrogén gazdasággal, az energiaforradalom babérjai maradnak Kínának.
Az EU-nak a válságkezelés kérdéseiben hiányzik a releváns stratégiája. A jelenlegi válság alapján nem alaptalanul vetődik fel akár az integrációs folyamat visszafordulása.
Az előrelépésre az egyetlen releváns lehetőség a meglévő struktúrák konszolidálása. Az euró ebben előkelő helyre aspirálhat.
A szerző a Corvinus Egyetem Széchenyi- díjas közgazdász professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja
