Törökország nélkül Szíriában nem lesz béke - Hóvári János írása

MAG2020. márc 7.Hóvári János
A rovat támogatója:

Az euroatlanti világnak, amely az elmúlt évtizedben lemondott Szíriáról, az Ankara és Moszkva közötti tárgyalási folyamatot kellene támogatnia s a fegyverszünetek talaján legalább egy ideiglenes békemegállapodást tető alá hozatnia.

Idlib, a félig szétlőtt szíriai város beírta nevét a diplomáciatörténetbe. De az utókort nem arra fog emlékeztetni, hogy a 21. századi világrend embermentő és jövőt adó lenne, hanem sokkal inkább az idlibiek fájdalmas és keserű életére: a katonák utolsó elszántságára, s az általuk sakkban tartott több millió polgári lakos szenvedéseire, akiknek vergődését a nemzetközi közösség ölbe tett kézzel nézi már legalább kilenc éve a szíriai polgárháborúban.

A szíriai városokról készült képek magukért beszélnek, a második világháborúban szétlőtt Berlinre vagy a budai várra emlékeztetnek. Szíria bármelyik területe, álljon az bárki ellenőrzése alatt, ma már az esztelen és értelmetlen katonai pusztítás jelképre.

Mindegyik oldal megtette a magáét, rombolásainak mértéke csak attól függött milyen fegyvereket tudtak venni vagy kapni, s milyen kegyetlenek (vagy precíz végrehajtók) tudtak lenni az egy-egy oldalon beavatkozó pilóták és drónok. A romboláson túl, a közel fél millió halott és a legalább 5 millió, a szomszédos országokban élő menekültek száma, s 6 milliót tesznek ki a belső menekültek: ami Szíriában történik, korunk diplomáciájának – legfőképp a béke és biztonság őrzésére létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetének - eddigi a legnagyobb szégyene a 21. században.

A nemzetközi közösség meghatározó tényezői egymásra mutogatnak:

Washington az egész szíriai válságot magára hagyta, Moszkva Damaszkuszban régi/új hatalmi vágyainak zsírját sütögeti. Az EU és annak súlyos tagállamai fejüket struccként a homokba dugták, miként az 1990-es években a jugoszláv válság idején is tették,

holott a szíriai válságnak – a menekültkrízis okán – szinte napi kihatásai vannak Európában. A jugoszláv válságban az Egyesült Államok állította meg a vérontást. Úgy tűnik, hogy a szíriai válságban ez Moszkvára és Ankarára hárul. Daytonnak amerikai íze volt, a szíriai végső megoldásoknak pedig orosz és török szaga lesz. De bárcsak már itt tartanánk.

Az idlibi válság valójában a városhoz közeli Seraqibban zajlott, ott ahol Szíria két legfontosabb útja az Aleppó-Damaszkusz és az Aleppó-Latakia, a tengerpartra vezető autóút találkozik. Itt törtek előre az Ankara támogatását élvező idlibi félkatonai alakulatok február végén, s szereztek – a mögöttük haladó török páncélosok segítségével – stratégiai pozíciókat. Ez felbőszítette Moszkvát: az Aszad elnököt segítő orosz légierő 34 török katonát semmisített meg. Attól lehetett tartani, hogy a harcok eszkalálódnak.

Ha ez bekövetkezik nem csupán a török és az orosz katonák lettek volna kénytelen egymás ellen harcolni, hanem az idlibi enklávé (mely hozzávetőlegesen másfél-két magyar megyényi) lakóinak egy része – akár félmillió ember a négy millióból – menekülni kezdett volna a közeli török határ felé.

Mind Moszkvában, mind Ankarában nyilván azonnal érzékelték, hogy nagy a baj.

A tűzoltás telefonhívásokkal kezdődött, majd a török és orosz diplomaták sürgés-forgásával, hogy 2020. március 5-ére összehozzák Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan találkozóját Moszkvában. Ennek nyilvánvalóan csak akkor volt értelme, ha előre tudják, hogy Moszkva és Ankara a szíriai helyzetet illetően meg tud egyezni egymással s a tárgyalóasztaltól mindkét fél győztesen tud távozni. Ez is történt az orosz fővárosban, s a háttérben a katonai szakértők megegyeztek a fegyverszünetben és az egyéb – de rendkívül fontos – közös katonai mozgások ügyében.

A viharfelhő Idlib fölül egyelőre elvonult. A lakosságnak az Aszad elnök katonáitól és az orosz bombázóktól való félelme is ismét elült: nincs ok újabb menekült áradat megindulására.

Erdoğan elnök pedig Moszkva után már nem mondhatja, hogy újabb szíriai menekültáradattal kell szembenéznie. De a válságmegoldáson kívül más fontos dolog is történt Moszkvában: a szíriai orosz és török érdekek magas szinten kerültek egyeztetésre. Putyin és Erdoğan tudtára adták a világnak, hogy Szíriában békét csak ők tudnak teremteni. Soros György szerint az euroatlanti világnak most határozottan Ankara mellé kellene állnia. Csakhogy, ha ez történik, a jelenlegi egyensúly megbomlik Törökország javára. S a katonai küzdelem, újabb erőgyűjtéssel, tovább folytatódik. Ehelyett inkább

az euroatlanti világnak, amely az elmúlt évtizedben lemondott Szíriáról, az Ankara és Moszkva közötti tárgyalási folyamatot kellene támogatnia s a fegyverszünetek talaján legalább egy ideiglenes békemegállapodást tető alá hozatnia. 

Erdoğan elnök már többször bejelentette, hogy a Törökországban lévő több mint három és félmillió szíriai menekültet a török ellenőrzés alatti szíriai területekre kívánja visszatelepíteni, sőt ezt valamennyire már meg is kezdte. Ehhez a nemzetközi közösség tehetős országainak támogatását kérte és kéri. Eddig ebben megértésre a világban nem nagyon talált. Nyilvánvaló, hogy a török költségvetés nem engedheti meg magának, hogy több millió embernek házat építsen a lerombolt Szíriában. Ankara leginkább az EU gálánsabb pénzügyi támogatását várná.

Ennek ellenében egy új török vállalással az Európára nehezedő szíriai migrációs nyomás is alább hagyhatna. Brüsszel egyelőre hallgat. S török elnök azzal sem lett kedvesebb partner EU-körökben, hogy az idlibi válság következményeként csendőrei migránsok tízezreit eresztették rá a görög-török szárazföldi határra és a tengeri vizekre.

Ez nyilván nem volt barátságos gesztus, de sajátos segélykiáltásnak kell tekinteni. A szíriai menekültválság nem maradhat csupán török (vagy jordániai és libanoni) ügy.

Hogy Erdoğan elnök Ursula von der Leyen elnökasszonnyal tud-e olyan alkut kötni a szíriai menekült ügyről, mint Vladimir Putyinnal kemény katonai kérdésekről, majd meglátjuk. De egyelőre úgy látszik, hogy Ankarából könnyebb Moszkvába eljutni, mint Brüsszelbe. Törökország elnökét, mint bárkit, lehet különböző szempontok szerint megítélni, de azt aligha lehet megkérdőjelezni, hogy a kelet-mediterrán menekült- és migránsválságot, amely szinte az egész EU-t érinti, Törökország nélkül kezelni nem lehet.

De Szíriában sem lesz béke és újjáépítés Törökország nélkül.  

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének docense, volt magyar nagykövet Törökországban, Izraelben, Kuvaitban.